A gyűjtés és megőrzés munkájáról

Használati tárgyak A hagyományos falusi életmód mára gyakorlatilag eltűnt, csak emlékei maradtak. Ennek oka az életmód átalakulása: 1945 után az ipar fejlődésével a mezőgazdasági szerepe csökkent. A paraszti kultúra tárgyai, emlékei azonban nem mehetnek veszendőbe, mert szerves részei múltunknak, művelődésünknek. Vizuális kultúránk sem nélkülözheti azokat az értékeket, amelyek a népművészetben rejlenek.

A paraszti hajlékok tárgyainak gyűjtését, rendszerezését, gondozását, bemutatását múzeumaink végzik. A kiállításokon megnézhetjük a tárgyakat, s a hozzájuk fűzött magyarázatokból megérthetjük szerepüket is. E tekintetben a legátfogóbb gyűjteménnyel a Néprajzi Múzeum rendelkezik. A tájházak és helytörténeti múzeumok egy-egy tájegység vagy település jellegzetességeit gyűjtik és mutatják be. A múzeumok anyagából bemutatót, ismertetőt találhatunk internetes oldalaikon is. Nagyon sok képanyag is szerepel már az adatbázisaikban, hozzáfűzött magyarázatokkal, érdemes tanulmányozni őket!

Falusi pletykapad

A tájházak

A tájház az adott tájegység múltjának tárgyi emlékeit tudatosan gyűjtő, azt bemutató, építészetében arra jellemző épület. A tájház a népi építészet szempontjából jelentős épületekben, berendezett lakásbelsőket, helytörténeti kiállításokat is megnézhetünk itt.

Lássunk pár példát:

• Német Nemzetiségi Tájház, Mecseknádasd
• Talpasház és gazdasági udvar, Nagydobsza
• Vízimalom és őrléstörténeti kiállítás, Orfű
• A Kiskunsági Nemzeti Park Múzeuma, Bugacpuszta
• Szlovák Tájház, Kiskőrös
• Szélmalom, Kiskunhalas
• Gabona Múzeum, Békéscsaba
• Huszita Ház, Gönc
• Mezőgazdasági Tájmúzeum, Cece
• Kovácsműhely, Álmosd
• Zsellérház, Dány

Idősebb falusi néni hagyományos öltözetben

Hollókő

Hollókő A népi műemlékvédelem, a természetvédelem és a néprajzi muzeológia egyik legnagyobb jelentőségű mintája a csereháti Hollókő Ófalujának és 141 hektárnyi területének építészeti és agrártörténeti megőrzése.

Ebben a körzetben nemcsak a falu több mint ötven parasztportájának állagmegóvására, a régi épületek új funkcióban történő megújítására került sor, hanem a XIII. századi földesúri vár romjainak feltárását és a Szent Márton tiszteletére emelt középkori falusi templom helyreállítását is elvégezték. Gondot fordítottak a XIX. századi természeti környezet (legelők, keskeny szántóföldi parcellák) védelmére is. Hollókőn a XIX. században még fafalú, zsúpfedeles épületek voltak, azonban a gyakori tűzvészek hatására sok megsemmisült. Az újjáépítések során az épületeket kőből, vályogból, cserépfedéssel építették. Ezt a XX. századra kialakult faluképet sikerült megőrizni. A templom, a lakóházak, a lakóházak berendezései és a gazdasági udvar részei is megfigyelhetők. A szobákban látható az akkor alkalmazott fűtési rendszer, s a használati tárgyak, bútorok is korabeliek. A magasra vetett ágy a házak ékessége: a szécsényi asztalos készítette bútoron kékfestő huzatba bújtatott párnák és dunyha található.

Dunántúli tájház

A dunántúli házak típusai sokfélék, egyetlen típust általánosítani nem lehet. Olyan tehát, hogy dunántúli tájház, általánosságban nincs! A régiesebb nyugat- és dél-dunántúli változatoknál talán még igen: ezeknél ugyanis korábban jellegzetes volt az úgynevezett füstös ház, illetve később a füstös konyhás ház. Ezeknek az a lényege, hogy nem volt a tüzelőknek zárt füstelvezető kürtője, kéménye, így a padkás szabadtűzhelyek füstje az ajtón, ablakokon, padlástéren jutott a szabadba.

A dunántúli házak egyik mégiscsak általánosnak tekinthető jellegzetessége talán az volt, hogy az itt is többnyire 3-4 osztatú házakba az egyes helyiségekbe az udvari frontról külön-külön bejáratokon, ajtókon lehetett bejutni.

Az újabb dunántúli házak jellemzőjének pedig még azt tarthatjuk, hogy több kistáj népi építészetében megjelentek az. ún. magas építészet elemei, főként az udvari fronton az oszlopos-mellvédes, árkádos-íves tornácok.

Alföldi tájház

Az alföldi tájházról is elmondható az, amit a lakóházról tudunk: a falusi lakóház külseje, mérete és beosztása történetileg és tájanként különbözhet. A XVIII-XIX. század folyamán általánossá vált a 3-4 osztatú lakóház, melyben az utcafronttól szoba-konyha-kamra, illetve szoba-konyha-szoba-kamra követte egymást. E házakban nagyméretű szabadkéményekben vagy zárt kaminokban vezették el a tüzelők füstjét.

Az utcára néző szoba rendszerint az ún. tisztaszoba volt, melyet a család csak különleges alkalmakkor, ünnepeken használt. Fűtésre kemence, szemes kályha, egyes vidékeken kandallós tűzhely szolgált. A konyha régebbi típusa két részre tagolódott, kéményaljára és az előtérre, az ún. pitvarra. A későbbi konyhák már egyterűek voltak és ezekben elterjedtek az ún. csikótűzhelyek. A konyha a sütés-főzés fő színhelye volt, s egyben a családi élet fontos színtere is. A kamra a mindennapi élethez szükséges eszközök, tárgyak, élelmiszerek tárolásának volt a helyisége. Ha a konyhát nem követte a második, ún. lakószoba (melynek berendezése természetesen szegényesebb volt mint a tiszta szobáé), akkor a kamra hálóhelyként is szolgált.

Fontos kiegészítés e háztípusnál, hogy a házba való bejutás egy központi bejáraton a konyhába történik, majd onnan jobbra, illetve balra a tisztaszobába, illetve a lakószobába vagy a kamrába.

A szabadtéri néprajzi múzeumok (skanzenek)

Az első létesítmény az 1891-ben Stockholmban megnyitott Skansen volt, azóta minden országban meghonosodott. A múzeumok célja nemcsak a népi kultúra legszebb épületeinek és tárgyainak, hanem a nép életének egy adott korszakban való lehető legteljesebb, leghitelesebb bemutatása, beleértve a település, a lakás, a gazdálkodás, a közösségi élet színtereit és kereteit is.

A mai magyar szabadtéri néprajzi múzeumok közvetlen előzménye az 1896-os budapesti Ezredéves Kiállítás, melynek keretében 24 portából álló Néprajzi Falu épült fel, Jankó János által irányított előzetes gyűjtés alapján. A 24 porta 12 magyar és 12 nemzetiségiek által lakott házból állt. Hozzájuk csatlakozott egy faluvégi cigányputri és sátor, egy bugaci kunyhó és egy halászatot bemutató pákászkunyhó. A Néprajzi Falut templom, községháza, iskola, óvoda és kórház egészítette ki. A kiállítás lebontása után a tárgyakat visszajuttatták az illetékes megyékbe, valamint a Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum gyűjteményét gazdagította. A szabadtéri néprajzi múzeumok kialakítása, fejlesztése, bővítése azóta is folyamatos, és szaporodnak az egy portából álló falumúzeumok, helytörténeti gyűjtemények, tájházak is.

A szentendrei skanzen bejárata

A szentendrei skanzen

A központi Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendre mellett épült, mintegy 46 hektárnyi területen, s 1967. február 1-jén alapították. A múzeum célját a tervezők úgy határozták meg, hogy az Magyarország népi építészetét, lakáskultúráját és életmódját mutassa be eredeti, áttelepített épületekkel, hiteles tárgyakkal, régi településformák keretében, a XVIII. század második felétől az első világháborúig terjedő időszak keretei között.

Ha ellátogatunk Szentendrére, nemcsak a kiállításokat nézhetjük meg, hanem az azokat kiegészítő háziipari és kézműipari bemutatókat, múzeumpedagógiai foglalkozásokat, folklór műsorokat is élvezhetjük. 2003-ban készült el a Néprajzi Látványtár és a Skanzen-Galéria, mely az interneten keresztül is elérhető.

Kiállított tájegységei:

• Felső-Tiszavidék
• Kisalföld
• Nyugat-Dunántúl
• Bakony, Balaton-felvidék
• Alföldi mezőváros
• Dél-Dunántúl
• Felföldi mezőváros

A szentendrei skanzen

Múzeumi rendezvény

A pusztaszeri skanzen

Az emlékpark az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménye. Épületei a mai Csongrád megye területéről származnak. Kiemelt települések: Makó, Hód-Vásárhely, Csongrád. Bemutatja a X-XV. században jellemző szabad királyi városok mellett a mezővárosok és az aprófalvas települések jellemzőit is.

Építészeti jellemzők:

• A táj népi építészetére a föld- és sárfalak változatossága volt a jellemző.
• Az épületfát főként a Tiszán leúsztatott fenyő és a helyben talált akác biztosította.
• Tetőfedésre leggyakrabban nádat használtak.
• Az ólakat zsúpszalmával fedték.
• Paprika- és hagymaszárító gazdasági épületek is voltak.

Bemutatott épülettípusok: szegedi tanyaépületek, lakóházak (lakóház berendezések), a paraszti művelődés közösségi intézményei, gabonás hombárok, paprikaszínek (paprikaszárítók), istállók, ólak, halászházak.

A nyíregyháza-sóstói skanzen

Szabolcs-Szatmár megye népi kultúráját, népművészetét mutatja be. E megye öt néprajzi tájegységre tagolódik: a Nyírség, Szatmár, Bereg-Tiszahát, Rétköz és a Nyíri Mezőség.
A múzeumfalu célja, hogy Szabolcs-Szatmár e tájegységeinek hagyományos népi kultúráját komplexen bemutassa.

A Nyírség homokbuckás vidék volt, jellemző fái a tölgyek- és nyírfák voltak.
Amikor a XVIII. század végére a fákat kivágták, s az állóvizeket a Tiszába vezették, a természet egyensúlya felborult, és megindult a homok. Ezt akácerdők telepítésével sikerült megállítani. A táj etnikailag vegyes (kárpátukrán, szlovák, német).
Szatmáron a lakosság háborítatlanul élt, s jobban megőrizte hagyományait, mint a nyírségiek. A múlt század második felében szabályozták a folyókat, s nyertek új termőterületeket.
A beregi Tiszahát a folyók szabályozásáig vizenyős, erdős terület volt.
A Rétköz az 1882-ben ásott Lónyai-csatorna és a Tisza között terült el. Jellegzetes vízivilága volt: nádasokban, lápokon, vízjárta legelőkön sok madárfajta élt. A lecsapolásig a környező nép a rétből élt, állattartással, halászattal és nádvágassal foglalkozott.
A Nyíri Mezőség szarvasmarha- és lótartásáról volt híres. Fontos vásározó hely is volt, valamint kézműipari központ.

A szennai skanzen

Somogy megye két jellegzetes táji csoportját, a Zselicséget és Belső-Somogyot képviseli e skanzen. A múzeum öt telken mutatja be a református parasztcsaládok életmódját, egy telken pedig egy katolikus családét. Szenna Kaposvártól 20 km-re található.

• Somogyban a törökdúlás évszázadaiban is helyén maradt sok község népe, vagy egykori lakóhelye környékén bujdosott. Innen járt haza földjeit művelni, termését betakarítani, s a veszély elmúltával innen kezdett új életet.
• Lakossága református vallású: a XVIII. századi újratelepítések idején előnyösebb helyzetű, jobb módú vezetők lettek.
• A XIX. században jelentős gazdasági változások történtek: közlekedés és piac kiépülése, lecsapolások, fejlettebb gabonatermelés, rétgazdálkodás, belterjes állattartás.
• A vidékre jellemző viselet a fehér gyászviselet a fekete helyett, halálesetkor.

A zalaegerszegi skanzen

A Göcseji Falumúzeum Magyarország első szabadtéri néprajzi múzeuma. Zalaegerszeg északnyugati határában található, a Zala, a Kerka és a Válicka patakok közötti dombvidék életét mutatja be. A múzeumi falu egy archaikus göcseji faluképet szemléltet. Az épületek belvilága az önellátó paraszti gazdálkodáson alapuló életmód emlékeit őrzi, de feltűnnek a polgárosuló lakáskultúra elemei is.

A táj jellegzetességei:

• A domboldalakat, dombtetőket sárgás, vöröses agyagos-márgás talaj borítja.
• A völgyek korábban lápos, ingoványos területek voltak, s hóolvadáskor elborította őket a víz.
• A lakosság ezért a domboldalakon élt.
• Határőrvidék volt: a kialakuló települések magja egy-egy határőr udvarháza lehetett.
• A falvak zárt egységet alkottak: rossz útjaik miatt nehezen megközelíthetőek voltak.
• A belterjes állattartásra áttérés jelentős életforma-változást is okozott.

A szombathelyi skanzen

Vas megye népi építészeti szempontból az ország legváltozatosabb vidéke. A Vasi Falumúzeum a paraszti lakóházak konyhai és szobai tüzelőberendezésének történeti változásait, táji és időrendi alakulását is szemlélteti.
A XIX. század elején az Őrségben és a Vend-vidéken a szegényebb családok még egytűzhelyes, füstös házakat használtak, ahol a konyha és a szoba nem különült el egymástól.

• A megye nagyobb területén a fa volt az építési anyag.
• A régi lakóházak és gazdasági épületek keresztfejes boronafalú technikával épültek.
• A kőbányához közeli falvakban használtak csak követ.
• A lakóházakat és gazdasági épületeket kettőzött és kötözött zsúppal fedték.