A Világtenger
A világtenger a Föld összefüggő vízburka: páratlan jelenség a Naprendszerben és egyelőre az ismert Világegyetemben is. Bolygónk felszínének nagyobb részét, kereken 71%-át foglalja el. A szárazföldek óceánokra és tengerekre tagolják az egységes világtengert.
Óceánoknak nevezzük az olyan nagy állóvizeket, amelyeknek bazaltos kéregből álló önálló medencéjük és saját áramlásrendszerük van, oldott sótartalmuk viszonylag egyenletes, átlagos vízmélységük pedig nagy (kb. 3500 méter) Az óceánok a Föld legnagyobb medencéit foglalják el. A Föld három óceánja a Csendes-óceán, az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán.
A tengerek jellemzői az előzőekből következnek: az óceáni medencéktől fenékdomborzatilag is elkülönülnek, vízmélységük kisebb (általában 2000 méternél kevesebb), önálló áramlásrendszereik nincsenek, sótartalmuk egymáshoz képest jelentős különbségeket mutat és rendszerint kontinensekhez közel fekszenek.
Megkülönböztetünk beltengereket és peremtengereket. A beltengerek önálló medencével rendelkeznek és kis felületen, keskeny csatornákon vagy szorosokon érintkeznek a világtenger többi részével. A legjobb európai példák a Fekete- és a Márvány-tenger.
A peremtengerek nagy felületen érintkeznek más tengerrel vagy egy óceánnal. Egy részük a kontinensek peremein, az ún. selfeken húzódik, ezért gránitos aljzatú. Ilyen például az Északi-, a Balti- és az Ír-tenger. A peremtengerek másik típusa az alábukásos lemezmozgásokhoz kapcsolható: a szigetívek kialakulása miatt medencerészletek fűződnek le a nyílt óceánról, majd a szárazföldekről behordott anyagokkal elsekélyesednek. Kelet-Ázsia partjai mentén ilyen tengerek sorakoznak: pl. a Bering-, Ohotszki-, Japán-tenger stb.