A XX. század közepére a geológia óriási fejlődésen ment keresztül. Finom művészetté fejlesztették a rétegtant, elkészítették a földtörténeti kortáblázatokat. Sikeresen rekonstruálták az egykori környezeteket: felvirágzott az ősföldrajz tudománya. A kőzetek és ősmaradványok vizsgálata alapján megállapították, milyenek voltak a környezeti viszonyok a múltban egy adott területen: szárazföld volt vagy tenger hullámzott rajta; sivatagi éghajlat uralkodott vagy jég borította; milyen volt az élővilág összetétele.
A sikerek ellenére számos olyan dolog akadt, amit még sűrű homály borított. Tudták ugyan, hogy a tengerszint gyakran ingadozott a múltban: kitűnő bizonyítékot szolgáltattak erre a különböző vízmélység függvényében lerakódott kőzetrétegek. Az ingadozás oka nyilvánvalóan a földfelszín lassú emelkedése és süllyedése volt. De milyen titokzatos és hatalmas erő idézte ezt elő?
A terepen járva látták, hogy kisebb-nagyobb törések, repedések járják át a kőzetrétegeket, amelyek mentén gyakran óriási tömbök mozdultak el egymás mellett. Miért?
Elhűlve tapasztalták, hogy az oly keménynek tűnő kőzetek néhol teljesen össze-vissza vannak gyűrve, elvesztették eredeti formájukat. Milyen gigászi erők képesek ilyesmire? Miért vannak hegységek a Földön? Mi táplálja a tűzhányókat? Mitől pattannak ki a pusztító földrengések? Megannyi megválaszolatlannak tűnő kérdés.
Napjainkban többé-kevésbé ismerjük a válaszokat. Az út azonban nagyon hosszú volt idáig.

Vulkánkitörés

Lemezvándorlás okozta útburkolatsérülés

Hegycsúcs