Az őslénytan a földtörténeti múlt élővilágát kutató tudomány. Nem csak a kihalt szervezetekkel foglalkozik, hanem a ma élők múltjával is, hiszen vannak olyan fajok, amelyek 600 millió évre tekintenek vissza.

Az őslénykutató (paleontológus) nem egyszerű „köv ületvadász”, aki összeszedi az ősmaradványokat és szépen berakja őket szekrénye fiókjába. Feladata az, hogy az ősmaradványok segítségével rekonstruálja az egykori élőlényt és környezetének képét, elhelyezve őket a Föld múltjában.

Az ősmaradványok (fosszíliák) nem csupán kövületek (pl. megkövesedett kagylóteknők és csigahéjak) lehetnek. A jégbe fagyott mamut és a gerincescsont is fosszília, akárcsak az egykori élettevékenységek nyomai, az életnyomok: például egy dinoszaurusz lábnyoma.

Az őslénytan önálló tudomány, de szoros kapcsolatban áll a földtannal és a biológiával. A földtannal való kapcsolata nem merül ki abban, hogy az ősmaradványok a „földben” vannak. Gondoljunk pl. a kőszénre: a bioszféra anyaga beépülhet a kőzetburokba (litoszférába).

Bár az őslénytant csak 1822-ben különítették el a földtantól, mégis nagyobb a biológiával való rokonsága. A modern őslénytan a biológia egyik vezérgondolata, az evolúció alapján dolgozik, így rendszerezi a fosszíliákat. Óriási segítséget nyújt az élővilág fejlődésének megértéséhez.

A fosszíliák helyes értelmezése sokáig váratott magára, bár Leonardo da Vinci már 1505-ben rájött arra, hogy az általa gyűjtött korallok és csigák nem a „természet játékai”, és lehet, hogy nem is a vízözön tanúi, hanem egykor élt tengeri szervezetek kövületei.

A tudományos értelmezés hiánya ellenére álltak össze azok a hatalmas őslénytani anyagok, amelyek alapján a későbbiekben az elméleti felismerések megtörténtek.

Az egyik nagy gondolat William Smith nevéhez fűződik, aki 1796-ban, 27 évesen a következő sorokat írta: „A fosszíliákat már régóta tanulmányozzák mint különleges furcsaságokat, nagy fáradsággal gyűjtik, és igen gondosan őrzik, és éppen olyan gyönyörűséggel mutogatják és csodálják, mint ahogyan a gyermek pajtásaival együtt mutogatja és csodálja csörgőjét és vesszőparipáját, mert az kedves neki, és ezrével teszik ezt azok, akik soha a legkevesebb figyelmet se fordítottak arra a csodálatos rendre és szabályosságra, amellyel a természet elhelyezte ezeket a rendkívüli alkotásait, megszabva minden osztálynak saját rétegét.”

Újabb nagy előrelépés volt a fajok állandóságának elvetése. A XIX. századig ugyanis igen sokan azt tartották, hogy a Földön élő növények és állatok öröktől fogva ugyanolyanok voltak, mint ma. Az ősmaradványok vizsgálata alapján többen is felvetették, hogy ez nem így van: az élővilág fejlődik. E fejlődés mozgatórugóját azonban nem tudták maradéktalanul megmagyarázni. Végül Lamarck és mások munkássága nyomán Charles Darwin adta meg a helyes választ. 1859-ben jelent meg A fajok eredete című munkája, amelyben kifejtette gondolatait az élővilág fejlődéséről. Ez a mű azóta is a biológia egyik alappillére.

Az őslénytan így szorosan összefonódott a biológiával. Az élővilág fejlődését, az evolúciót csak együttes munkával tudják felderíteni.

Őslénytani lelet