A perm ősföldrajzi és éghajlati viszonyai

A perm a földtörténeti óidő hatodik, utolsó időszaka. Nevét a mai Oroszország területén, az Uraltól nyugatra fekvő tartományról kapta. A permben véget ér a harasztok és kétéltűek szárazföldi uralma, a tengeri fajok jelentős része pedig kihal.

A Variszkuszi-hegységrendszer képződésének utolsó mozzanatai a karbon időszakból a permre is átterjedtek. A karbon végére a Földön újra általános lehűlés következett be, és a Pangea gondwánai felének déli részén, amely csaknem körülvette a Déli-sarkot, hatalmas jégpáncél jött létre. Az eljegesedés a Pangea más vidékein a kéreg és a tengerek szintjének megváltoztatásával éreztette hatását. A tenger-előrenyomulások után visszamaradt laurázsiai üledékes kőzetek és sótelepek a Pangea északi felének forró, száraz éghajlatára utalnak. A fiatal, magas variszkuszi vonulatok lepusztulástermékei környezetük sivatagjaiban, sekély, bepárlódó öbleiben halmozódtak föl permi vörös homokkő (fiatal vörös homokkő), gipsz-, káli-, kősótelepek formájában.

A földfelszínen egyetlen hatalmas kontinens, a karbonban kialakult Pangea létezett, amelybe öbölszerűen nyúlt be a Tethys-óceán (Ős-Földközi-tenger). A Tethys a mai Gibraltári-szorostól Japánig húzódott és már a perm elején megkezdődött benne az üledékfelhalmozódás. A Föld másik óceánja a Pangea körül hullámzó Ős-Csendes-óceán volt.

Vörös homokkő

Mivel a nagy terjedelmű Pangeából valamennyi éghajlati övezetbe jutott, a különböző adottságokhoz való alkalmazkodás következtében a szárazföld élővilága egymástól határozottan eltérő csoportokra kezdett szétválni. A forró, száraz területek elsősorban a szárazföldi körülményekhez tö kéletesen idomuló hüllők életterei lehettek. A k Hüllő étéltűek ugyanis nagyon kötődnek a vízhez, ha másért nem, szaporodni mindenképpen vissza kell térniük a partokra. Ezzel szemben a hüllők evolúciós újítást vezettek be: a tojást. Minden tojás egy aprócska tenger, segítségével ezért el lehetett szakadni a víztől. Az éghajlat szárazodásával a hüllők átvették az uralmat a kontinenseken: a kétéltűek virágkora végetért. A szárazabb vidékek növénytársulásaiban a nedvességigényes ősharasztoknak is mind jelentéktelenebb szerep jutott, helyüket a nagyobb tűrőképességű ősi nyitvatermők foglalták el. A hüllőktől az emlősökig ívelő törzsfejlődési ág ún. közbeeső alakjai – az emlősszerű hüllők – már a permben megjelentek.
A perm vége a z élővilág számára nehéz időszak volt: a növény- és állatcsaládok mintegy egyharmada kihalt. Örökre eltűntek például a háromkaréjos ősrákok.