A földtörténeti újidő - rövid ismertetés
A Föld történetének utolsó 65 millió évében kialakult a Pacifikus- és az Eurázsiai-hegységrendszer. Nagy részében a mainál melegebb éghajlat uralkodott, de a végén négy nagy eljegesedés történt. Az újidő élővilágában a kezdetétől a mai napig a zárvatermők és az emlősök a meghatározók; utóbbiak legfejlettebb változataiból alakult ki a Homo sapiens.
Az újidő ősföldrajzi és éghajlati viszonyai
A földtörténeti újidő első, hosszabb időszaka. A „harmadidőszaki” elnevezés az itt képződött kőzetekre vonatkozik, mert így akarták érzékeltetni, hogy azok fiatalabbak, mint az alattuk fekvő középidei (régi néven másodidei) kőzetek.
A harmadidőszak alatt a Föld felszínének arculata egyre inkább közeledett a mai formájához. A középidőben megindult kőzetlemez-mozgások a harmadidőszakban tovább folytatódtak. Észak-Amerika teljesen elszakadt Eurázsiától, és Dél-Amerikához kapcsolódott. Az Antarktisz-ausztráliai kőzetlemezt újabb hasadékvölgy-rendszer bontotta önálló darabokra. E hasadékvölgy-rendszer tevékenysége Ausztráliát északkelet, az Antarktiszt dél felé taszította. A Csendes-óceán lemezének nyugati fele Ázsia, keleti darabja Amerika kőzetlemezei alá bukva létrehozta a Csendes-óceáni-(Pacifikus) hegységrendszer legfiatalabb vonulatait. Az észak felé tartó Afrikai-kőzetlemez mindinkább összezsugorította a Tethys-tenger nyugati felét, és helyenként elérte Európa déli partjait. A két szárazföldi kőzetlemez összeütközése szegélyük földarabolódásával járt. A lemeztöredékek mozgásirányukat többször megváltoztatva, ütközési homlokzatukat elforgatva feszültek egymásnak; ezzel magyarázható az Eurázsiai-hegységrendszer európai vonulatainak szabálytalan, íves, vagy egymásra merőleges csapásiránya. Az Afrikáról lerepedt Arab-félsziget Ázsiához közeledve a Tethys-óceán üledékeiből fölgyűrte a Zagrosz, az Elő-indiai-félsziget pedig a Hindukus, a Karakorum és a Himalája láncait. Ezzel a Tethys-óceán keleti fele megsemmisült.
Az Eurázsiai- és a Csendes-óceáni- (Pacifikus) hegységrendszer kialakulása nem volt egyenletes. A legerősebb hegységképződési időszak a harmadidőszak miocén korára jutott.
A két hegységrendszer lepusztulása születésükkel egyidőben megkezdődött. A vonulataikból induló folyórendszerek rengeteg hordalékot szállítottak a környező medencékbe, tengeröblökbe, és hordalékuk lerakásával hatalmas feltöltött síkságokat hoztak létre (Mississippi-alföld, Amazonas-medence, Nagy- és Kisalföld stb.). A Pó, a Mississippi, az Indus, az Orinoco, a Gangesz és a Brahmaputra, valamint a Tigris és az Eufrátesz évente növekvő deltája tengeröblöket töltött föl síksággá. A medencék hordalék által eltemetett növényzetéből barnaszén- és lignittelepek ké@1pződtek. A zátonyokkal elrekesztett, oxigénszegény tengeröblökben az élőlények tetemeinek rothadásakor kőolaj és földgáz keletkezett. A forró, száraz vidékek sekély tengereiben sótelepek halmozódtak föl.
A harmadidőszak kezdetén még sokkal melegebb volt az éghajlat, mint manapság, a sarkvidékek jégmentesek voltak. A későbbiekben azonban világszerte erős lehűlés kezdődött, s az időszak vége táján a maihoz hasonló klímaviszonyok voltak jellemzőek.
A harmadidőszak élővilága
A földtörténeti középidőből az újidőbe való átmenet a növényeknél már a krétában megtörtént: a zárvatermők jutottak uralomra. A hüllők zömének kihalásával megnyílt az út az emlősök felvirágzása előtt is. Már az eocénra (55-38 millió éve) kifejlődtek az összes ma élő emlősrend ősi képviselői. Jelentős volt a csigák és a halak fajgyarapodása is. Az újidei tengerek jellemző állatai pl. a különféle fésűkagyl ók , az óriás egysejtűek, közülük is a Nummuliteszek és a tengeri sünök.
Az emberi evolúció kezdetei
Mintegy 15-20 millió évvel ezelőtt felbukkantak azok az emlősök, amelyekben az emberszabású majmok és az emberfélék (Hominidák) közös őseit tisztelhetjük. Mivel Afrikából és Eurázsiából Észak- és Dél-Amerikába ekkor már szárazföldi emlősök nem juthattak át, Amerikából az emberszabású majmok hiányoznak. Korábban úgy tartották, hogy az emberszabású majmok és az emberfélék szétválása 15 millió éve történt, a legújabb vizsgálatok alapján azonban más felfogás alakult ki. Eszerint a gibbonok 10 millió éve, az orangutánok valamivel később, míg a gorillák és a csimpánzok csak 5-7 millió éve szakadtak le a közös fejlődési vonalról.
A legelső emberfélék tehát jóval fiatalabbak, mint azt régebben gondolták. Legidősebb képviselőjük, az Australopithecus afarensis Kelet-Afrikában lépett színre, mintegy 5 millió évvel ezelőtt. Feltehető, hogy ennél a formánál kettéágazott az emberfélék fejlődése: egyik ágon más Australopithecus fajok alakultak ki, amelyek evolúciós zsákutcát képviseltek. A mai csimpánzokhoz fogható agytérfogatú (400-500 köbcentiméter), alacsony termetű (kb. 120 cm magas), az eszközt és a beszédet még nem ismerő élőlények lehettek. A másik ág vezetett a modern ember kialakulása felé.
Nem egészen 3 millió éve az Australopithecusok között már ott volt egy olyan csoport, amelynek képviselőit a Homo nemzetség első képviselőinek tekintenek. A Homo habilis („ügyes ember”) kb. 150 cm magas, törékeny testalkatú élőlény volt, de 800 köbcentiméteres agytérfogata majdnem megduplázza elődeiét. A Föld első „eszközkészítő állata” volt, de a beszédet valószínűleg még nem ismerte.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
