Társadalomföldrajz | Sulinet Tudásbázis

Tananyag választó:

Az ökológiai lábnyom méretének növekedése

A hagyományos közgazdasági mutatók, például a GDP nem adnak képet arról, hogy tevékenységeink milyen hatást gyakorolnak a világra. Ezért 1961-ben bevezettek egy új mutatót, az ökológiai lábnyomot (ecological foodprint). Az ökológiai lábnyom kifejezés William Rees és Mathis Wackernagel kanadai ökológusoktól származik, amely egy erőforrásmenedzselésben és társadalomtervezésben használt érték. Egy ember vagy egy adott terület népességének a természetre gyakorolt hatását egy hektárban kifejezett mutatószámmal, az ökológiai lábnyommal lehet leírni. A ökológiai lábnyom az a terület, ami károsodás nélkül meg tudja termelni az aktuális életvitelünkhöz szükséges javakat (élelem, energia stb). Az átlagos egy főre eső ökológiai lábnyom 2,2 hektár, 2,5-szer nagyobb, mint 1961-ben. Ám ha megnézzük, hogy a Földön 11,3 milliárd hektár biológiailag aktív föld- és tengerfelület van és kb. 7 milliárd ember, akkor kiszámítható, hogy valójában minden emberre csak 1,6 hektár jut.
A változás óriási, a fogyasztói társadalom „pusztítása” az elmúlt évtizedekben az ökológiai lábnyom mértékének területi növekedésében is megmutatkozik. Míg 1961-ben csupán néhány iparilag fejlett terület (pl. USA északi körzete, a Szilícium-völgy, Ruhr-vidék, London, Peking, Tokió stb.) környékén volt 7,5 ha fölötti érték, addig a 21. századra ez a terület jócskán megnőtt. Az USA-ban például a 100. foktól K-re mindenütt meghaladja az átlagértéket az ökológiai lábnyom mértéke (2,5-7,5 ha közötti), és szinte egész Európa, India, Kína keleti fele ugyanilyen értékekkel rendelkezik.

Az erdőpusztítás mértéke

Az erdőirtás globálisan nézve riasztó méretekben folyik, évente 6 milliárd hektárnyi őserdő tűnik el bolygónkról. Ezen belül is Afrika és Dél-Amerika, illetve Ázsia egyes területei szenvedik el a legnagyobb veszteséget, a kép azonban kontinensenként erősen változik, az erdőirtás mögött helyileg más-más gazdasági folyamatok állnak. Afrikában a kivágott fa körülbelül felét például üzemanyagként hasznosítják, ráadásul a fakitermelés javarésze természetes erdők kivágásából származik, erdőtelepítés leginkább a kevés természetes erdővel rendelkező országokban - Algériában, Marokkóban, Nigériában, Dél-Afrikában és Szudánban - zajlik. Az elsivatagosodás és a termőföld kimerülése a legtöbb afrikai országban komoly gondot okoz, ráadásul ezek a problémák a klímaváltozással csak fokozódni fognak, aminek következményeként újabb, eddig érintetlen területeket ér el a legeltetés és a növénytermesztés. Az erdőirtással fajok tűnnek el a Földről, veszélybe kerül az „oxigéntermelés” és fokozódik a globális felmelegedés.
2009-ben az ENSZ (United Nations Environment Programme - UNEP) Ültess a Bolygóért - Milliárd Fa Kampánya (Plant for the Planet: Billion Tree Campaign) keretében meghirdették, hogy az év során legalább annyi fát ültessenek a Földön, ahány ember lakja. A telepített erdők jelentős része faültetvény, ahol egyenletes hálózatban, azonos méretű, azonos genetikai állományú fák sorakoznak. A világ tíz természetes erdőkben leggazdagabb országa (itt található az összes erdő kétharmada) Oroszország, Brazília, Kanada, az Egyesült Államok, Kína, Ausztrália, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Indonézia, Peru és India.
Az erdőültetés méreteit nézve kimagaslóan teljesít Ázsia és a Csendes-óceán térsége (itt terül el a világ erdőállománynak 18,6 százaléka, ugyanakkor itt él bolygónk népességének több mint fele, és itt találhatók a világ legsűrűbben lakott országai). A kontinensen az erdőegyensúly tekintetében a közelmúltban fordult a helyzet: míg az 1990-es években negatív volt a mérleg, a kontinens egészét tekintve a 21. századra az irtásnál több volt a telepítés. Így a világ ültetett erdeinek közel fele - 136 millió hektár - Ázsia és a Csendes-óceán térségében található. A telepített erdők élőhelyként nem képesek ellátni a természetes erdők funkcióit. Egyszerű szerkezetűek, homogének, (ültetvények esetében pl. az egyedek azonos eredetű "klónok"), valójában sérülten működő élőrendszerek. A sérültség miatt érzékenyebbek például a viharkárokra vagy akár a rovarkártevők pusztítására.

A tengerek kifosztása és elszennyezése

Történelmünk során általában jóval több hal volt az óceánokban, mint aminek a kifogását valaha is remélhettük. A 20 században a népességszám gyors növekedésével annyira megnőtt a világ étvágya, a fogyasztásra alkalmas halak (mint a lazac és a tonhal) iránt, hogy ez elérte, néhol meg is haladta a halászterületek megújulási képességét. A túlhalászás következtében zsugorodik a halállomány, csökken a kifogott mennyiség. A világon kifogott teljes halmennyiségnek legalább 90 százaléka az óceánok „közlegelőiről” származik. A többit édesvizekből - főleg szárazföldi tavakból és folyókból - fogják ki. A kifogott hal kétharmada vagy még nagyobb része közvetlen emberi fogyasztásra kerül, a fennmaradó részt pedig közvetve fogyasztjuk el, halliszttel etetett baromfi és sertés formájában.
Az óceánok a világ közös tulajdonában vannak. Mindenki használja, de kevesen éreznek felelősséget irántuk. A parti övezetekben évente 13 milliárd tonna hordalék rakódik le. Ennek nagy része az emberi beavatkozás okozta erózió és az erdőirtás következménye
A tengerparti és folyótorkolati ökológiai rendszerek a mezőgazdasági és a városi hulladékok és a szennyvíz gyűjtőmedencéjéül szolgálnak. A tápanyagok feldúsulása eutrofizációt okoz, ami mindinkább fenyegeti a halakat sok város tengerparti területén. Időszaki algavirágzás lepi el Kína, Japán és Dél-Korea, valamint a Fekete- és a Balti-tenger partjait. A virágzás elzárja a napfényt, elnyeli az oldott oxigént és a tápanyagok megvonásával szó szerint éhezteti a tengeri szervezeteket. „Vörös dagálynak” is nevezik színpompás megjelenése miatt.
Egy újabb szennyezőforrásként megjelenő, szintetikus anyagok, a perzisztens szerves vegyületek (POP-ok) néhány évtizede kerültek a tengeri környezetbe. Az ón szerves formáját (a tributiltint) például a világ szinte minden táján felhasználják a hajók festékében, hogy a tapadókagyló, a tengeri fű és más élő szervezetek hajókra tapadását megakadályozzák. Ahogy azonban a festék oldódik a vízben, felhalmozódik a puhatestűek, fésűskagylók és rákok szervezetében, amelyeket aztán a halak és a tengeri emlősök elfogyasztanak. A nehézfém-szennyezés szintén az ipari kor maradandó hagyatéka. A Balti-tengeren a higanyszennyeződés az elmúlt 50 év alatt ötszörösére növekedett, és főleg a levegőből ülepszik ki a fosszilis tüzelőanyagok elégetésével.
A világ leglátványosabb szennyeződései, amelyek a legnagyobb felháborodást váltják ki a természetvédőkből, az olajszennyeződések. Minden tartályhajó időzített bombaként szeli át az óceánok, tengerek védett és kevésbé ismert szakaszait. Naponta 5000 tartályhajó közlekedik a világon. Egyre gyakrabban kapunk különböző híradásokat a "halálpartokról", ahol elhaladt egy-egy olajfolt. Évente 5 millió tonna kőolaj kerül az óceánokba, s a tengervíz sótartalmával' elegyedve sűrű kátránnyá áll össze, gátolva a levegőcserélődést. A madarakat megbénítja a rájuk tapadt olaj, képtelenek a repülésre. A halak kopoltyúit eltömíti, és az állatok megfulladnak.

Olajkatasztrófa Mexikói-öbölben

2010. április 20-án a Mexikói-öbölben felrobbant a Deepwater Horizon fúrótorony. A balesetben 11 munkás halt meg. A fúrótorony robbanás után két nappal süllyedt a tengerfenékre. A sérült kútból 4,9 millió hordónyi (780 millió liter) olaj ömlött a tengerbe, mire júliusban sikerült megállítani az olaj szivárgását. A kútból 87 napon át ömlött az olaj, az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb természeti katasztrófáját okozva. Júliusra ugyanis az olaj elérte mind az öt partmenti állam (Alabama, Louisiana, Mississippi, Florida és Texas) területét. Az olajfolt a madarakat, delfineket, halakat, rákokat és egyéb tengeri élőlényeket veszélyeztette a leginkább. A vándorlási időszak miatt nem csak a helyi madárkolóniák, de több tízezer Kanadából, Alaszkából vagy Dél-Amerikából jött madár volt - a halállománnyal együtt - komoly veszélyben a Mexikói-öböl környékén. Május 2-án határozatlan időre a Mexikói-öböl partvidékén megtiltották a horgászatot és kereskedelmi halászatot, pedig normális esetben ezen a környéken fogják az Egyesült Államok legtöbb étkezésre szánt tengeri herkentyűjét. Emiatt veszélybe került a helybeliek többségének megélhetése is.
Júniusban Londonban környezetvédelmi konferenciát tartottak az olajkatasztrófa ügyében. Brit tengerbiológusok szerint az olaj felgyújtása és az alkalmazott vegyszerek több kárt okoztak a környezetben, mintha hagyták volna, hogy az olaj természetes ütemben felbomoljon csak a parttól kellett volna távol tartani. A BP (British Petroleum) a kárelhárításhoz egész hajóhadat, 5500 vízi járművet irányított a térségbe a mentési és tisztítási munkálatokra. A munkálatokat egy kis légiflotta is segíti. A BP munkáját az amerikai szövetségi hatóságok, a parti őrség mellett a rivális ExxonMobil és Chevron olajtársaság is segítette. A szivárgás júliusi megszüntetése után októberre a Mexikói-öböl Egyesült Államokhoz tartozó részének már 96 százaléka biztonságosan halászhatóvá vált.
2010. december közepén a new orleansi bíróságon az USA beperelte a balesetet okozó BP-t.

A kolontári vörössziszap tározó gátszakadása

Az ajkai vörösiszap-katasztrófa emberéleteket követelő ipari szerencsétlenség és környezetkárosító katasztrófa okozója a 2010. október 4-én, a MAL Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. tulajdonában lévő Ajkai Timföldgyár Kolontár és Ajka között létesített, 300 m × 500 m-es vörösiszap-tároló gátjának átszakadása. A kiömlő, körülbelül 600–700 000 köbméternyi iszap elöntötte Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely települések mélyebben fekvő részeit. Az erősen lúgos, maró hatású ipari hulladék körülbelül 40 négyzetkilométeren terült szét, felbecsülhetetlen gazdasági és ökológiai károkat okozva az Ajkai kistérségben. Tíz ember meghalt, a sérültek száma több mint 150.
Hazai és világviszonyban az iparágban eddig még sosem történt hasonló katasztrófa. Bár különféle bányák zagytározói már többször öntöttek el lakott területeket, Magyarországon szakadt át először egy timföldgyár tározójának gátja. Az eset nagy visszhangot váltott ki a médiában, a legtöbb vezető offline és online média folyamatosan beszámolt a fejleményekről.
Az érintett falvakban a katasztrófavédelem és a Magyar Honvédség segítségével kezdték el a mentést, illetve a károk felmérését. Szlovákia speciális kutyás mentőszolgálatot három mentővel és két emberkeresésre kiképzett kutyát is a helyszínre küldött.
A Torna-patak teljes élővilágát kipusztította az erős lúgos szennyeződés, valamint erre a sorsra jutott a Marcal Torna torkolata alatt fekvő része is, s a lúgos anyag a Marcalon át a Rábába, a Mosoni-Dunába, majd a Dunába ömlött, igaz ott komoly károkat nem okozott. A kiömlött vörösiszap 13-as pH-értékű, lúgos vegyhatású anyag volt. Bőrre vagy nyálkahártyára jutva maró hatása miatt gyulladás lép fel. A lúggal érintkezett szövet elhal, helyén kimaródó fekély keletkezik. A marónátronnal szennyezett tárgyak megtisztításához híg savakat (ecet, citromlé) használhatunk, míg az élővizek kémhatását gipszporral és savas kémhatású ammónium-nitrát műtrágyával próbálják megóvni. Később szükség lehet a meder kotrására, illetve a mezőgazdasági- és lakóterületekre kiömlött iszap összegyűjtésére és elszállítására.
A katasztrófa után páratlan társadalmi összefogásnak lehettünk tanúi, ahol a kisiskolásoktól a nagy üzemekig, a külföldi sztároktól a magyar felső tízezerig mindenki megmozdult, hogy segítsen a bajbajutottakon.