A gyarmati múlt örökségei

Az évszázados gyarmati múlt meghatározta a térség gazdasági életét. A hatalmas latifundiumokon a monokultúrás növénytermesztés (egy adott területen csak egyféle növény) a minél nagyobb haszonszerzést szolgálta. Ez hívta életre a latin-amerikai térség hatalmas kávéültetvényeit (Kuba, Brazília) és a banánköztársaságokat. Az elnevezés arra utal, hogy a térségben a 19. században megjelenő amerikai United Fruit Company kizárólagos termeltetési és felvásárlási monopóliumokra tett szert, s mivel az érintett országok exportképes termékeinek közel 90%-át a banán tette ki, az értékesítés pedig az UFC kezében volt, az adott országok nemzetgazdasági – és ezáltal politikai – szinten gyakorlatilag az amerikai megavállalat függőségébe kerültek. Így alakult ki mára az a pejoratív jelentése a fogalomnak, hogy a hatalom befolyásolható, korrupt, esetleg diktatórikus jellegű.

Kávéültetvény (Costa Rica)

Exportorientált gazdaságok

A latin-amerikai gazdaságok általános jellemzője, hogy két eltérő fejlődési irány alakult ki, átrendezve a hagyományos ágazatokat (mezőgazdaság, ipar, tercier szektor). A két eltérő rész kialakulása is részben a gyarmati örökségre vezethető vissza. A függetlenség kivívása után ugyanis megindult a gazdasági fejlődés, de a szűkös mozgástér miatt kialakult egy külföldre termelő, korszerűsödő része a gazdaságnak, és lett egy befelé forduló, elmaradott rész.
Az USA-hoz legközelebb lévő Mexikóban igen nagyarányú volt a ’90-es évek elején a kivándorlás, hiszen 10 csecsemőből 9 a hivatalos szegénységi küszöb alatti családba született. Magas a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya ahhoz képest, hogy a GDP-nek csak 10 %-át adja ez a szektor (1991). Ezért a hivatalos gazdaságpolitikában megjelent a „nyitás” gondolata (védővámok eltörlése, privatizáció stb.). Ennek jegyében Mexikó tárgyalásokat folytatott az USA-val és Kanadával, melynek eredményeként csatlakozott a NAFTA-hoz (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény). A 2000-es évektől az egész latin-amerikai régióban felgyorsult a gazdasági növekedés, amely köszönhető a nyersanyagok világpiaci áremelkedésének, s ezek nagyarányú exportja jelenti a bevételek növekedését. CEPAL (ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága) legutóbbi jelentése szerint Latin-Amerika és a Karibi-térség gazdasága előreláthatólag 5,2%-kal fog növekedni a 2010-es évben. Az export 21,4%-kal növekszik, ami a nyersanyag-eladásoknak köszönhető. A húzó gazdaságok Brazília és Argentína. 2011-re valószínűleg mérséklődik a növekedés.

Az USA félperifériája

A centrumban a viszonylag magas fizetésekhez modern technológia és diverzifikált termelési mód társul. A periférián az alacsony bérek, a kezdetlegesebb technológia és az egyszerűbb végtermékek kombinációja a jellemző. A félperiféria az a terület, ahol e kettő keveredik. Jellemzői elsősorban azokban a zónákban, régiókban vagy államokban érvényesülnek, melyek egyszerre kizsákmányolói a perifériának, ugyanakkor szenvedő alanyai a centrum általi kizsákmányoltságnak. Ezt a csoportot nagyobb dinamizmus jellemzi. A nyugati félteke eltérő gazdasági, politikai és katonai elképzeléseit megjelenítő, nemzetek feletti társulások és blokkok alkotta összképből válik csak érthetővé a centrum és a periféria viszonyának mai latin-amerikai állapota.
A szerveződések egyik típusához azok az utóbbi években formálódó, Észak és Dél szabadkereskedelmi kapcsolatait fenntartó, folyamatos kezdeményezések tartoznak, melyeknek hátterében az USA egyértelmű vezető szerepe és dominanciája áll. Mexikó emellett a társulási forma mellett kötelezte el magát. Egy másik típust alkotnak a Dél–Dél szövetségek vagy tömbök, melyek finoman megkérdőjelezik a világrendszer centrumának hatalmi struktúráját és a kontinensen uralkodó viszonyokat. A Dél–Dél kezdeményezésekben Brazíliáé a vezető szerep. Stratégiája azon alapszik, hogy magát autonóm világhatalomnak tekinti, melynek nincs szüksége az USA-hoz való közeledésre. Mindezek mellet pedig Venezuela is feltűnt, mint erősödő félperiféria, mely támogatja a hegemónia-ellenes törekvéseket az Egyesült Államokkal szemben. Az Észak–Dél viszonyrendszer egy gazdasági-kereskedelmi és egy politikai-katonai tengely mentén formálódik. Elsőként Mexikó került az alárendelt félperiféria körülményei közé, azzal hogy csatlakozott a jelenlegi NAFTA-hoz (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), a kontinens első olyan integrációs programjához, melyben Észak és Dél között aszimmetria érvényesül, az USA–Kanada–Mexikó viszonyban.
Az Egyesült Államok, a térség államainak első számú kereskedelmi partnere, az ellenőrzés olyan csatornáit alakította ki, melyek hatalmi pozíciót biztosítanak számára a tárgyalások során. Erre mutat az USA és Chile (US–Chile FTA), a Dominikai Köztársaság, Közép-Amerika és az USA (DR–CAFTA), valamint az USA és Panama közötti szabadkereskedelmi egyezmény hatályba lépése, és a Kolumbiával és Peruval kötendő szabadkereskedelmi egyezmény.
A bilaterális (kétoldalú) és regionális együttműködési programok sorában meg kell említeni a katonai társulásokról és kedvezményekről folyó tárgyalásokat, kötődjenek azok bármely országhoz a MERCOSUR és az Egyesült Államok között, hiszen strukturálisan ezek mind részét képezik az észak-amerikai centrum valamint a latin-amerikai periféria és félperiféria kapcsolatrendszerének. A Panama-csatorna térségéből való kivonulás (1999) után az Egyesült Államoknak mintegy 10 év alatt sikerült kibővítenie mozgásterét az Andok-Amazónia régió három új, hadászatilag fontos pontján. Stratégiai háromszöget formált Panama, Kolumbia és Venezuela körül.

Sao Paolo városközpontja

Alternatív utakon

Kuba, Venezuela és Bolívia olyan társadalmi-gazdasági változásokat hajtottak végre a 20. században, illetve a 21. század elején, amelyek más latin-amerikai országokra nem jellemzőek. Közös bennük, hogy mindhárom ország a szegény rétegek felemelését tartotta fontos célnak, miközben a kommunisztikus ideológia jegyében bizonyos fajta diktatúrát vezettek be az országban vagy legalábbis jelentős mértékben korlátozták az ellenzék lehetőségeit. Mindhárom országban egy-egy vezető nevéhez kötődnek a változások. Kubában: Fidel Castro, Venezuelában: Hugo Chavez, Bolíviában: Evo Morales. Politikájukra az USA ellenesség jellemző, ami abból a nehéz helyzetből fakadt, hogy az USA-tól való gazdasági függés valóban nyomasztó. A három ország közös abban is, hogy a gazdaság megreformálását sehol sem követte gazdasági fellendülés, ezért az elért eredmények ellentmondásosak, bizonyos esetekben a gazdaság szempontjából katasztrofálisak.

Az ENSZ felmérése alapján a HDI (Human Development Index) rangsorban Venezuela a közepesen fejlett országok szintjén áll. Az ország legnagyobb problémája a szegénység, mint sok más latin-amerikai országnak. Mivel hatalmas kőolajkészlettel rendelkezik, az 1970-es évek olajárrobbanásait kihasználva, a bevételek jelentős részét az oktatási, egészségügyi és szociális feltételek javítására fordították. Az olajárak 1980-as években bekövetkezett csökkenése válságba sodorta Venezuela gazdaságát. Így a kormány leértékelte valutáját. A következmény az életszínvonal drámai visszaesése lett. A hibás gazdaságpolitika, a kormány és társadalom egyre nagyobb korrupciója a szegénység kiterjedéséhez vezetett és olyan mértékű bűnözéshez, ami már a politikai stabilitást veszélyeztette. A változást Chavez elnöksége hozta meg, többször hangoztatta, hatalmának alapja a kommunizmus. Reformjainak következtében sok nincstelen ember jutott földhöz, és az analfabetizmus is csökkent. A gazdaság fejlődésének az alapja továbbra is a kőolaj maradt. Chavez elnök nem mentes a populáris ígérgetésektől sem. A gazdasági-társadalmi változások negatív következményeként 2010-re az ország a világ egyik legveszélyesebb helyévé vált, a közbiztonság alacsony színvonalú és kérdéses, hogy a Hugo Chavez elnök által létrehozott sajátos venezuelai „szocializmus” sikeres lesz-e.

Eltérő fejlődési utat járt be a szocialista tömbhöz tartozó Kuba, mely a hidegháború időszakában - a Szovjetunió érdekszférájához tartozva - elég komoly veszélyforrást jelentett az USA-ra. Büntetésként az USA az 1959-es forradalom után Kubával szemben igen szigorú kereskedelmi tilalmat vezetett be. A kelet-európai szocialista tábor ekkor Kuba legfontosabb gazdasági partnerévé vált, és ez lett a viszonylag korszerű gépek és termékek egyetlen forrása az ország számára. A tervgazdasági modellt is átvették, a bányászatban és a mezőgazdaságban szovjet típusú szervezetek működtek. Az USA a szovjet összeomlás után 1992 és 1996-ban újabb törvényeket hozott Kuba ellen, amelyek már a gyógyszerek és élelmiszerek szállítását is megtiltották. Mivel Kuba 1986-ban elmulasztotta teljesíteni nemzetközi adósság-visszafizetési kötelességei nagy részét, ezért csak igen drágán jut hitelhez, és a legtöbb nemzetközi pénzintézetnél ezért nem is hitelképes. Fidel Castro betegsége miatt testvére, Raúl Castro vette át az ország irányítását. Raúl próbálkozik a gazdaság megreformálásával, jóllehet ez még messze elmarad a kínai típusú reformoktól, pedig a program a tervgazdálkodás dominanciája mellett szabadpiaci elemeket is beemelne a modellbe.

Sajátos helyzetben van Bolívia, mely tengerparttal nem rendelkezik. Területeinek jelentős részét háborúk során vesztette el a 19. század végén, a 20. század elején. Bolíviában igen jelentős az őslakos indiánok és a meszticek száma. Tipikus latin-amerikai ország, ahol égbekiáltóak a társadalmi különbségek. Ezeket a gondokat próbálta megoldani a 2005. decemberében megválasztott szocialista Evo Morales bolíviai elnök, aki maga is indián származású. Politikája a gazdaságot uraló elit számára kevésbé szimpatikus, de az ország gazdaságának fellendítése nem egyszerű feladat, és Chavezhez hasonlóan Morales politikája sem nélkülözi a populizmust. Nehezíti a helyzetet, hogy a 2009-ben végzett geológiai kutatások rámutattak, hogy a bolíviai szénhidrogén-készletek jóval kisebbek, mint ahogyan korábban számoltak vele. Az ország gazdaságában meghatározó szerepet játszik a kokacserje termesztése, mely legális az országban. Azonban a belőle készült kokain már illegális. Nem véletlen, hogy a legnagyobb felhasználó ország – USA – óriási szerepet vállal ennek a felszámolásában.
Venezuela, Kuba és Bolívia esetében újabb közös pont az analfabétizmus felszámolása. Dél-Amerikában a XXI. század hajnalán még mindig nagy az írástudatlanság aránya, de ebben a három országban felszámolták az analfabétizmust, illetve mértékét elfogadható szintűre csökkentették.

A latin-amerikai kábítószer-kereskedelem

Egy német orvos, Pöppig írta le elsőként a 19. században, hogy a perui fennsík lakói (a sajátos földrajzi és éghajlati viszonyok miatt) melankóliára, szomorúságra hajlamosak, s ettől igyekeznek menekülni a kokalevél segítségével.
Latin-Amerika két legnagyobb kokain termelője Bolívia és Kolumbia. Ennek legfőbb oka, hogy a kábítószerkereskedelem óriási üzlet, és ezeknek az országoknak az egyéb bevételei nem túl jelentősek. Ebből is következik, hogy az ágazat a GDP nem jelentéktelen százalékát adja, és a munkavállalók jelentős részét foglalkoztatja. Ebből adódóan igen erős szakszervezettel is rendelkeznek a kokatermelők, de erős a társadalmi támogatottságuk is. A dél-amerikai kábítószer-termelés alapjai az USA támogatásával épültek ki Suarez, bolíviai katonai diktatúrája (1971-78) idején. (A CIA hozzájárulása volt ez a baloldali kormány megbuktatásához.)
A Peruban és Bolíviában előállított alapanyagok először Kolumbiába kerülnek (az ország ¾-ét adja a világtermelésnek), majd onnan az Egyesült Államokba. A közelmúltban bővült a termőterület és új kokacserje-ültetvény létesült Brazíliában, az Amazonas mentén. A termőterületeket- akárcsak az Ópium-háromszög esetében- magánhadseregekkel védik. A birtokméret kicsi, illetve közepesnek mondható, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ágazat tömegeket foglalkoztat. (Kolumbiában - becslések szerint -300.000 főt érint közvetlenül.)
A szállítás légi és vízi úton történik. Az USA partjaihoz érő repülőgépből kidobják a vízálló csomagolású szállítmányt, melyet a már ott várakozó hajó gyűjt be.
A drogcsempészek új generációja már az interneten keresztül szervezi milliárdos üzleteit. Szakemberek szerint több száz tonna kokain került így ki Kolumbiából. A kolumbiai kábítószert talán kiszoríthatja az USA piacáról a mexikói, de ez újabb veszéllyel fenyeget, hiszen ez új piac keresésére késztetné.

Riói favela