A kínai gazdaság helyzete az 1980-as évek előtt
1949-től – a kommunista párt hatalomra jutásától – megkezdődött a sztálini szovjet típusú országépítő program. Kezdetben a 2. világháborús károk helyreállítása és a gazdaság államosítása volt a cél. Az ’50-es években a tervutasításos gazdaság bevezetésével gyors iparosításba kezdtek, s a mezőgazdaság kollektivizálása is befejeződött. A külkereskedelem ¾-e a volt szocialista országokkal bonyolódott.
Az 1958-as „nagy ugrás” politikáját az első ötéves terv sikereire alapozták. Azonban pusztán a tömegek mozgósításával nem lehet ugrásszerű fejlődést produkálni. A súlyos gazdaságpolitikai hibákat természeti katasztrófák is tetézték, az éhínség elkerülhetetlen volt. A kudarc hatására a kínai vezetők nagyobb hangsúlyt fektettek az élelmezési kérdésre, így mezőgazdasági beruházások kezdődtek (pl. műtrágyagyár, traktorgyár stb.), a parasztság tágabb mozgásteret kapott. Megnőtt a hadiipari beruházások aránya.
A ’60-as évekre (egészen 1976-ig, Mao Ce-tung haláláig) az erős központosítás és személyi kultusz volt jellemző. A „nagy kulturális forradalom” üldözte és tönkretette az értelmiségi réteget, a felsőoktatást, amely a gazdaság hanyatlását is előidézte.
A nyitás politikája
1978-ban Kína szakított a szovjet tervutasításos modellel és átfogó gazdaságirányítási reformot hirdetett meg. Fő cél a „négy modernizálódás”: a mezőgazdaság, az ipar, a tudomány és a hadsereg kérdésében.
Először az agrárreform keretében a földeket bérbe adták a családoknak, érdekeltté téve őket a termelésben. A reform kiemelkedően pozitív hatása a termény mennyiségében mutatkozott. 1985-re a megtermelt mennyiség a legtöbb mezőgazdasági termék esetében a duplájára nőtt 1978-hoz képest. Így jelentős mennyiségű többletpénz juthatott vidékre, ami az ottani életszínvonal növekedését is jelentette. Viszont nagyfokú anyagi különbségek keletkeztek a vidéki lakosság körében, megjelent az állástalanság fogalma, és a minél nagyobb terményhozam érdekében megindult a földek kihasználása is.
Az iparban növelték a vállalatok önállóságát, fokozatosan bevezetve a piaci viszonyokat. A nyitásnak köszönhetően megjelent a külföldi tőke, melyek számára az olcsó munkaerő és különböző adókedvezmények jelentették a fő vonzerőt.
A nyitási politika második szakaszában (1992) a cél egy megfelelő jogi és szervezeti keretekkel rendelkező, jól működő piacgazdaság létrehozása volt a cél.
A fokozatos gazdasági reformok és a piacnyitás következtében Kína hihetetlen mértékű gazdasági fejlődést produkált a ’80-as évektől kezdve, ami sajnos szinte ugyanilyen mértékű környezetszennyezéssel járt és a társadalom polarizálódásához vezetett. A 21. század piacgazdasági követelményeire reagálva 2002-ben a kommunista párt két új szervet hozott létre, a vagyonkezelői és bankfelügyeleti szerveket. A túlfűtött gazdasági növekedés napjainkra sem állt le, s ez a kormányt a növekedés lassítását célzó intézkedésekre sarkallja (pl. alapkamat emelése, beruházások korlátozása, hitelek felülbírálata).
A különleges gazdasági övezetek és a nyitott városok, valamint a kikötők szabadkereskedelmi övezetei
A nyitási politika részeként a Kínai Kommunista Párt 1980-tól kezdve létrehozta a különleges gazdasági övezeteket, amelyek gyakorlatilag vámszabad területekként működtek. A befektetők itt jelentős adó- és egyéb kedvezményeket kaptak, amely komoly vonzerő volt. 1984-től 14 tengerparti város is megkapta meg ezt a státuszt, bevonva a külföldi tőkét. Kezdetben főleg hongkongi és makaói tőke jelent meg, később a japán, az amerikai és a kanadai is.
A gyakorlat az, hogy a vámterület egy olyan elkülönített zóna, amely hasonlít a szabad kikötőhöz és a szabad kereskedelmi területhez, ahol exportra termelnek és külkereskedelmet bonyolítanak. A vámterületeken különleges vámpolitikát és különleges közigazgatási eszközöket vezetnek be.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
