A magyarországi mezőgazdasági falvak kialakulása és élete

895-896-ban megérkezett a magyar fősereg a Kárpát-medencébe. A vándorló nomád és félnomád életmódot fokozatosan a letelepedés váltotta fel. A X-XI. században a szláv (morva), avar és germán (frank) települések mellett megjelentek a magyar falvak, és kialakult egy-egy város.
Az Árpád-korban az uradalmakban elkülönültek a szolgák, félszabadok, későbbi jobbágyok házai (a belső telekkel), a dűlők (a külső telekkel), a szántók, a közös erdők, legelők és a halastavak. A törzsfők, kíséretük, a szabadok, a várjobbágyok nagyobb udvarházakban laktak, s I. István uralkodása idején már a törvényszövegben is megjelent, hogy tíz falu építsen templomot. A falvakban élők elsősorban földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, viszont önellátásra törekedtek, amit csak lehetett (használati tárgyaikat) maguk állítottak elő. A XII-XIII. századtól egy-egy falu neve utalt már az ott élők foglalkozására (Takácsi, Kovácsi, Lovászi).
A nyugati mezőgazdasági fejlődés hazánkat is elérte, pl. az ide érkező hospesek (telepesek) segítségével. A legelőváltó- és talajváltó gazdálkodást - a művelésbe vonható földek csökkenésével és a népességnövekedéssel párhuzamosan - a szántó- és erdőváltó rendszer követte. A kétnyomásos gazdálkodásnál elkülönítették a szántót és az ugart, a háromnyomásos rendszer alkalmazásával már a tavaszi és az őszi vetés is gabonát biztosított, a pihenő terület a falu szántóinak harmadára korlátozódott.
Sajátos művelési módszer volt a fokgazdálkodás: a folyók közelében lévő öntésterületeken, a folyóhátakon csatornákat, „fokokat” ástak, amelyen keresztül – magas vízálláskor – a folyó az ártérre áramlott. Alacsony vízálláskor ezzel ellentétes irányban áramlott a víz. Később a fokok mentén vízimalmokat építettek, a vízből halásztak, felszínén fuvaroztak. Kiderült, hogy a középkorban elterjedt, majd gátépítések következményeként megszűnt fokgazdálkodás újraélesztése a modern árvízvédelem számára is segítséget nyújthat. Az utóbbi években különösen intenzív tiszai áradások (pl. 2006) azt mutatják, hogy a mesterséges gátak közé szorított folyó árvizeinek kezelésére a fokgazdálkodás fontos kiegészítő lehetőségeket kínál, jóllehet a középkori állapotok visszaállítására már nincs lehetőség.

Falutípusok

A falvak a megélhetési feltételek biztosítása után növekedésnek indultak, s alakjuk gyakran a természeti körülményekhez igazodott. A halmazfalu a központtól (templom, piactér) távolodva az utak mentén terjeszkedett. Falvaink nagy része ebbe a típusba sorolható (pl. a kisalföldi, észak-alföldi területen).
Folyópartokon, hegyvidéki tájakon úti (utcás, szalagtelkes) falvak alakultak ki. Egy-egy főúton hosszan nyúlt el a település, s csak néhány mellékutca vagy párhuzamos út alakult ki. A belső telkek a főutcán álló házak mögött húzódtak.
A XVI-XVII. században, a török korban elnéptelenedő falvak helyén, főként a Dél-Alföldön és a Délkelet-Dunántúlon, a XVIII. századtól szabályos alaprajzú települések jöttek létre.

Ómassa

Tanyatípusok

A tanyák, a sajátos szórványtelepülések a falvaktól távolabb helyezkednek el. A kárpáti hegyi tanyák pl. az állattenyésztéshez igazodtak, nyárra a nyájakkal vándorló, hegyoldalakra húzódó pásztorok kialakították szálláshelyeiket, karámaikat, istállóikat.
Az alföldi tanyák fiatalabbak. A török korban elnéptelenedtek a falvak, lakóik a közeli mezővárosokba költöztek, hogy kevésbé veszélyeztessék őket a hadjáratok és a portyák, ne tegye tönkre őket a török és a magyar földesúr a kettős adóztatású területen. A török kiűzése után a mezővárosoktól távolabbi területen folyó állattenyésztést kiegészítették a nyári szállások körül kialakult kertek, szántók, gyümölcsösök. A nyári szálláshelyekre később az apa mellé egész családja kiköltözött.
A tanyák az Alföld nagy részén szabálytalanul rendeződtek el, de pl. a Nyírségben a házak egymáshoz viszonylag közel, „bokrokba” épültek. Békés megyében a tanyák az utak mellé csoportosulnak.
A tanyák mostanában újra népszerűvé váltak, a rendszerváltozás után, a téeszek és állami gazdaságok megszűnésével, a víz- és villanyvezetékek, a csatornahálózat kiépülésével kisebb kényelmetlenségekkel is vállalhatják az emberek a társaiktól távoli életet. Egészségesebb környezetben lehetnek, biogazdálkodást folytathatnak, s nem kell lemondaniuk a kiépült infrastruktúra előnyeiről.

A hazai városok kialakulása

Első városaink a világi és az egyházi igazgatási központokban, gyakran várak körül alakultak ki. A szászok a XIII. században Erdélyben, a Királyföldön (pl. Nagyszeben, Brassó, Segesvár környékén) és a Felvidéken, a Szepességben kiváltságokat kaptak. A tatárjárás után, a század második felében, az árutermelés és a pénzforgalom fejlődésével létrejöttek a nyugati városokhoz hasonló, szabad királyi városok (pl. Buda, Pozsony, Sopron, Kassa). Lakóik kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak, adójukat évente egy összegben fizették a királynak, vásártartási és árumegállító jogot nyertek, falat építhettek, városi önkormányzatot hozhattak létre.
A bányák közelében bányavárosok alakultak ki. Az ún. alsó-magyarországi bányavárosok (pl. Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya) a Felvidéken, az ún. felső-magyarországiak Észak-Erdélyben, főként színes- és nemesfémlelőhelyek közelében helyezkedtek el.
Legtöbb városunk a középkorban mezőváros volt (pl. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Debrecen). Ezek nem rendelkeztek a nyugati városokhoz hasonló kiváltságokkal, inkább csak városias települések voltak. Földesúri joghatóság alatt álltak, lakóik elsősorban mezőgazdasággal foglalkoztak, de kivívtak néhány előjogot (pl. az egy összegű adó fizetését, a vásártartásét).
A városfejlődés a török kiűzése után, a XVIII-XIX. században élénkült meg. A céheket felváltották a manufaktúrák, majd lassan a gyárak. Az ipari forradalom során felgyorsult az urbanizáció folyamata, nőtt a városi lakosság aránya, terjedt a városias életforma. Kiépült az út-, vízvezeték-, csatornahálózat, megjelentek a szolgáltatások.

A városokat méretükön kívül leginkább funkciójuk szerint szoktuk csoportosítani. A bányavárosok lakói a Kárpátokban, a Felvidéken és Erdélyben már a középkorban nemes- és színesfémeket (aranyat, ezüstöt, réz- és cinkércet) termeltek ki (pl. Selmecbánya, Besztercebánya). Híres sóbányák találhatók Erdélyben (pl. Parajd , Szováta). Vasércet bányásztak Rudabányán, újabban feltárt színesfémeket a Mátrában (recski rézérc), a Bakonyban (ajkai bauxit), a Vértesben (gánti bauxit). Feketeszenet termelnek ki a Mecsekben (Pécs, Komló), de barnaszénbányáink nagy része bezárt (Tatabánya és Oroszlány a Gerecsében, Ózd és Salgótarján az Északi-középhegységben). A XX. század második felében vált nagyarányúvá a kőolaj és a földgáz kitermelése a Zalai-dombságban (Zalaegerszeg, Nagykanizsa) és a Dél-Alföldön.
A határvárosok elhelyezkedése módosult. A trianoni béke után vált határvárossá Komárom, Gyula. Hegység-síkság találkozásánál egész város-sorok alakultak ki, szép példa erre az Alföld és az Északi-középhegység szélén Hatvan, Gyöngyös, Füzesabony. Folyó átkelőhelyénél épült ki Szolnok, Szeged, Baja.
A szocialista iparosítással nőtt meg Dunaújváros és Tiszaújváros. A szabadidős elfoglaltságok és az egészséges életmód összekapcsolásával fejlődtek ki a Balaton-parti és a gyógyvizekhez kapcsolódó fürdővárosok (Balatonfüred, Siófok, Hévíz, Sárvár).

Eger

Településhálózat

A városok különféle központi szerepköröket látnak el. A főváros után a megyei jogú városok (pl. Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs) és a megyeszékhelyek (pl. Salgótarján, Szekszárd) a fontosabb igazgatási központok. A városokhoz agglomerációs övezet kapcsolódik, s az utak, vasútvonalak mentén jóformán egymáshoz nőnek.
A város, a falu vonzáskörzete a közlekedés változásaival (pl. útépítéssel, vasúti szárnyvonal bezárásával) módosulhat. A munkaalkalom létesítése viszont új kapcsolatokat teremt a napi ingázással összefüggésben.

Hévíz