Afrika megismerése az ókorban és a középkorban
Az ókori Afrika első kutatói az egyiptomiak voltak, akik a Nílus eredését keresték, mert azt tartották, hogy aki a Nílus forráshelyét birtokolja, az az úr Egyiptom felett. Később nemcsak a Níluson, hanem a szárazföldi karavánutakon, sőt a Vörös-tenger felől is egyre mélyebben hatoltak a kontinens belsejébe rabszolgák, holttestek balzsamozásához szükséges mirha, ill. elefántcsont, arany után kutatva. Tudunk arról is, hogy Fönícia hajósai Afrika északi partjai mentén virágzó városokat építettek (pl.: Karthágó). S föníciaiak voltak azok, akik már kihajóztak Héraklész oszlopainál (Gibraltárnál) az Atlanti-óceán vizeire, és kereskedelmi telepeket létesítettek Afrika nyugati partvidékén, sőt később már körbe is hajózták Afrikát (keletről nyugat felé haladva, Dél-Afrikát megkerülve) Nekho fáraó (Kr.e. 609-593) megbízásával.
Megvetette a lábát e földön Nagy Sándor is, aki a Nílus deltája mentén Alexandriát alapította.
A római légiók a földrész északi részét hódították meg. Julius Caesar, majd Antonius, Néró küldöttei is a Nílus eredését kutatták, de a forráshely titkát nem fejtették meg. Déli irányban való terjeszkedésüket a sivatag akadályozta meg.
Az Kr. u. VII. században az arabok meghódították Egyiptomot és Észak-Afrikát. Ettől az időtől kezdve Afrika belsejének feltárása az arabok kereskedelmi útvonalaihoz kötődik (Szahara, s attól délre eső Niger és a Volta folyók forrásvidéke).
A középkorban Afrika felfedezését az európaiaknak elölről kellett kezdeni. Ugyan új ismeretekkel az arab földrajztudósok és utazók szolgálhattak volna, ha az akkori Európa a nyelvismereti fogyatékosságait orvosolva és vallási előítéleteit félretéve magába ötvözi azt a tudást, amit Maszúdi X. sz.-i 30 kötetes munkájában fektetett le az afrikai tartományok történelméről és geográfiájáról. Ezt egészíthette volna ki Al-Idriszi által összegyűjtött és térképre vitt topográfiai anyag, vagy ha a XIV. században élt Íbn Battuta által bejárt kelet-afrikai partvidékről és Nyugat-Afrika messzeföldön híres Mali Királyságáról írt írásait lefordítják. Az arabok által felgyülemlett tudásanyag csak a XIX. sz. folyamán vált feldolgozhatóvá az európaiak számára. Egy kivétel azért akadt. Az illetőt egyszerűen csak Al-Hasszán ibn Mohammed al-Jazzán al-Zajjatin névre keresztelték, s X. Leó pápa udvarában Leó Africanus nevet vette fel, a pápa tiszteletéül, ill. megelőző afrikai élete nyomán. 1526-ban elkészült Afrika leírása c. munkáját számos európai nyelvre lefordították, s kézikönyvként forgatták.
A nagy földrajzi felfedezések kora
A földrajzi felfedezések korában Afrika megismerésében a portugál hajósok tűntek ki. 1497-ben Afrikát délről, a Jóreménység-fokánál Vasco da Gama kerülte meg hajósaival, s nyitott tengeri utat India felé Kelet-Afrika partjai mentén. A XVI. századtól a rabszolga-kereskedelem felvirágzása idején a kontinens belseje ugyan megmaradt "terra incognita"-nak, ismeretlen földnek, annak ellenére, hogy partjainál számtalan hajó kötött ki. A partvidéki területek értékei: az arany, az ezüst, az elefántcsont, a fűszer gazdagsága csábította őket, és az "olcsó élő áru", a fekete rabszolga kellett a kalandoroknak és az emberkereskedőknek. A partok mentén építtetett erődökből irányították kereskedelmi vállalkozásaikat (Bors-part, Elefántcsont-part, Arany-part, Rabszolga-part).
Csaknem három évszázadon át folyt Afrika kirablása. Az európai tengeri hatalmak csak a XIX. sz. elejétől tekintették Afrikát lehetséges jövőbeli gyarmatterületnek, ekkor hoztak olyan intézkedéseket, amelyek megtiltották az "élő áru" kivitelét, hiszen munkáskezek nélküli lakatlan föld mit sem ér.
A Nílus forrásvidékének a felderítése
Végülis politikai és hatalmi okoktól vezérelve megindult a tudományos kutatás Afrika ismeretlen tájainak a feltárására. A XIX. sz. közepétől, az amerikai polgárháború és az indiai rabszolga-felszabadítás után az angol textilipar legfontosabb gyapotbázisa Egyiptom lett. Anglia számára legkevésbé sem lehetett közömbös, hogy ismerje és birtokolja a Nílus forrását.
A Nílus forráságának felderítését tűzte ki célul a londoni Királyi Földrajzi Társaság által indított expedíció, amelyet Richard Francis Burton (1822-1890) és John Hanning Speke kapitány (1827-1864) vezettek. A Nílus forrásának kutatása közben kíméletlen vetélytársakká váltak. Végül is sok viszontagság után (bennszülöttek támadásait, rablásait, különböző betegségeket elszenvedve) Speke-nek adatott meg, hogy megtekintse azt a tavat, amelyből táplálkozik a Fehér-Nílus, s annak is a felső forrásága (Viktória-Nílus). Ezt a tavat nevezte el Speke Viktória-tónak, Viktória királynő után. Felfedezését társa kétkedéssel fogadta. 1860-ban Speke ismét útra kelt, hogy igazát bebizonyítva körbejárja a tavat. Kísérője ekkor James Augustus Grant volt. Igaz ekkor már többen kutatták a Nílus felső forrásvidékét, többek között Samuel White Baker és magyar felesége, Sass Flóra, akik Speke és Grant megmentői lettek, mivel a két utazó eléggé legyengült állapotba került felfedező útjuk során.
Baker és Sass Flóra
Baker és felesége is beírta nevét a felfedezők könyvébe, ugyanis ők a Fehér-Nílus másik forrástavát tárták fel, s amelyet Viktória királynő férjéről Albert-tónak kereszteltek el.
Sass Flóra (1842-1916) erdélyi születésű, megrázó sorsú felfedezőnk, Afrika-kutatónk. Az 1848-as szabadságharc idején családját meggyilkolták, az árván maradt kislányt egy örmény család vette magához, akik szintén elmenekültek a 48-as megtorlások elől Vidinbe, az akkori Törökországba. A menekülés fejetlenségében a kislány eltűnt. 10 év múlva talált rá a vidini rabszolgapiacon egy megözvegyült, 4 gyermekes, angol mérnök, Samuel White Baker. A szép szőke, magyar rabnőt Baker megvásárolta. Majd később feleségül vette és magával vitte az afrikai vadászkirándulására, ekkor már Bakert is elkapta a Nílus forráságának felderítési láza. Így jutott el hazánk leánya Afrikába, s írta be nevét a Samuel White Baker oldalán az afrikai felfedezők közé. Írásai, későbbi naplója fontos dokumentumként szolgált a kutatóknak.
A belső területek feltárása: Livingstone és Stanley
A legnagyobb érdemeket az angol David Livingstone szerezte. 1840-től több mint 30 éven át élt a feketék között, mint testet-lelket ápoló orvos-misszionárius és felfedező. Ő volt az első európai, aki keresztülszelte Afrikát, a kontinens belsejéből az Atlanti-, majd az Indiai-óceánig utazott. Útjai során bejárta a Kalahári-sivatagot, a Kongó-medence esőerdeit, mocsarait, vízeséseit. Expedíciót szervezett a Zambézi folyó forrásvidékétől a torkolatvidékéig. Ő keresztelte el Viktória-vízesésnek azt vízesést a Zambézi folyón, amit a helybéliek csak Mennydörgő füstnek neveztek el. Expedíciót szervezett a Nyasza-tó és a Tanganyika-tó vidékére is. Vérhasban halt meg Afrikában.
Henry Morton Stanley angol származású amerikai állampolgárt az egyik újságkiadó vállalat küldte Afrikába a már elveszettnek hitt Livingstone felkutatására. Odaérkezése (1871) után nem sokkal meg is találta a már betegeskedő utazót a Tanganyika-tó partján. Stanley volt az első fehér ember, aki az Egyenlítő közelében megpillantotta a majdnem felhővel takart, 5000 m-nél is magasabb Ruwenzorit, a csodálatos "Hold-hegyet". Behajózta a Tanganyika-tavat és a Viktória-tavat, s bebizonyította már Speke által hirdetett elméletet, hogy a Viktória-tó külön vízrendszert alkot, nem függ össze a Tanganyika-tóval, s a Nílus forrástava. Felülvizsgálta Baker adatait is, és megállapította, az Albert-tó egy délebbre fekvő tóból kapja a vizét, tehát ott van a Fehér-Nílus másik forrásága. Azonkívül bejárta a Kongó-medencéjét és hatalmas vízrendszerét.
Végül is a Fehér-Nílus rejtélye csak, 1934-ben oldódott meg. Buruchardt Waldecker belga kutató bizonyította be, hogy a Fehér-Nílus eredete az a folyó, amelyet alsó szakaszán Kagerának neveznek.
A nagyhatalmak versenyfutása Afrikáért
Az életüket kockáztató hittérítők és megszállott felfedezők kora lejárt. Afrika a nagyhatalmak területszerző politikai játszmáinak kereszttüzébe került. Az 1880-as években megkezdődött a nagy versenyfutás Afrikáért. Alig harminc évvel később az első világháború küszöbén már Afrikát felosztották. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Portugália, Belgium, Spanyolország és Olaszország szerzett itt gyarmatot. Csak Etiópia (Abesszínia) és Libéria tudta megőrizni függetlenségét.
A magyar Afrika-kutatók
Magyar László
Teleki Sámuel
Torday Emil
Almásy László
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
