A bolygóközi (interplanetáris) térben keringő kisebb-nagyobb törmelékek és apró porszemcsék időnként behatolnak a Föld légkörébe és sajátos fényjelenségeket okoznak. A né Meteorraj pnyelv ezeket hullócsillagoknak nevezi: valóban úgy tűnik, mintha egy csillag zuhanna le a földre. A tudományos magyarázatok ezt a gondolatot persze már régen elvetették, de egészen a XVIII. század végéig kételkedtek a hullócsillagok kozmikus eredetében. A tudósok inkább a földi légkör sajátos folyamataira gyanakodtak. A modern csillagászatban a fényjelenséget előidéző testet meteornak nevezik. A bolygóközi térben keringő, kisbolygónál kisebb szilárd törmelékdarab neve meteoroid, a földre hullott meteor pedig a meteorit. A Vénusz bolygó látszó fényességénél fényesebb meteorok a tűzgömbök, vagy más néven bolidák. Az igazán nagy meteorokat már hanghatások is kísérhetik: dörgés, morajlás stb.

A meteorok gyakran csapatostul, rajokban jelennek meg. Ilyenkor óránként száz vagy még több hullócsillagot csodálhatunk meg. A raj tagjai látszólag egy pontból, az égbolt egy bizonyos területéről jönnek (ún. radiáns). A rajt arról a csillagképről nevezzük el, ahova ez a pont esik. Így például híres raj a Perseidák (Perseus csillagkép), a Leonidák (Leo, azaz Oroszlán csillagkép), a Geminidák (Gemini, azaz Ikrek csillagkép), Orionidák (Orion, azaz Vadász csillagkép) stb.
A meteorrajok különböző forrásokból származnak. Általában egy üstökösből kihullott és az üstökös pályája mentén szétterült kőzetszemcsékből állnak, de megszökhetnek a kisbolygóövből, vagy összeverődhetnek a bolygóközi anyagból. Az utóbbi két eset hátterében általában valamelyik bolygó gravitációs hatása áll.
A meteor és a légkör részecskéi között fellépő súrlódás miatt a meteor anyaga felhevül és általában teljesen elpárolog, miközben mozgási energiája hőenergiává alakul. Az átlagosan 120-130 km-es magasságban történő felvillanásuk azonban nem a felizzás következménye. A fény nagy része ugyanis a meteortest előtt összetorlódó levegő világításra gerjesztett molekuláitól származik.
A meteorok mérete az egészen apró testecskéktől (mikroszkopikus nagyságrend) a hatalmas, több tonnás testekig terjed. Azok a meteorok, amelyek az átlagos felvillanásokat okozzák 1 mm-1 cm nagyságúak, tömegük pedig 2 mg-tól 2 g-ig terjed.
Meteoritok és meteoritkráterek
A becslések szerint naponta néhány ezer tonna meteoritikus anyag hullik a Föld felszínére. Ezzel tulajdonképpen még ma is tart a bolygóképződés, bár a Föld össztömegéhez képest elenyésző mennyiségről van szó. A becsapódó meteoritok nagy részét ún. mikrometeoritok adják, vagyis szabad szemmel nem érzékelhető testecskék, amelyek nem okoznak károkat. A nagyobb darabok veszélyesebbek: becslések szerint 30-50 hullik le évente.

Az alapvető felosztás szerint megkülönböztetünk kő, kő-vas- és vasmeteoritokat. A meteoritok zöme kőmeteorit, mégis gyakrabban találnak vasmeteoritokat, mert azok jobban elütnek környezetüktől. A kőmeteoritok egyik érdekes csoportja az ún. szenes kondritok. Apró szilikátgömböcskéikben (kondritjaikban) bonyolult szerves molekulákat tartalmaznak, pl. a fehérjék alapvető alkotórészeit, az aminosavakat. Ezek alapján létezik egy olyan elmélet, mely szerint az élet csírái meteoritbecsapódással kerültek a Földre (ún. pánspermia elmélet). A meteoritok átlagos kora 4-4,6 milliárd év. Ez azt jelenti, hogy a Naprendszer többi égitestével együtt alakultak ki.
A felszínbe csapódó testek kisebb-nagyobb krátereket alakítanak ki. A Földön mindössze kb. 100 nagyobb meteoritkráter azonosítható. Az egyik leglátványosabb az Arizonában lévő Barringer-kráter. Átmérője 1295 méter széles és 174 méter mély. A becsapódó testből csak apró szilánkok maradtak. Becslések szerint 10 millió tonna tömegű volt. A kráter kora 20-25 ezer év.

A Barringer-kráter