A csillagképek kialakulása

A tájékozódás megkönnyítése végett már az ókori Mezopotámiában kisebb részekre osztották a csillagos égboltot. Így születtek meg a csillagképek. A legjobban a Nap látszólagos évi pályája, az ekliptika mentén elhelyezkedő csillagokkal foglalkoztak. Az ekliptika környéki csillagokat 12 területre osztották, ezekből lettek az állatövi csillagképek, amelyekben a Nap folyamatosan kelet felé vándorolt az év során. Egy csillagképben kb. egy hónapot töltött. Ez a felosztás ma is használatos és a csillagjóslás egyik alapját képezi. Az ókori Mezopotámiában az állatövieken kívül még vagy néhány tucat csillagképet ismertek. A képzeletben összekötött fényesebb csillagokból istenek és hősök képe bontakozott ki. Később a görögök megtartották ugyan a formákat, de már saját mitológiai alakjaikat és történeteiket kapcsolták hozzájuk. E párosítások közül ma is sok ismert. Emellett azonban szinte minden népnek – így nekünk is – megvannak a saját csillagképei és csillagmeséi.

Az egyes csillagképek csillagainak fizikailag általában semmi közük sincs egymáshoz: teljesen eltérő távolságokra vannak a Földtől és fényerejük is nagyon változatos. Előfordul például, hogy azért látszik két egymás mellett lévő csillag hasonló fényességűnek, mert az egyik gyenge fényerejű ugyan, de közel esik hozzánk; a másik pedig éppen ellenkezőleg: hatalmas fényereje van, de a távolsága is nagyon nagy. A végeredmény az lesz, hogy a két csillag látszólag ugyanolyannak tűnik a számunkra. A csillagok által kirajzolt alakzatok így csak bolygónkról figyelhetők meg ilyen formában.

1930-ban egy csillagászati konferencián rendet teremtettek a csillagképek között. A XX. század elejére ugyanis teljes összevisszaság állt be: minden csillagtérkép máshol húzta meg a csillagképek határait. 88 csillagképet határoztak meg, tiszteletben tartva a hagyományokat. Pontosan megállapították határaikat is. Azóta ez a felosztás használatos.

Az Orion csillagkép