Az Uránuszt csak a XVIII. század vége óta ismerjük. 1781-ben fedezte fel William Herschel angol csillagász, az újkor egyik legkitűnőbb asztronómusa. Távolságát kb. kétszer akkorának állapították meg, mint az addig ismert legkülső bolygóét, a Szaturnuszét. Így az ismert Naprendszer jelentős mértékben kitágult, először az ókor óta. Az Uránusz szabad szemmel még éppen látható égitest, amely 84 év alatt kerüli meg a Napot. Így kétszer ugyanabban a helyzetben kevés esélyünk van megpillantani.
Mérete a Szaturnuszénak kb. a fele, de így is hatalmas gázóriás. Tulajdonságai Jupiter- és Szaturnusz-szerűek, felülete sávozott. Érdekesség, hogy légkörének metántartalma viszonylag nagy, ennek köszönheti zöldes színét. Forgástengelye és tengelyforgása egyedülálló a Naprendszerben. Tengelyferdesége 98 fokos, vagyis a bolygó szinte "eldőlt", "elfeküdt" az eredeti helyzetéhez képest. Valószínűleg egy Föld nagyságú égitest csapódott bele, s ez okozta érdekes pozícióját. Tengelyforgásának iránya a Vénuszhoz hasonlóan fordított (retrográd).
Első holdját W. Herschel fedezte fel 1787-ben, majd később további négyet figyeltek meg a Földről. Végül a Voyager-2 újabb 10 kisebb holdat észlelt 1985-86-ban, amikor elrepült az Uránusz mellett. Azóta további kisebb holdjait fedezték fel.
Az Uránusznak is van gyűrűrendszere, bár jóval szerényebb, mint a Szaturnuszé. A Voyager–2 részletesen elemezte a gyűrűt, amely tizenegy meglepően sötét és vékony összetevőből áll.

Az Uránusz belső szerkezete