A Naprendszer korát a Naprendszer különböző helyeiről (Föld, Hold, meteorok) származó radioaktív izotópok vizsgálatai alapján kb. 5 milliárd évre becsüljük. Keletkezésére vonatkozóan többféle hipotézist állítottak fel az elmúlt évszázadokban. Összefoglaljuk, melyek azon jellemzői a Naprendszernek, melyekre magyarázatot várunk egy jó Naprendszer-keletkezési elmélettől.

A Nap tömege sokkal nagyobb (750-szer), mint az összes többi égitest együttes tömege. A nagybolygók ugyanabban az irányban és közel egy síkban keringenek a Nap körül. A Naprendszer összes perdületének csak töredék része (1/200-ada) jut a Napra, a többit a bolygók képviselik. A Naprendszer nagybolygói két jól elkülöníthető csoportba oszthatók: Föld-típusúak, illetve Jupiter-típusúak. Végül még egy fontos megállapítás: a bolygókon mérhető deutérium-hidrogén arány a csillagközi térben mérhető aránnyal egyezik meg, és sokkal nagyobb, mint a Napon mérhető arány.

A keletkezési elméletek négy nagy osztályba sorolhatók:

- a Nap és a bolygók egy időben, ugyanazon folyamat eredményeképpen alakultak ki;

- a Nap már működő csillag volt, amikor a bolygók anyagát a csillagközi térből befogta;

- a Nap eredetileg kettős csillag volt, azonban a másik csillag valamilyen okból részekre hullott;

- egy másik csillag túlságosan megközelítette a Napot, és a Napból így kiváló anyagból keletkeztek a bolygók.

Az utóbbi két elmélettípus szerint a bolygók anyaga a Nap része volt. Ez azonban ellentmond a deutérium-hidrogén arányra vonatkozó megfigyelésnek. Ezért ezeket az elmélettípusokat el kell vetnünk.

Ami a második osztályba tartozó elméleteket illeti, a tudósok kimutatták, hogy elvileg semmi akadálya sincs, hogy a Nap a bolygók anyagát a csillagközi térből fogja be, de hogy ilyen módon alakuljon ki egy bolygórendszer, annak a valószínűsége rendkívül kicsi.

Valószínűbb tehát, hogy a Nap és bolygók egyszerre, egyazon folyamat eredményeként jöttek létre. Az első ilyen tartalmú elmélet Kanttól származik. Szerinte a Nap és a bolygók egy rendezetlen mozgást végző ősanyagból származnak, és a gravitációs erők hatására alakultak ki. Ez az elmélet nem magyarázza a Naprendszer eredő impulzusmomentumát, így néhány évtizeddel később Laplace továbbfejlesztette Kant elméletét. Laplace elgondolása szerint a Naprendszer (akkori tudása alapján az egész Világegyetem) egy magas hőmérsékletű, forgó gázfelhőből alakult ki. A gázfelhő fokozatosan lehűlt és összehúzódott. Az összehúzódáskor - a perdületmegmaradási tétel szerint - a forgás annyira felgyorsult, hogy a gáztömeg egyenlítőjének mentén gyűrűk váltak le. Ezekből a gyűrűkből alakultak ki a bolygók. Az elmélet matematikai leírását Edouard Roche (1820-1883) francia tudós adta meg 1873-ban. A Laplace-Roche-elméletnek több hibája van. A legsúlyosabb, hogy az elmélet szerint a Napnak lényegesen gyorsabban kellene forognia, mint azt valójában teszi. (A Nap átlagos forgásideje 26 óra, az elmélet szerint ez nem lehetne több 2 óránál.)

Az 1940-es évek elején Hannes Alfven (1908-1995) svéd fizikus és csillagász jutott először arra a gondolatra, hogy a Naprendszer keletkezését az elektromos és mágneses erők is befolyásolhatták. Ilyen módon a Nap forgási energiájának egy részét átadta a bolygóknak, ezért lassult le. Alfven elgondolását Fred Hoyle(1915-2001) angol csillagász fejlesztette tovább az 1960-as években.

Hoyle elmélete tartalmazza a korábbi elméleteknek azokat az elemeit, amelyeket a megfigyelések alátámasztottak. Így Hoyle szerint a Naprendszer egy csillagközi gáz- és porfelhőből alakult ki, ami a Tejútrendszer egyenetlen forgása miatt már eredetileg is forgott. A felhőt a saját gravitációs tere húzta össze. (Tehát nem kihűlés eredményeként húzódott össze.) Megtartotta viszont az Alfven által módosított Laplace-Roche-féle gyűrű leválási elméletet. Sőt, továbbfejlesztve azt, arra is sikerült magyarázatot adnia, hogyan alakult ki kétféle bolygótípus. A Hoyle-elmélet magyarázza jelenleg legjobban a Naprendszer legfőbb sajátosságait, így a mai tudásunk szerint ez a legvalószínűbb elmélet a Naprendszer kialakulására.