A kozmikus eredetű rádiósugárzás

1931-ben észleltek először kozmikus eredetű rádiósugárzást. 1944-ben elméleti úton kimutatták, hogy a galaxisokban található hidrogénfelhők is bocsátanak ki rádiósugárzást a 21 cm-es hullámhosszon, és ezt később észlelték is. 1960-ban rádiócsillagászati módszerekkel fedezték fel az első kvazárt. (Az elnevezés az objektum angol kifejezésének kezdőbetűiből összeállított betűszó, csillagszerű égitestre utal.) Ezeknek az erős rádiósugárzást kibocsátó, nagy fényességű, csillagszerű objektumoknak a távolságát a Hubble-törvény alapján határozhatjuk meg. Az eredmények azt mutatták, hogy a kvazárok tekinthetők a világmindenség legtávolabbi objektumainak. Egyes kvazárok távolsága eléri a 18 milliárd fényévet.

Néhány évvel később, 1965-ben Arno Penzias(1933-) és Robert W. Wilson(1936-) amerikai csillagász rádiótávcsövével egy olyan, minden irányból érkező rádiósugárzást észlelt, amely megfelel egy 2,7 K hőmérsékletű egyensúlyi állapotban lévő gáz hőmérsékleti sugárzásának. Ez a felfedezés nagyban befolyásolta a világegyetem kialakulásáról alkotott modellek fejlődési irányát.

1967-ben a rádiócsillagászoknak a csillagok egy újabb típusát, a pulzárokat sikerült kimutatni. A pulzárok periodikusan változó intenzitást mutató rádióforrások. A csillagfejlődést bemutató alfejezetben újra találkozni fogunk velük.

Rádiótávcső