A Planck által megfogalmazott energiakvantum jelentőségét az elsők között Einstein ismerte fel. 1905-ben megjelent egyik munkájában már úgy tárgyalja a fény terjedését, hogy annak energiája nem folytonos, hanem véges számú energiakvantumból áll. Ezek oszthatatlanul mozognak, csak mint egész egységek keletkezhetnek vagy nyelődhetnek el. Az ilyen energiaadagot vagy energiakvantumot nevezzük ma fotonnak. Minden foton energiát hordoz, ahol f a fény frekvenciája, h pedig a Plank-állandó. Ha például egy fénysugárfényelnyelő anyagon halad át, akkor az áthaladó fénysugárintenzitása lecsökken, mert a fénysugárban terjedő fotonok száma is csökken. Az anyagból kilépő fénysugárban azonban csak egész számszor kevesebb foton lehet, mint a belépő sugárban.

Természetes a kérdés, hogy közönséges esetekben miért nem figyelhető meg a fény energiájának adagos, kvantumos természete. A magyarázat az, hogy a szokásos fényintenzitások esetében a fotonok száma igen nagy, így a fénysugarak energiája folytonosnak tűnik. Egyetlen foton energiája közönséges frekvenciák esetén rendkívül kicsi, mert a Planck-állandó értéke ( ) nagyon kicsi.

Ha azonban nagyon kis intenzitásúfénysugarat vizsgálunk, akkor a fénykvantált (adagos) természete ma már egyszerűen észlelhető a kereskedelemben is kapható érzékeny fotonszámlálók segítségével. Az 1900-as évek elején ilyen detektorok még nem voltak, az elméletileg bevezetett energiakvantum (foton) elképzelés pedig annyira újszerű volt, hogy elfogadtatásához feltétlenül kísérleti megerősítésre volt szükség. Ilyen volt a fényelektromos hatás, melyet Einstein magyarázott meg 1905-ben.