A Rutherford-féle α-szórási kísérletből a következőket állapították meg:

a) az atommag pozitív töltésű (az azonos töltések taszításának következménye az eltérülés);

b) az atommag töltése függ a rendszámtól (ez a különböző anyagokkal végzett kísérletekből adódott;

c) az atommag mérete legfeljebb (visszaszóráskor az α-részecske egy pillanatra megáll, kezdeti mozgási energiájából kiszámítható, hogy mennyire közelítette meg a magot, ennél az atommag csak kisebb lehet).

Az atom Rutherford által javasolt bolygómodellje Az alfa-szórási kísérletből leszűrt megállapítások alapján Rutherford olyan atommodellt javasolt, amelyben a központi atommag körül keringenek az elektronok. Az elképzelés hasonlít a Naprendszerhez, ahol a bolygók a Nap körül keringenek. Ezt az atommodellt nevezzük bolygómodellnek. Rutherford modelljében az elektronokat az atommag elektromos vonzása tartja a mag körül.

Az atommag körül keringő elektronok a klasszikus fizika törvényei szerint energiájukat nagyon rövid idő alatt kisugároznák, mint egy antenna a rádióadást, ezért be kellene zuhanniuk a pozitív töltésű magba. A tapasztalat azt mutatta, hogy ez nem történik meg, tehát a Rutherford-féle atommodell ellentmond a klasszikus fizika törvényeinek. Rutherford és munkatársai következtetése ennek ellenére korszakalkotó volt, mert új lendületet adott az atomszerkezet vizsgálatához. Az igazán nehéz kérdések ezután vártak a fizikusokra. Hogyan lehetséges az, hogy a gyakorlatilag üres elektronburok nem sugározza ki energiáját? Miért nem zuhannak be a negatív töltésű elektronok az atommagba? Hogyan lehetséges az, hogy az elektronfelhők nem nyomhatók össze? A válaszra és az ellentmondások feloldására kevesebb, mint 20 évet kellett várni, ami a tudomány világában egy múló pillanat.