Sok serdülő, amikor rosszul érzi magát bőrében, vagy önmaga is meglepődik a saját, esetleg egy közeli barátja furcsaságain, felteszi a kérdést - talán te sem vagy kivétel -, hogy „Normális ez?”, „Nem fogok vajon bedilizni?”. A kérdés nem teljesen indokolatlan, mert valóban előfordulnak ebben az életkorban szélsőséges, az érintettek számára is váratlan viselkedések. Sok szülő is gyakran meglepődik, annyira ismeretlen, amit az alaposan ismertnek vélt gyerekénél tapasztal.

Gyakran használunk emberekre olyan kifejezéseket, mint bolond, őrült, nem normális, abnormális, anélkül, hogy pontosan tudná nk mit is jelent az. De ha tudjuk is, mit a szó jelentése, akkor sem egyértelmű mit vétett valaki, hogy ezt a minősítést egy adott helyzetben kiérdemelte. A legkülönbözőbb, furcsának, elviselhetetlennek tűnő dolgokra használjuk ezeket a kifejezéseket, néha viccesen, néha komolyan. Úgy tűnik az erőteljes lelki megnyilvánulások esetében, amikor a viselkedés eltér a szokványostól, könnyű kiérdemelni a „nem normális” minősítést. De valóban nem egészséges az, aki erőteljesebb, hangosabb vagy feltűnőbb, illetve visszafogottabb, zárkózottabb viselkedésű másoknál? Nagy hiba lenne egy nehéz életkori szakaszban nyújtott reakciókból messzire mutató következtetéseket levonni! Nézzük meg közelebbről mit jelent a lelki egészség, és mikor indokolt valamit zavarnak, esetleg betegségnek nevezni? Milyen egyéb állapotok fordulnak elő a lelki egészségtől az elme megbetegedéséig tartó két végpont között?

Kiket gondolunk lelkileg épnek, „normálisnak”?

A lelki egészség meghatározása csak első pillanatra tűnik egyszerűnek. A legszélesebb értelemben vett normalitás vagy lelki egészség alatt az alkalmazkodásra való képességet értik az átlagos környezeti tényezőkhöz.

Ennek tükrében a lelki egészség néhány általánosan elfogadott ismérve (Buda Béla nyomán):

• Az életkornak és fizikai adottságoknak megfelelő önálló életvezetés, tájékozódás a világban, a helyzetek valóságnak megfelelő észlelése és értelmezése, önmaga és környezetének gondozása, a feladatok ellátása, a munka és pihenés helyes arányainak biztosítása, hozzájárulás a család létfenntartásához, hatékony megküzdés a nehézségekkel.
• Alkalmazkodás az adott kor társadalmi, közösségi szerepelvárásaihoz, a fontos szabályok, törvények betartása, aktív odatartozás és részvétel kisebb-nagyobb csoportok életében.
• Kielégítő kapcsolatok létesítése az emberekkel (család, iskola, munkacsoport, lakóközösség) és készség a meghittségre, közelségre, intimitásra, valamint a felmerülő konfliktusok rendezésére, felelősségvállalásra másokért és önmagunkért, segítség nyújtására és elfogadására egyaránt.
• Képesség elemi érzéki élvezetekre, az élet örömteliségének átélésére és különböző élethelyzetekben természetes érzésekkel történő reagálásra, a szükségletek kielégítésének késleltetésére, a feszültségek elviselésére, a szorongások és más rossz érzések kezelésére, a lelki egyensúly karbantartására.
• A képességek kibontakoztatása, törekvés az önmegvalósításra a fennálló keretek között, újabb és újabb célok kitűzése és megvalósítása, rugalmasság, amikor változásra van szükség, koncentráció, amikor teljesítményre.

De felsorolhatunk még néhány olyan jellegzetességet, amely tovább gazdagítja a fenti ismérveket: megfelelő énkép és önbizalom, önazonosság érzése, saját érték tudata, belső rendezettség, integráltság, önkontroll, tisztelet és elfogadás mások iránt, az önkifejezés szabadsága, spontaneitása, humorérzék, csoportban az odatartozás felelősségének és a választás szabadságának optimális összeillesztése. A vallási indíttatású felfogások azt hangsúlyozzák, hogy a nehézségekkel való küzdelemben az emberek a hétköznapi életen túlmutató magasabb rendű szellemi értékeknek való alárendeltségből meríthetnek erőt.

De tudnunk kell azt is, hogy a normalitás fogalma nagyon is viszonylagos, mivel az emberi társadalmak, közösségek – legyenek kicsik, vagy nagyok – tagjaik viselkedését a bennük történelmileg kialakult normák, szabályok alapján ítélik jónak, megfelelőnek, helyesnek vagy rendhagyónak, furcsának, abnormálisnak, betegnek. A normák betartása, vagy megszegése mentén történő ítélkezés csak egy adott kultúrán belül tűnik a közösség tagjainak szemében magától értetődőnek, sőt szinte öröknek és egyetemesnek. Mások számára viszont nem bír ugyanolyan jelentéssel, s olykor fel sem fogható. A homoszexualitás sok kultúrában szigorúan büntetendő törvényszegésnek minősül; van, ahol gyógyítandó betegség; másutt esetleg magánügyként kezelt elhajlás; a Római Birodalomban ugyanakkor teljesen hétköznapi, normális jelenségnek számított.

Az adott kultúrán belül szinte megfellebbezhetetlen igazság, hogy az eltérés a normától – az rendellenesség, zavar, betegség. Annak a felfogásnak, amelyik a „Ki tekinthető normálisnak?” kérdés meghatározásában az alkalmazkodást hangsúlyozza, súlyos korlátja, hogy nem képes kezelni a nonkonformitást, az újítást, a különleges egyéni tettek előremutató megnyilvánulásait, mert azokat is elhajlásnak, hibának tartja. A magatartás zavarai rendszerint valóban kívül esnek a normák követésén, de ez fordítva nem feltétlenül igaz. Nem minősíthető minden szokatlan, eredeti megnyilvánulás zavarnak.

A lelki egészség meghatározásának egy másik további nehézsége, hogy gyakran összecsúsznak a minimálisan elvárható, még normálisnak mondható viselkedés, valamint a kívánatos, az optimális, sőt ideálisnak vélt magatartás ismérvei. Orvosi szemmel a zavarok hiánya, valamint az a tény, hogy a személy állapota nem kíván ambuláns vagy kórházi kezelést, kimeríti az anormalitás fogalmát. A pedagógiai szemléletű meghatározások általában ennél többet várnak: sikeres alkalmazkodást, elfogadható teljesítményeket, önálló ötleteket, kezdeményezőkészséget, kreatív megoldásokat, magas fokú tudatosságot, előrelátást és szervezettséget, érzelmi harmóniát, kitartást, következetességet, önzetlenséget. Egy további kérdés, mennyire tekintjük egészségesnek azokat, akik szervi fogyatékosságaikkal, illetve lelki zavaraikkal megtanultak együtt élni, kialakítottak olyan kompenzációs mechanizmusokat, amelyek révén ideig-óráig elviselhető életvitelt biztosítanak maguknak.

Erich Fromm megkülönböztette a lelki egészség, a normalitás fogalmának két jelentését egymástól. Az egyiket a társadalmi követelményrendszer határozza meg, a másikat az egyéni életnek célt adó törekvések, értékek. Az előző szerint az egyén megfelel a társadalomban reá kiszabott szerepeknek, képes úgy dolgozni, ahogy a társadalom elvárja tőle és családot alapítva részt vesz a társadalom továbbélésében. Amikor úgy alkalmazkodik, hogy többé-kevésbé az legyen, amit elvárnak tőle, óhatatlanul lemond énjéről, s eközben elveszíthet minden valódi individualitást és spontaneitást. A társadalmak ugyan különböznek egymástól abban, hogy mennyire mozdítják elő az egyéni gyarapodást, de a társadalom zökkenőmentes működése és az egyén teljes kibontakozása között mindenképpen ellentmondás feszül. Aki nem hajlandó a teljes megadásra, és folytatja harcát egyénisége megtartásáért, érvényesítéséért gyakran kapja meg a társadalomtól a rosszul alkalmazkodó, neurotikus bélyeget.