A szervezet vízforgalmának szabályozásában a hormonális rendszer és az idegrendszer egyaránt szerepet játszik. A szabályozás legfontosabb tényezője a testfolyadékok térfogatának és ozmotikus koncentrációjának változása. A testfolyadékok ozmotikus koncentrációjának növekedése és/vagy térfogatának csökkenése szomjúságérzést vált ki, ami folyadékpótlásra ösztönöz. Ezzel egyidejűleg nő a hipotalamuszban a vazopresszin termelése, és fokozódik a hormon leadása is az agyalapi mirigy hátulsó lebenyében. A vazopresszin a véráramon keresztül a vesébe jut, ahol fokozza a vízvisszaszívást. A hormon a verejtékmirigyek működését is gátolja. A vazopresszin hatására tehát csökken a szervezet vízleadása.

A szomjúságérzet kiemelkedően fontos a szervezet vízfelvételének szabályozásában. Kialakulásában alapvető szerepe van a hipotalamusz egyes neuroncsoportjainak, a szabályozás független a táplálékfelvételtől. A szabályozó neuronok egyrészt a vérplazma ozmotikus koncentrációjának növekedésére, másrészt a sejten kívüli folyadékterek (szövetnedv, vér) térfogatának csökkenésére érzékenyek. A folyadékterek tömegének már 0,5%-os csökkenése is ingerületet kelt a szabályozó neuronokban. Ezzel magyarázható, hogy jelentősebb vérveszteség esetén erős szomjúságérzet alakul ki, annak ellenére, hogy a vér ozmotikus nyomása változatlan. Szomjúságérzethez vezethet a száj- és garatnyálkahártya kiszáradása, a szilárd, száraz táplálék fogyasztása, pszichés tényezők stb.

A víz többféle módon távozhat a szervezetből: a bőrfelületről állandó párolgással (észrevétlen vízvesztés), a verejtékmirigyek révén verejtékezéssel és a kilélegzett levegőben lévő párával. Nagyobb mennyiségű víz ürül a vizelettel, kevesebb a széklettel. Kóros körülmények között a vérzés, a hasmenés, a hányás, a napszúrás, a leégés komoly folyadékveszteséget okozhat, aminek pótlásáról feltétlenül gondoskodni kell. Különösen a csecsemők, a kisgyermekek és az idős emberek érzékenyek a nagymértékű folyadékvesztésre.

Alapvetően három úton gyarapodhat szervezetünk víztartalma: elsősorban ivással és az elfogyasztott táplálékkal, valamint a lebontó anyagcsere-folyamatok során keletkezett oxidációs vízzel. Az oxidációs víz a szerves molekulák hidrogéntartalmának elégetéséből származik.

Vízpótlásra a legalkalmasabb a csapvíz, a jó minőségű, gyengén szénsavas vagy szénsavmentes ásványvíz, illetve a hozzáadott cukrot nem tartalmazó rostos gyümölcs- vagy zöldséglé.

A vízmérgezés

Ha valaki túlságosan sok vizet vesz fel nagyon rövid idő alatt, akkor vízmérgezés alakulhat ki. A vízmérgezés tünetei: hányás, szédülés, súlyosabb esetben eszméletvesztés, sokkos állapot. A vízmérgezés kialakulása azzal magyarázható, hogy a túlzott mértékű vízfelvétel hatására a vér és a szövetnedv ozmotikus koncentrációja jelentősen csökken, aminek következtében a sejten kívüli folyadékterekből víz áramlik a sejtekbe. A vízmérgezés súlyos tüneteit az agy idegsejtjeinek duzzadása okozza.

A testfolyadékok térfogatának növekedése, illetve ozmotikus koncentrációjának csökkenése idővel gátolja a hipotalamusz vazopresszintermelését. Ennek következtében a vesében csökken a vízvisszaszívás, és nő a vizelet térfogata.

Ha valaki jóval nagyobb mennyiségű vizet veszít, mint amennyit felvesz, akkor szervezetének víztartalma erősen lecsökken, kiszárad. A nagymértékű kiszáradás könnyen végzetes lehet, ilyen esetben ezért elsőrendű szempont az azonnali folyadékpótlás. A kiszáradásnak két alapvető formája van: a szomjazásos és a sóhiányos kiszáradás.

Szomjazásos kiszáradásnál a vízfelvétel csökkenése, illetve elmaradása okozza a só- és vízháztartás zavarait. A víztartalom csökkenése miatt nő a testfolyadékok ozmotikus koncentrációja, a sejtek veszítenek víztartalmukból.

Sóhiányos kiszáradás esetén viszont a testfolyadékok fokozott vesztése, pl. hányás, hasmenés, erős verejtékezés, vérzés, napszúrás, leégés miatt alakulnak ki zavarok.