A tömegkommunikációba kerülő információt először össze kell gyűjteni. A világban végbemenő számtalan eseményről képtelenség begyűjteni minden információt, ezért már ezen a szinten igen alapos válogatás történik. Az adatgyűjtést nagyrészt a hírügynökségek végzik. A legrégibb, még ma is működő hírügynökség a Reuter Iroda, amelyet 1851-ben hoztak létre. Ezek mellett természetesen a hírközlő szerveknek saját riporterei, helyi tudósítói és önkéntes tudósítói is vannak.

Az összegyűjtött nyers információk a korszerű átviteli csatornákon (telex, rádió, műhold) keresztül a szerkesztőségekbe, stúdiókba kerülnek. Itt alakulnak át az információk közleményekké. A tudósítók, újságírók riportjai, a helyszíni közvetítések anyagai kész üzenetként jutnak a szerkesztőségekbe. A feldolgozás folyamán további szelekcióra kerül sor. Felmérések szerint a hírügynökségek által szolgáltatott anyagnak csak néhány százaléka jut innen tovább.

A szerkesztőségekben az információk legtöbbször módosulnak. Ennek több oka lehet. Ha nagy társadalmi jelentőséget tulajdonítanak az eseménynek, az újság címoldalán, nagybetűs címmel közlik, hosszabb cikket írnak róla, részletesebben ismertetik, a televízióban is vezető hírként közlik. Ha csökkenteni akarják egy hír jelentőségét, akkor eldugott helyen, néhány szavas hír formájában ismertetik. Egy hírt lehet negatív vagy pozitív „előjellel” bemutatni, vagy teljesen elhallgatni. A módosulás, torzulás a közvetlen adásoknál is bekövetkezhet. A riporter úgy kommentálja az eseményt, olyan kérdéseket tesz fel a riportalanynak, az operatőr úgy fényképezi, hogy a befogadó is az ő illetve az intézmény szemszögéből lássa.

Tartalmuk szerint a közleményeket három csoportra oszthatjuk: politikai jellegű közlemények (hírek, hírmagyarázatok, kommentárok stb.), ismeretterjesztő és szórakoztató műsorok. Nagy helyet foglalnak el a műsorokban, a lapok hasábjain a reklámok (a kereskedelmi rádiók, tévék esetében ez a legfontosabb jövedelmi forrás!). Célokat illetően a közlemények irányulhatnak a befogadó közvetlen befolyásolására, s lehetnek „semlegesek”. Természetesen kisebb vagy nagyobb mértékben, nyíltan vagy burkoltan, bevallottan vagy titokban minden műsor részt vesz a befogadó világképének formálásában, a közvélemény alakításában.

A kép, amelyet a tömegkommunikáció a világról nyújt, mindenképpen torz. Ismereteinket nem közvetlen tapasztalás útján szerezzük, hanem „másodkézből”, hivatásos közvetítők révén, tehát nem azt látjuk, amit saját szemünkkel észlelnénk. Egy futballszurkoló véleménye erről: a mérkőzést csak a lelátóról szabad nézni, mert onnan az egész pályát látja az ember, a tévében pedig csak azt a részletet, amelyre az operatőr a kamerát irányította. Ugyanakkor a tömegkommunikáció által közvetített nagy mennyiségű friss, korszerű, árnyaltabb információhalmaz növeli az érdeklődést, szélesíti a látókört, kifejlesztheti az empátiát más emberek, más népek, más kultúrák iránt. Természetesen ennek ellenkezője is elérhető!