Másfél évszázadon keresztül a sajtó volt a szinte egyetlen médium. A néhány száz vagy néhány ezer példányban megjelenő helyi újságoktól a sokmilliós világlapokig terjed a skála. Hogy milyen fontos eszköze volt a tájékoztatásnak, a közvélemény-alakításnak, a propagandának, azt bizonyítja az a tény, hogy minden új politikai párt, társadalmi mozgalom egyik legelső teendője volt a lapalapítás. A cenzúra intézményének a létrehozása, a lapbetiltások, sajtóperek jelzik a sajtó társadalmi szerepének fel- és elismerését. A történelemből számtalan példát idézhetünk annak bizonyítására, hogy egy-egy vezércikk milyen mozgósító hatással volt a kortársakra (Kossuth, Deák vezércikkei, Zola írása a Dreyfus-ügyben stb.). A sajtó szerepét nem annyira csökkentette, mint inkább megváltoztatta az új médiumok, a rádió és a televízió megjelenése. Az újságnak egyébként két előnye van mind a rádióval, mind a tévével szemben: zsebünkben, táskánkban magunkkal vihetjük, utcán, autóbuszon, vonaton olvashatjuk, másrészt lehetőséget ad arra, hogy az információkat alaposabban „megrágjuk”, újraolvassuk, meg-megálljunk olvasás közben, s elgondolkozzunk az olvasottakon.

A rádió az első világháború után lépett színre. A rádió csak a beszéd, a zene és adott esetben (helyszíni közvetítés, hangjáték) információs értékkel bíró zajok közvetítésére alkalmas. Ez kötöttséget, hátrányt jelent a rádióműsorok összeállítóinak, de ugyanakkor előnyt is biztosít mind a sajtóval, mind a televízióval szemben. Minthogy a rádió csak a fülünkhöz szól, akkor is hallgathatjuk, amikor más tevékenységet folytatunk, fizikai munkavégzés, autóvezetés közben, sőt a háttérben akár olvasás, beszélgetés közben is. Éppen ezeknek a tulajdonságainak köszönhető, hogy a vizuális hírközlő eszközök nem szorítják ki.

A televíziót kezdetben, - még a 40-es évek végén, sokan egyáltalán nem láttak benne jövőt, - "képpel is felszerelt" rádiónak vagy rossz minőségű filmhíradónak tartották. A tévé mára univerzális közvetítővé vált. Egyaránt szolgálja a hírközlést, a véleménynyilvánítást, a hirdetést, a szórakoztatást és a kultúrát, és ezek összemosódnak. A világon mindenütt a lakosság ezekből a televíziós hír- és magazinműsorokból szerzi be információinak döntő többségét, nem pedig az írott sajtóból. Egyre nagyobb műsoridőt foglalnak el, olykor a teljes adás 20-25 %-át is kitöltik, és egyre változatosabb formát öltenek.

Amikor a rádió a század elején megjelent, az is államivá lett, s a II. világháborút követően a televízió is Európában mindenütt állami televízióként kezdett működni. E közpénzből működő intézmények lettek a közszolgálati adók. Az igényes televíziózás azonban drága. Kettőnél több csatornát működtetni előfizetési díjból, esetleg állami költségvetésből még a gazdag országok sem képesek. Így a 60-as évek elejétől kezdve kialakult a kereskedelmi televíziózás, és ez a folyamat a 80-as években felgyorsult.

A kereskedelmi televíziózás első komoly „áldozatai” az igényes tévéjátékok és gyerekműsorok voltak. Helyüket egyre inkább átvették a mozifilmek televíziós változatai, a sorozatok; a pergő kereskedelmi műsorok nem bírták el a hosszú komolyzenei közvetítéseket, koncerteket sem és veszélybe kerültek a drága természet- és dokumentumfilmek is. A 70-es évek közepére tehát a képernyőkön háttérbe szorult a kultúra egy jelentős szelete.

A nagyszámú közszolgálati és a kereskedelmi csatorna működésével napjainkban egyre inkább egy harmadik modell, a nézői modell ölt testet, amelynek lényege, hogy a néző maga állítja össze tévéműsorát. Egyik csatornán sportot néz, utána a másikon egy koraesti filmet, ezután átkapcsol a hazai híradóra, majd visszatér az előző csatornára, ahol újabb filmet lát, esetleg bekapcsolja videóját is. A magyarországi lakásoknak több mint 50%-ában megtalálható a kábeltelevízió lehetősége, mely sokszor 30-nál több programot is az otthonokba visz. Százezer műholdvevő antenna mered az égre. A Magyar Televízió egyes és kettes programja mellett a lakások kb. 20 százalékában fogható a szintén állami Duna Televízió, s 97-ben megkezdte adását két országos kereskedelmi csatorna, a TV2 és az RTL Klub. Mindemellett vannak már szép számban helyi adók is. A néző-műsorszerkesztő tehát válogathat a műsorlehetőségekből. Ugyanúgy, mint a nagy tévék műsorszerkesztői.

A valóság egyre jobb illúzióját keltő, s egyre nehezebben szétválogatható műfajokat közlő televízió befolyásoló hatása igen nagy. A műsor több pszichológiai szinten köti le a nézőt, így a rejtett üzenetek könnyedén átjutnak a tudatosság védő ernyőjén. A közlések rendszeres, különböző formákban történő ismétlődése jelentős befolyásoló hatást eredményez. Jellemző, hogy ugyanazt az információt a hírműsorok, beszélgetős műsorok és szórakoztató műsorok más-más formában, de rendszeresen ismétlik. Bár a televíziós piacon is tömegesen jelennek meg kis, helyi adók, tömegkommunikációs iparban nagyfokú központosulás zajlik: mamutvállalkozások jönnek létre, melyek több médiát is uralnak egyszerre.

A televízióban nagyon fontos a közlő személye. Az emberek akkor hisznek neki, ha ismerik és van tekintélye (a közlés igazságtartalmát általában nem tudják ellenőrizni). A kommunikátor manipulációs szándékának észrevétele viszont gyors hitelvesztéshez vezet.