A modell alapjait Sigmund Freud (1895-1982) bécsi elmeorvos, a pszichoanalitikus iskola megalapítója rakta le.

A pszichoanalitikus modellben a személyiség hármas tagozódású és a három összetevőnek eltérő funkciói vannak. Freud szerint e három rész kölcsönhatásai alapján jön létre a viselkedés.

Azösztönén a személyiség ősi része, amely már születéskor is adott. Ez tartalmazza az öröklött ösztönös késztetéseket, és szoros kapcsolatban van a biológiai folyamatokkal, amelyekből energiáját nyeri. Az ösztönén a személyiség hajtómotorja, mert innen ered a pszichikus megnyilvánulások erőssége, energiája. Ezek az erők feszültségeket is kelthetnek, és az ösztönén megpróbálja csökkenteni a feszültséget és helyreállítani az egyensúlyt.

A fő hajtóerő a libidó, ez elsősorban szexuális természetű, az öröm megszerzésére késztető energiaforrás. Itt a szexualitás sokkal többet jelent, mint amit a mindennapi szóhasználatban, felöleli az örömöt okozó érzékletek, érzelmek valamennyi formáját.

Az emberiség vele születettnek vélt rombolási vágyának, agressziójának magyarázatára Freud később bevezette a halálösztön fogalmát is, amely befelé és kifelé fordulhat. Amikor magára az egyénre irányul, önpusztító viselkedésben és öngyilkosságban nyilvánul meg. A rombolási vágy veleszületett jellegét sokan vitatják.

Az ösztönén az úgynevezett örömelv alapján működik. Ez azt jelenti, hogy a szükségletek azonnali kielégítésére törekszik. A kielégítetlen szükségletek kellemetlen feszültséget hoznak létre, és ez arra készteti az egyént, hogy lépéseket tegyen a szükségletek kielégítésére. Ilyen lépés lehet az, hogy a nem teljesíthető vágyakat képzeletben próbálja teljesíteni. Az ösztönén nem képes a feszültségek közvetlen levezetésére, mert nincs kapcsolatban a külvilággal, eszköze így csak a fantázia lehet.

Az Én az ösztönénből fejlődik ki, de tőle függetlenül működik. Ez a tartomány képviseli a hidat a valósághoz, a környezet elvárásaihoz. Működését a realitáselv irányítja, amely az örömelvvel szemben arra törekszik, hogy az ösztönén elsöprő erejű késztetéseit a társadalomban elfogadható kifejezési forma felé terelje, hogy a személy az ösztönén impulzusait a külvilág követelményeinek figyelembe vételével elégítse ki.

Ha az Én nem képes megfelelően szabályozni az ösztönén hajtóerőit, szorongás alakul ki, mert fennáll az a veszély, hogy a személy a környezetében elfogadhatatlan módon cselekszik, és büntetésnek teszi ki magát. Ha a szorongás szintje nagyon megnövekszik, akkor ennek lecsökkentése érdekében ún. énvédő elhárító mechanizmusok lépnek működésbe. Ezek olyan – nem tudatos – eljárások, amelyek révén a helyzet, a fenyegetettség átértékelhető: súlytalanodik, elfelejtjük, másnak tulajdonítjuk a felelősséget, megmagyarázzuk egy ideológiával, képi formába toljuk át stb. Így e hárítási módoknak igen fontos szerepük van abban, ahogy a személyiség megtanul alkalmazkodni a környező világ követelményeihez. De mivel az átértékelés sokszor csak kísérlet marad, nem tud igazi védettséget biztosítani, sőt az is előfordulhat, hogy a lelki betegségek kialakulásába is belejátszanak ezek a mechanizmusok (pl. a felelősség hárítása kóros gyanakvásba, üldözési mániába fordulhat).

Afelettes-Én az Énből fejlődik ki, azokat a normákat és erkölcsi értékeket foglalja magába, amelyeket az egyén a társadalomban, elsősorban a családban elsajátított. A szülői értékekre, elvárásokra vonatkozó fantáziák eszményképekként beépülnek a felettes-Énbe, és így az képessé válik arra, hogy megkülönböztesse egymástól a jót és a rosszat, majd szigorú lelkiismeretként szabályozza a viselkedést, s a meg nem felelést bűntudattal sújtja. Az Én a realitás elvnek megfelelően megpróbálja a felettes-Én magasrendű normáit a valósághoz közelebb álló szintre hozni.

Két különböző része van a felettes-Énnek. Egyik azokra a cselekedetekre, érzésekre vonatkozik, amit nem szabad, ami tiltott, ezt nevezzük lelkiismeretnek. A másik rész pedig arra vonatkozik, ami kívánatos. Ez utóbbit nevezzük énideálnak.

A lelki élet e három összetevője állandó konfliktusban van egymással, az ösztönén próbálja kielégíteni a benne lévő késztetéseket, a felettes-Én pedig gyakran túl szigorú erkölcsi normák felállításával akadályozza az ösztönök kielégítését. Az Én pedig az egyensúly megteremtésére törekszik. Az emberek viselkedése attól függ, hogyan sikerül az Énnek feloldani a konfliktusokat az ellentétes hatások között és milyen énvédő mechanizmusokat használ leginkább az egyén a szorongás csökkentésére. A felnőttkorra kialakuló megoldások magyarázatát az adja meg, hogy a fejlődés különböző kritikus szintjein a nevelők hogyan kezelték a gyermeki ösztönkésztetéseket.