Közhely, hogy az ember kommunikáló, társas lény, aki korán kiszakítva embertársai közegéből, elszakítva a társas érintkezés lehetőségétől biológiailag talán ideig-óráig életképes lehet, de aligha válik emberré. A legvédtelenebb emlősként jön a világra, így hosszú időt, s a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan egyre hosszabbodó időt igényel, hogy képessé váljon a fajának felnőtt egyedeitől megkövetelt életformára. Erre a feladatra az idősebb nemzedékek készítik fel, vezetik be egy adott kultúra világába. Első közössége a család, ahol egyebek mellett a megfelelő életkorban elsajátítja anyanyelvét, ami a legfontosabb eszköze az embertársaival való kapcsolattartásnak. A kulturális hagyományok, társadalmi normák, a nyelv átörökítésének folyamata a szocializáció, jelentése a biológiai egyed társadalmasítása.

A tény, hogy kommunikálunk, nem szorul magyarázatra. A legtöbb helyzetben ösztönösen, különösebb megfontolás nélkül tesszük. Inkább az a furcsa, ha valaki nem kommunikál. Beszélünk, integetünk, kacsintunk, mosolygunk, cselekvésünk ilyenkor automatikus, vagyis magától megy, nem is tervezzük meg. Gyakran eszünkbe sem jut, hogy megért-e minket, vagy mit gondol stílusunkról a másik. Bizonyos helyzetekben viszont nagyon is jól tudjuk, mennyire fontos az, hogy hogyan érintkezünk egymással. A hatékony kommunikáció készség - a készségek pedig tanulhatók, fejleszthetők.

Az egyik legismertebb modell a táviratküldés vagy rádióközvetítés hasonlatával szemlélteti a kommunikáció folyamatát („adó-vevő modell”). Az adó-vevő modellben a kommunikáció az üzenet elküldését jelenti az „Adó” által, és az üzenet elérkezését, felfogását a „Vevő” által. Eszerint a lényeg az, hogy a résztvevő felek közül az egyik üzenetet küld, a másik pedig megkapja azt. Ha az üzenetet simán megérkezne a feladótól a címzettig, akkor bizonyára nem született volna tíznél is több elmélet a jelenség magyarázatára.

De igen gyakran előfordul, hogy az üzenet egyszerűen nem megy át, vagy mire megérkezik, a jelentése módosul. Magyarán, nem azt értjük meg belőle, amit közöltek velünk, illetve nem az érkezik meg, amit elküldtek.

A kommunikációs folyamatban is van feladó és címzett. A feladó az, aki küldi, a címzett pedig az, aki kapja az üzenetet. A két egymással kommunikáló személy folyamatosan szerepet cserél. Szóbeli kommunikáció esetén a küldés és a vétel szinte egyszerre történik. Azonnal válaszolunk, sőt néha meg sem várjuk, hogy a másik befejezze az adást. Ebből máris egyértelmű, hogy ha nem vettük az adást, akkor nem biztos, hogy megértjük azt.

Az üzenet az egyik féltől a másikig eljutó információk összessége. Az üzenetek a konkrét tartalmon kívül más jelzéseket is hordoznak. Erről szól az a kijelentés: „Nem az számít, hogy mit, hanem ahogyan mondta.”. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az üzenetnek van egy tárgyi tartalma és van egy személyes jelentése. Az előző többnyire tudatos, az utóbbi viszont nem feltétlenül az. Egy egyszerű „Jó napot” is sokféleképpen elmondható. A köszönést fogadónak sokat jelenthet a hanghordozás, a tempó, ahogy az illető köszönés közben ránéz, vagy lesüti a szemét. Az ember egy üzenettel gyakran több információt küld, mint gondolná, és mint amennyit esetleg szándékozott küldeni.

A kimenő és a bejövő üzenet egyaránt a kommunikáló háttérismereteihez, korábbi tapasztalataihoz igazodva nyer személyes jelentést, azaz abba illeszkedik, ahogyan az ő fejében elrendeződnek a dolgok. Ez a világlátás képezi a küldött információ szövegkörnyezetét, a bejövő információt pedig ugyancsak ezen keresztül dekódoljuk, fejtjük meg. A valóságot előző tapasztalataink függvényében értelmezzük, és ugyanaz a tartalom különböző jelentéseket képes kiváltani. Más megfogalmazásban: a magunk módján küldünk és a magunk módján kapunk üzeneteket. Könnyen előfordulhat tehát, hogy azt az üzenetet, amelyet valaki elküld, a címzett másképpen értelmezi, mint a feladó.

Csatorna alatt azt a közeget értjük, amelyen keresztül az üzenet eljut az adótól a vevőhöz. Ez a legegyszerűbb esetben a levegő. De csatornának tekinthetjük a telefont, az e-mailt, a levelet stb.

A kommunikációnak három alapvető formája van:

• verbális kommunikáció
• az írott kommunikáció
• nonverbális kommunikáció.

A kommunikáció a legtöbb esetben beszéddel, vagyis verbálisan történik. Ugyanakkor nem verbálisan is kommunikálunk: vagyis testtartásunkkal, mozdulatainkkal és arckifejezésünkkel (testbeszéd, mimika), de az általunk használ tárgyakkal, vagy a térben elfoglalt helyünkkel is küldhetünk üzeneteket. Ezek az összetevők a kommunikációnonverbális részéhez tartoznak, és azt jelzik hogyan viszonyul a témához és partneréhez a beszélő. Ez gyakran fontosabb információ - a kapcsolat jövője szempontjából bizonyosan - mint maga a tartalom.

A hiteles, és ezért hihető közlések esetében a különböző formában érkező üzenetek hasonló jelentéseket hordoznak. Ezzel szemben a partner őszintétlenségére utal az, ha szavai és gesztusai vagy mimikája eltérő jelentést hordoznak.

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a lelki egészség fenntartása szempontjából, milyen nagy a jelentősége az egyszerű, őszinte, kedves szavaknak, és hogyan rombolhat, miként sérti, sebzi meg az emberi méltóságot akár csak egyetlenegy durva szó is. Nem szólva az ún. gyűlöletbeszédről,ami egész embercsoportokat fordíthat szembe egymással.

A mai kor emberével szemben gyakran fogalmazódik meg az a kívánalom, hogy legyen tisztában vele, milyen fontos, hogy képes-e másokkal hatékonyan kommunikálni, képes-e megértetni magát másokkal. Tudni kell azt is, hogy a kommunikációs készségek fejleszthetők, javíthatók. A legfontosabb kommunikációs készségek a következők:

• mások meghallgatásának készsége
• az érzelmek elfogadható formában való kifejezése
• általános beszédkészség
• előadások tartása (prezentációs technikák)
• tárgyalástechnikák