„A magyar hazafiság közmondásos. Egész Európában úgy ismernek bennünket, mint a patriotizmus előharcosait. És mégis, ennek a hatalmas magyar hazafiságnak van egy nagy gyengéje, s ez az, hogy számbelileg aránylag kicsiny az a réteg, amely ennek a nagy érzésnek az aktív hordozója. Korábban főleg a köznemesség volt, ma a magyar értelmiség és kisgazdaközösség. De tovább felfelé, a vagyonnal fogy a patriotizmus és a szegénységgel nő a kozmopolitizmus.
A kiegyezés huszonöt éves jubileuma alkalmával, 1892-ben és azután a millennium alkalmával nagy díszmagyaros felvonulások szimbolizálták a magyar nacionalizmust. Ma nem az ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, a kultúrpolitikának, az alsó néposztály érdekeit szolgáló közgazdasági politikának, a népbarát kormányzatnak és a hazafiságnak összevonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, amely, mint a fasiszta himnusz is mondja: a haza földjéhez rögzíti a haza szülötteit, a hazafiakat.
Ez az egyedüli metódus, amely célhoz vezet. Ha a magyar neonacionalizmus nem tudja megnyerni a nemzeti gondolatnak és a nemzeti érzésnek a magyar tömegeket, és ha marad egy viszonylag kisebb társadalmi réteg ideálja, akkor nem lehet kétséges, hogy fölébe kerekedik az egész földet egyetlen golyóbisnak tekintő internacionalizmus.”
(Klebelsberg Kunó, 1928)

„Politikánk célja a magyar nemzet megerősítése, felvirágoztatása, a nemzet minden tagja részére az elérhető legnagyobb erkölcsi és anyagi jólét biztosítása.
Mivel ez a cél csakis szilárd alapokon nyugvó, határozott célkitűzésekkel dolgozó s erőteljes alkotmányos központi akarat által irányított független nemzeti állam keretén belül valósítható meg, politikánk közvetlen feladatául az öncélú nemzeti állam kiépítését tekintjük. […]
Minden békés eszközzel arra törekszünk, hogy a békeszerződések a jog és az igazság szellemében revízió alá vétessenek. Súlyt helyezünk a kisebbségi jogok teljes érvényesítésére, és nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől.
Olyan országgyűlést akarunk, amely a nemzeti közvélemény hű tükrözője és az ország minden dolgozó rétegének képviselője. […]
[…] A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja.
[…] Jó, olcsó, gyors és a nép szeretetétől áthatott közigazgatást akarunk, amely mindenkinek egyenlő mértékkel mér és az állampolgárok teherviselő képességéhez szigorúan alkalmazkodik
[…] Közgazdaságunkat a magántulajdon elvén és a kapitalista termelés formái között akarjuk fenntartani. Utóbbinak a nemzet egyetemére káros kinövéseit erős kézzel igyekezünk lenyesni
[…] Termelésünk és fogyasztásunk összhangba hozását és nemzetünk megélhetési viszonyainak javítását nem a tömegek életszínvonalának lesüllyesztésével, hanem olyképp akarjuk megoldani, hogy az összes termelőerők serkentésével, helyes szervezésével és tevékenységüknek a szükségletekhez igazodó irányításával minél több valódi értéket produkáljunk […]”

(A Gömbös-kormány Nemzet munkatervéből, 1932)

„A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk vérezni hiába. De borzalmas nehéz, talán lehetetlen ellenállni. A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ezzel nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza. Akárhogy, akárki által, bármely áron. […] A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. Visszakaptuk … [1.], ezeket még meg tudjuk emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd aztán követelik az árát. És ez az ár a velük való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

(Teleki Pál bizalmas beszélgetéséből)