"A magyar népet tűrhetetlen követelésekkel és adónövelésekkel nyomorgatták. Elrendelték, hogy a vármegyék állítsanak tizenkétezer embert, akiket majd Itáliába és a császárságba küldenek [katonának]. Az ország bővelkedik sóban, mégis a rá kivetett vámok következtében annyira megnövekedett a só ára, hogy a szegény nép kénytelen volt kenyerét só nélkül enni. E sok szenvedéshez járult még a hivatalokban és az adó kivetésénél elkövetett rengeteg visszaélés és mindenfajta csalás: az őrségeket annyira megsokszorozták, s ezek oly mértékben kegyetlenkedtek, hogy azok, akik a közrendeleteket megsértették, a büntetéstől és fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak elrejtőzni az erdőkben és hegyekben. Munkácsi hercegségem jobbágyai is ezek között voltak. Ez év [1703] kora tavaszán először elküldtek hozzám Lengyelországba egy Bige László nevű embert egy orosz pappal, megtudakolni, vajon élek-e még. A határon bolyongtak, s amikor végül bizonytalan hírekből meghallották, hogy Brezanban él néhány magyar, arrafelé vették útjukat és ott hosszú keresés után megtaláltak engem. Előadták nekem a nép végső nyomorát, a kétségbeesést, mely arra sürgeti őket, hogy fegyvert fogjanak, ha állapotukat megszánom és bármiféle segítséget ígérek nekik. Hogy [a spanyol örökösödési háború miatt] csak kisszámú császári csapat tartózkodik az országban a helyőrségek kivételével, hogy a Montecuccoli-ezred már meg is kapta a parancsot az indulásra és útban van Itália felé, s ezért ha akármilyen kis segítséget nyújtanának nekik, könnyű lenne fegyverfogásra bírni a lakosságot, hogy a nemesség kétségkívül csatlakozna a vármegyék állította csapatokhoz, amelyek ez idő szerint szétszóródtak az egész országban, mert erőszakkal besorozták őket […]. Úgy döntöttünk, hogy ki kell használnunk a lelkek hevülését és néhány zászlót és címert kell nekik megbízottainkkal elküldeni, nyílt levelek kíséretében, aláírásommal és Bercsényi gróf aláírásával ellátva, s ezekben segélyt kell ígérnünk nekik. […] Így elküldvén megbízottainkat, felkerestük barátainkat, Wisnyovecky herceget és Potocky kievi palatinust, hogy birtokaimat elzálogosítva, valami segítő csapatokat kapjunk tőlük. Miután ez az utunk sikerrel járt, helyesnek tartottam, hogy Bercsényi gróf utazzék Varsóba, s onnan, ha szükséges Danzigba, ahol értekezzék Bonac márkival [a francia király követe a svéd királynál], tudósítsa őt mindarról, amit már tettünk, s kérje meg, hogy jelentős pénzösszeggel segítsen. […] [Mikor Rákóczi a határhoz érkezik, elébe siet a felkelők egy csapata.] Ötszáz ember helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal felszerelve, velük ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom és Kis Albert, bűneiért körözött tolvaj és gonosztevő. A népség parancsnokai között csak Móriczot és Horváthot lehetett katonáknak nevezni, mert az előbbi valaha mint közkatona szolgált Munkács várában, a másik pedig őrmesteri rangban a németeknél. A többi a nép söpredéke volt és rablás közben tanulta meg a hadimesterség elemeit. Majos, aki velem jött, nemességének előjogán akarta őket vezényelni, de részegeskedő, pimasz és összeférhetetlen fiatalember volt, s ezért nem alkalmas erre a tisztségre. De ez a népség nem is akarta a parancsait követni, a magyar nép és nemesség között fennálló természetes gyűlölet miatt. Pap Mihály, szakállas öreg és nagy ivó, maga is paraszt lévén, a lovasok parancsnoka akart lenni. Végeredményben azonban mindnyájan olyan tudatlanok és összeférhetetlenek voltak, hogy még egy tizedes feladatát sem voltak képesek ellátni. De minthogy a nép tisztelte őket, nem lehetett elvenni a rangjukat, egyébként akkor nem is lehetett volna a helyükre jobbakat találni. Miután az így összegyűlt kis parasztsereg első örömkitörését mérsékeltem, megszüntettem a lövöldözéseket és leszidtam őket. […] Kihirdettem a haditörvényeket és bírót rendeltem a fegyelem fenntartására. Két napot töltöttem ezekkel a különböző foglalatosságokkal, de addigra érkezésem híre elterjedt a munkácsi hercegségben, és alig lehet elképzelni azt a buzgalmat és örömöt, amely a népet mindenfelől hozzám vonzotta. Bandákban jöttek, kenyeret, húst és más szükséges élelmiszert hoztak. Ezeket az embereket feleségeik és gyerekeik kísérték, és amikor messziről megláttak engem, letérdeltek és orosz módra keresztet vetettek. Bőven hullatták örömkönnyeiket, és ez kifakasztotta az én könnyeimet is. […] Puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel és kijelentették, hogy velem akarnak élni-halni. Csapataim létszáma néhány nap alatt háromezer emberre emelkedett. Erejüket túlbecsülő paraszti lelkesedésük is napról napra növekedett."