BALASSI BÁLINT
JULIÁT HASONLÍTJA A SZERELEMHEZ, MELY HASONLATOSSÁGOT A JULIA DICSÉRETÉN KEZDI EL

Az Csak búbánat nótájára
Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen
szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és
gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír
velem.

Julia az lelkem, mikoron szól nekem, szerelem
beszél velem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem
néz engem,
Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott
nyugszik a szerelem.

Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szüvemnek kívánt jó
orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés
csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem
vigassága.

Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt
teszi;
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt
míveli,
Mert mint jó barátját, Vénus-asszony fiát kézen
fogva viseli.

A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges
orcája,
Testszin ruhájába aki őtet látja, szép Vénusnak
alitja,
Új formában illik, mint nap úgy tündöklik gyöngy
között fényes haja,

Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel
mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna
sík jégen,
Valahova lépik, sok szemek kisérik csudálván jár
mely szépen.

Midőn néha terül vagy mellettem kerül, szoknyája
elterjedvén,
Szerelmével belül veszen akkor körül engemet
felgerjesztvén,
Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen rá
nézvén.

Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, az mint a
bölcsök írják,
Hogy egy kárhozattnak pokolban nagy kányák szüvét
rágják, szaggatják,
De nem fogyaszthatják, noha rágton rágják, mert
nőttön nőni látják.

Én szüvemet is így, mikor én hozzám víg, ő neveltem
neveli,
De viszont mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja,
szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot oly keservessé
teszi.

Dolga mind egyenlő, szerelemmel egy ő, csak
erkölcse különböz:
Kegyes a szerelem s Julia kegyetlen, engem halálra
üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem
csak ver földhöz.

Forrás: Balassi Bálint összes versei,
Szép Magyar Comoediája és levelezése.
A szöveget gondozta: Stoll Béla.
Magyar Helikon, 1974, 97-99.

BALASSI BÁLINT
VALEDICIT PATRIAE, AMICIS SQUE OMNIBUS QUAE HABUIT CARISSIMA

Ad notam: Minden állat dicsér Úr Isten tégedet

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!

Ti is rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol pedig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
Éntűlem s Istentűl legyen már békesség!

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mező,
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jószerencse leső,
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellő!

Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti is angyalképet mutató szép szüzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

Sőt te is, ő én szerelmes ellenségem,
Hozzám háladatlan, kegyetlen szerelmem,
Ki érdemem………………………………….
……………………………………………

ti penig szerzettem átkozott sok versek,
búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

Forrás: Balassi Bálint összes versei,
Szép Magyar Comoediája és levelezése.
A szöveget gondozta: Stoll Béla.
Magyar Helikon, 1974, 134-136.

Bethlen Miklós önéletírása
(részletek)

VII. rész
Tanulásomról és Keresztúri Pál methodusáról

Úgy hallottam, hogy mihelyt a hetedik esztendőbe fordultam, mindjárt tanitani kezdettek az abc-re, mint gyermeket, játékkal. Első mesterem volt Naményi Mihály nevű, ki annakutána híres prédikátor volt, Marosvásárhelyi első prédikátorságában hala meg, noha akadémikus nem volt; én mindig holtig szerettem, becsültem, ő is az atyámat, engemet és egész házunkat. -Anno 1678. az atyám teste felett prédikálván, akkor virágzó ellenségeinek büntetéseket megjövendölte, alig hogy rosszat nem ejtének rajta érette, de azután ugyancsak bételék, mégpedig némelyiken hamar; ő tisztességes értékre is kapott vala. Második mesterem volt Fogarasi Mihály, ki nemrégen még él vala szép nagy vénségben és esperességben. Ez initiálta deák nyelve, dirigáltatván Keresztúri Pál által, ki kedvéért az atyám az ország gyűléseire és terminusokra mindenkor elvitt mesterestől és ott sokszor maga szeme előtt tanittatott, examináltatott véle
Keresztúri Pál, és instruálta, hogy odahaza is mint tanítson; noha az atyám sem volt abban tudatlan, mint Keresztúri Pál tanitványa, minthogy Isten annak a Keresztúri Pálnak munkáját úgy megáldotta, hogy az ő tanítványában igen megvető csak egy sem volt. Egyszer Keresztúri Pál Búnra jöve az atyámhoz, akkortájban az atyám s mesterem olyan rendet szabtak vala nékem, hogy ebéd s vacsora előtt tanuljak öt-hat vocabulát és amikor innya akarok, mondjak el abból egyet deákul s magyarul, és úgy adnak innom, de ha nem tudom, nem adnak. Ott ülvén már asztalnál, én előpattanék nagy felszóval (mert úgy kellett mondanom nagyon), egy deák szóval, s innom adának. Hallván azt Keresztúri, végére méne, s meghagyá az atyámnak, hogy az napságtól fogva hagyják el azt a rendet, hadd ehessem bátran az asztalnál s vígan, mert az az egynehány szó nem éri fel azt a kárt, amelyet bátorságom, elmém s egészségemben tesznek véle, mely bizonyos is. Elhagyák azért énnékem nagy örömömre, mert bizony nagy iga volt rajtam, oly móddal nem is ehettem jól, csak a vocabulákat mammogtam magamban; ha nékem Keresztúri Pál akkori eszemmel, amint voltam, egy falut
ajándékozott volna, nem vettem volna kedvesebben tőle, meg is szerettem, dícsértem, hogy micsoda jó vén ember az, még az apámnál is jobb. Amely is osztán a keze alatt való tanulásomra sokat használt volt igen, mert siettem keze alá, és örömmel tanultam tőle, mikor osztán in anno 1652. Fejérvárra vittek keze alá; annál inkább, hogy ez a Fogarasi rettenetesen rútul vert, henyéltetett, amint ezt szokták mondani vagy nevezni; mert hanyattán fektetett a földre, fejemet, két kezemet, lábomat feltartatta vélem, hol egyik, hol másik talpamat csapta a lapockával, hol fejemet a háromágú lapos korbáccsal, hol féllábra állitott kőre, mire, egyszóval igen rútul és bolondul bánt vélem, elannyira, hogy osztán az atyámnak panaszoltam, s megmondottam, hogy bizony nem tanulok. Ezt pedig nem az én tanulásomért vagy latorságomért, hanem maga bolondságából cselekedte csak, melyet tovább nem terjesztek, kedvezvén emlékezetének,
minthogy azután tisztességes, tudós deák és osztán prédikátor lett belőle, de az bizonyos, úgy elkedvetlenített volt a tanulástól, hogy ha keze alól ki nem vettek volna, bizony nem tanultam volna, azért is osztán elbocsáták. Melyet mind a szüléknek, mint a tanítóknak kedvekért írtam itt le. Én ugyan noha rá nem haragudtam, szemére sem vetettem, hogy emberkort értem, sőt patrónusa voltam; és mivelhogy a második feleségemnek is a katekizmusban preceptora volt, nemigen régen is magam és feleségemért egy-egy arannyal megajándékoztam, maga a feleségem keze alól, és megvendégeltem. Harmadik mesterem volt Békési Bálint, kinek keze alatt hagyott az atyám Lázár Ferenc, Lázár György fia, és Simjén Gábor, mind az atyám, mind Lázár György atyjafiával együtt. Fejérvárott az atyám házánál volt szállásunk, asztalunk, de skólában nem jártunk, hanem Keresztúri Pálhoz; ő volt az inspector és főmester, és igen részeges deák volt, az atyja is bürkösi prédikátorságában vénüle s hala meg; az egy borosságon kívűl emberséges, jeles, tréfás ember vala. Az atyja is bürkösi prédikátorságában részegen kiesvén a szánból, úgy fagyott meg. Ezt az atyáink
elbocsáták, és osztán maga Keresztúri Pál kezdte egy Jászberényi Pál nevű deákkal maga szeme előtt taníttatni s tanítani.
Fejérvárott asztalunk, szállásunk Fileki János prédikátor házánál volt, az atyám házával általellenben anno 1653. tavasszal. Lázár Ferenc azon a nyáron meghala, Simjén Gábor nagy fickó, s árva is lévén, a skólát elhagyá, csak egyedül maradék a skólában, hanem Rákóczi Ferenc, a fejedelem fia járt oda, és osztán csakhamar Kemény János a kisebb fiát, Ferencet odaadá, és asztalunk, szállásunk a Kemény János házánál volt. Tanula Kemény Ferenc talán esztendeig, de rosszul, s elhagyá a skólát, és énnékem asztalom, szállásom, utazásban szekerem osztán mind Keresztúri Pállal volt az udvarnál, egész anno 1655. decemberig, mikor Keresztúri meghala.

Ez a Keresztúri Pál gyermek-tanitani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországban nem
találkozott soha addig párja, aki a gyermeket olyan hamar annyira vitte volna, és nemcsak a latinitásban, hanem egyéb tudományokban is, melyeket az akkori üdő és szokáshoz képest ő tanult volt és tudott volt, melyben kivált Rákóczi Zsigmonddal és énvelem dicsekedett, hogy soha olyan két tanítványa nem volt. Sokszor bántam, s ma is bánom, hogy amíg Németországban jártam, gyermeki könyveim, írásim Kolosvárott elvesztenek, hadd tudnám közönséges jóért kiadni azt a Keresztúri Pál methodusát, melyet igy is, amennyire lehet, letészek, talán lészen valaha valaki követője s elvétetője, mert én üdvözült Csernátoni Pállal hijában igyekezém benne, opponálá magát a kevélység, az irigység és a restség a tudósokban; a tudatlanokban, kivált a patrónusokban, magában a tudatlanságból származó gyűlölsége mind a tudománynak, mind a tudósoknak vagy azokat szeretőknek, és azok között az én személyemnek, melyről az ő helyén ide alább kell szólanom bővebben.

11.
Rhetoricára tanítani nem akart; azt mondotta, hogy haszontalan dolog, avagy ha ember tanítja vagy tanulja is, hátrább kell mind azt, mind a derék poesist tenni, tanuljon dolgot, valóságot először, és azokkal a dolgokkal együtt azoknak neveit, nemeit, minemüségeit, hadd légyen osztán miből s mivel orátiót, poemát íri, csinálni, amely tanácsáról azt mondom ennyi experientiám után vénségemben, hogy bizony salamoni bölcs tanács volt, és megsirathatatlan kár ez, kivált a nemes ember gyermekei részekről, akiknek szülejük kényeztetések és őstől reánk maradott, a skólát a judiciummal tanulható legszebb üdőben elhagyó gonosz szokás miatt kevesebb üdejek vagyon a tanulásra, mint a szegény emberek, városi és paraszti rend gyermekeinek, mégis azt a kevés drága üdőt hiábavalóságokban töltetik el a classisokban vélek. Írás, olvasás és az egy antichristiana latina linguának tanulásában telik el tíz, tizenkét esztendő, mégis van-é egész Erdélyben is nemes ember jó, csak középaránt való latinus is? Nem értek literátort, mert az egész Európában is szűk. Ez csinálta Erdélyben a sok nyomorgató, istentelen főurat, főembert, és ezekből osztán a sok istentelen hamis bírót, igazgatót, a sok bolond, egymással ellenkező, egymás házait elrontó, magoknak és mindnyájoknak s maradékjoknak is eszeket vesztő újabb-újabb articulusokat, ez adta az alacsony és sokszor parasztemberek gyermekeiből álló prókátor, director, secretarius és ítélőmestereket, mert a főember gyermeke nem volt
arra való, s osztán morgott, mikor utol kellett mosdani, hogy nem becsülik a hazafiakat, hanem csak a sohonnaiakat, ki becsülné, mint Szent Jóbnál vagyon 11:12. Béadták a vadszamár fiat a skólába, tizenkét esztendő múlva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár, sem az Istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak a maga elveinek viselt dolgait sem tudta, mégis országot, ecclesiát, politikát, törvényt és országos hadakat, követség és tractákat igazgasson; igenis, a kőmíves csákány, klán, kő s mész nélkül várat építsen. De ennek orvosságáról, ha érkezem, másutt szólok, most ezt a caputot concludalom mintegyma syntactica és poetica classissal, melyből is engem Keresztúri Pál nem a rhetoricába hanem a logika, filozófia és theologiára vőn.

X. rész

Ab anno 1655-59-ig való tanulásom- és üdőveszteségeimről Keresztúri Pál halála után - - - - - vün osztán az atyám Fejérvárra a gyűlésbe, és azon alkalmatossággal ada a skólába Isaacus Basiriusnak keze alá, kiről más alkalmatossággal rövideden emlékeztem, de itt már bővebben kell szólanom róla. Szállásunk, asztalunk az atyám házánál vala egy Nyitrai Pál nevű öreg legény gondviselése alatt, szakács volt, szolgáló s minden. Az öcsém, Bethlen Pál is ott volt, privatus praeceptora volt, de én attól nem tanultam, sem hallgattam, mint immár a szokott név szerént publicus hallgató, hanem a professiókra jártam, noha bizony volt volna
még elég szükségem ide alább valókra is.

Ez a Basirius volt natione Gallus, patria Ratomagensis, religione reformatus, educatione et meliore patria Anglus, Carolus I. megöletett angol királynak sacellánusa, és amint ő mondotta, annak veszedelme alkalmatosságával propter vitam salvandam, profugus, exul. Feleségét, gyermekét odahagyta, ment Konstantinápolyba, és mind ott, mind Syriában, Aegyptusban, és Ázsiában bujdosott, amíg Isten Erdélybe vezette, az pedig így történt:

Anno 1655. az erdélyi szokás szerint a tizenötezer arany adót (mert akkor az adó csak annyi volt) vitte bé Barcsai Ákos, ehhez akadván Basirius, hozta ki magával Erdélybe sub spe meloris conditionis ipsi dignae, hogy a fejedelem accomodálni fogja, és Bisterfeldnek kollegája lészen. Bizony jól is jára, mert a fejedelem 1000 tallér fizetést, professzori hivatalt rendele néki, ottan csakhamar Bisterfeld is meghala, és az egész kollégium Fejérvárott, az előtteni nagyhírű Alstedius, Piscator, Bisterfeld híre, neve, tekintete becsületével együtt reá szálla, kivált, hogy ez is idegen, mégpedig anglus nemzet, és ott is micsoda rendű, és onnét micsoda formán kiűzetett exul, semimartyrnak tartatott, ob causa justitia, mely annál is könnyebben succedált néki, hogy abban az üdőben a szegény goromba magyar, kivált Erdélyben úgy hitte, hogy ha nem német, plundrában nem jár, nem lehet tudós ember, professzori nevet, theologiae, philosophiae vagy medicinae doctori titulust felvenni sacrilegium lett volna, valamig Apáczai János (kiről ide alább) ezt a jeget el nem rontá.

Fejérvárott négy akadémikus simpliciter stultis titulis syntacticae, poeticae, logicae facultatis rector volt, a német gallér sacrae scripturae et theologiae, professzor. O vanitas et miseria nostrae burdae gentis!

Ebben az üdőben invalescálni kezdvén a reformáta ecclesiában Angliában az ecclesiae regimenre nézve az episcopale et presbyterianum név, úgy ismét a hollandiai akadémiákban philosophia peripathetica, harmonica, carthesiana, ramea, neoteriana etc. theologia coccejana és egyéb afféle. A mü deákink onnan felül lehozták ezeket a neveket és veszekedéseket Erdély és Magyarországba. A vén papok és mesterek, s azok között Keresztúri Pál is (noha ő igen moderate) episcopalis és a filozófiában aristotelicus volt, úgy ez a Basirius is; de ez mint anglus, archidiaconus Northumbriae, felette zelosus és szeles volt, mellyel az immár praeoccupatus fejedelem, urak és a vén Csulai György püspök és a prédikátorok előtt kedves, de moderatusabb és tudósabb emberek és akkori híres pataki kollégium és jóindulatú ifjúság előtt unalmas volt, aminthogy haszontalan disputaciókkal (melyre Patakon cum sale et pipere megfeleltek néki) importunus turbo volt, és azt a szikrát nagy tűzzé gerjesztette, annyira, hogy Erdélyben (az ecclesiátértsed) a fejedelem s urak episcopalisok, ellenben a fejedelemasszony Lorántfi Zsuzsánna, a pataki skóla, a prédikátorok színe Magyarországban, presbyterianusok voltak; jámbor emberek Heraclitusok, a pápisták Democritusok
lettenek miatta. Én is episcopalis gyermek, mégpedig igen mérges voltam, míg az üdő nem corrigált. Erről a Basiriusról azt írhatom: jámbor, mérsékletes, józan életű ember, tisztességes magaviselő, affabilis, jó conversativus kegyes és eloquens ember volt, latinus is jó, kivált a szólásban, promtus, tersus, cum pronunciatione gallica. Theologus mediocris, et in aliis etiam praeter mathesim tinctus magis, quaem solide eruditus zsidót, görögöt is igen gyengén tudott, noha tanítani akarta. Engem igen szeretett és optimus charissimus discipulus nevem volt előtte, úgy Apáczai Jánostól is, kiről ide alább; derék emberek és az ő maga tanítványi ítíletek szerént is nem volt elégséges arra a provinciára és fizetésre.
Prédikátornak a maga nyelvén, úgy hiszem, hires volt, abban is holt meg, visszamenvén in anno 1661. Angliába, megadatván sub Carolo II. tisztei, becsületi, szerencséje, meg is érdemlette hosszas számkivetéséért.

A theologiában Vollebiust tanította,a filozófiában bizonyos authora ki volt, nem tudom, mert maga írt otthon magának, és osztán münékünk sokat diktált, elkezdte a szón, azt egy darab üdeig anatomizálta, hucusque onomatologia, eamus ad pragmatologiam; az bizonyos, hogy abban a diktálásban sokféle volt: philosophicum, ethicum, politicum, historicum, de én és az énnálamnál sokkal üdősebb és tudósabb deákok semmit tőle nem tanultak, és ha az alumnia a deákokat és engemet az atyám ott nem tartott volna, bizony mind odahagytuk és Kolozsvárra Apáczaihoz mentünk volna, aminthogy a deákoknak a java azt is cselekedte, Kolozsvár, Debrecen s Patakra ment. Semmi alatta való dolgomat nem tudom megírni, hanem hogy theológiában, filozófiában mindenkor opponens voltam, és egyszer de laudibus metaphysicae, publice frequenti auditorio peroráltam. Így veszett nagy kárommal el az üdőm ab anno 1656. márciustól fogva usque ad annum 1657. júniusig; csakhogy a Keresztúri Pál kincsét el nem vesztettem mind, mert azt ugyan a talis qualis diktálás professio, disputatio s exereitium mind conserválta és szaporította is.

Anno 1657. júniusában Fejérvárról el kelle futnunk, Munkácsnál a kiütött lengyel hír miatt, és következzék a
lenggyelországi és tatár miatt való veszedelme édes nemzetségemnek. Én otthon az atyám mellett fütőztem, fürjésztem, nyargalóztam, az üdvezült Bethlen Mihály defectusán a keresdi jószágot foglaltam.
(…)
Csakhamar az atyám gondolá, Isten nyugossza meg, hogy énnékem nem jó úgy lézengenem. Egy hitvány tollas, feketenyelű csákányom vala, büszkélkedtem vele, azt elvételé, hogy nem gyermeknek való, és az atyámmal együtt Berkenyesre és Kolosvárra menénk, és ott mindkettőnket, az öcsémmel együtt, Váradi Miklós gondviselése alatt a skólába Apáczai János keze alá adának, és az új Farkas utcai kollégiumban nappali tanulószállásul a kapu felett való házat rendelék, melyben senior Uzoni Balázs lakott, kiről ide alább lészen szó. Ez a szállás is nagy jómra lett, és bár az éjszakai szállás is oda lett volna. Az Apáczai János keze alá való kelésem az országos akkori sok változások miatt anno 1658-nak kezdetére vetődött, melyekről itt szólani sem hely, sem üdő nincsen. Mégyek Apáczai János dolgára.

Apáczai János volt barcaapácai szegény, ott aminémű szabadsággal élnek, olyan ember gyermeke; öccsével, Tamással együtt mindketten tudományok által tisztességes szép állapotra mentenek. Tamás tanulótársam, azután Zemplénben, és onnét bészorulván a vallás üldözése miatt, Hunyad vármegyei nótárius, igen szép író volt, de ő tovább nem ehhez az íráshoz való, János pedig theologiae et philosophiae doctor volt, a zsidó és ahhoz tartozó chaldeica, syriaca és a görög nyelvben csudálatosan nagy perfectióra ment volt, Hollandiában meg is házasodott volt, és ha nemzetségéhez, hazájához, abban az Isten dücsőségéhez való szeretet le nem hozta volna, professzori tisztességes hivatala és kenyere lett volna oda fel. De az Isten házának és nemzetségének szerelme emésztette meg, melyet megmutat az ő Magyar Éncyclopaediája. Bizony dolog, hogy az Isten hamar el nem viszi vala, és bárcsak azt, amit éle, a haza békességében fordíthatja vala a közönséges jóra, sok nagy tudós embert csinál vala, és mind az egész nemzetséggel, külső-belső
renddel megkóstoltatja, szeretteti vala a solida eruditiót, kiváltképpen amikor osztán Kolosvárott tisztességes állapotra méne először, Keresztúri Pál kegyes patrociniumais által, melyből is ítílhet az ember Keresztúri Pál kegyes moderatiójáról, melyet a közönséges jóért megjegyeznem szükségesnek ítílek.

Mikor ez a nagy tudós ember lejött az akadémiákból, az akkori erdélyi szokás szerént Fejérvárott adják kezébe a poetica classist, melyet is nem lehetett megvetni az obedientia és szokás szerént, mind a mindennapi kenyérre, melyre szükséges volt maga, felesége s gyermekének. Bezzeg ő tudott ex necessitate virtulem et gloriam csinálni; fogja a Virgilius Georgicáját, azt kezdi fordíttatni magyarra a poetákkal, de nem hogy azok tudták volna, de az egész kollégium mesterestől együtt sem tudta volna (amicsodások akkor voltak) végbevinni. Ő ezért maga foga vélek együtt hozzá, és annak alkalmatosságával physicát, astronomiát, geographiát kezd tanítani, úgy, hogy egyszer azt az ő Georgicáját írni s tanulni kezdék a theológiára s filozófiára járók is Bisterfeld német nagy professzornak és az Apáczainál ordine et professione elsőbb, de tudománnyal infinite alsóbb, rhetoricae et logicae magyar asinnus rectoroknak nagy gyalázatjára és bosszúságára. Ez a jóravaló igyekezete Apáczainak először gonosz, de azután nagy javára lett, mert minthogy az oda
fel említett secták szerént theologus, presbyterianus, philosophus carthesianus volt, a fejedelem előtt úgy elvádolták, hogy hallatott olyan szó, tudom, de a fejedelem szájából-é vagy a vádlókéból, nem tudom: megérdemlené ez az Apáczai, hogy a fejérvári torony tetejéből vetnék le. Ellenben Keresztúri Pál fiának hivják, és ritka ebédje vagyon nála nélkül, ő adja tanácsul a fejedelemnek, vesse ki ebből a kollégiumból, tegyék mesterré Kolosvárott, a rákot a Szamosba.
Igy is lett; és osztán esztendők és sok változási után a hazának, az atyám szerze néki Barcsai Ákostól a rend szerént való kolosvári fizetésén felül esztendőnként az aknáról négyszáz forintokat. A nagyatyám, Váradi Miklós is jó patrónusa volt. No elég az, Apáczai nyitá meg Erdélyben a tudós embereknek mind a valóságos tudományoknak, mind a becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doktor és professzori nevet és elviselheti. Szép projectumot írt vala egyszer, melyben megmutogatta vala, hogy a Basiriusnak rendelt ezer tallérból és az akkori fejérvári kollégiumra esztendőnként menő költségből nyolc professzor, akadémia és classisok tanítására való gymnasium kitelik; nem hiszem, Barcsai Ákos, ha florcál vala, hogy fel nem állítja vala, de az Isten ezt máig Erdélynek nem engedte.

XI. rész
Azonokról
Minthogy Apáczai engemet még Keresztúri Pál keze alatt ismert, és minden oda fel említett dolgaimat kit látott, kit hallott és jól tudott: tudta azt, hogy noha mint egy confusum chaos, úgy vagyon az elmém, de mégis a tudománynak holmi magvai vagynak a fejemben, és talis qualis könyveket jól megértő latinitásom vagyon, és az elegy-belegy matériáknak rend és forma adásával jót tehet bennem, igen örült nékem, ő is optimus és charissimus descipulus nevet adott, és mind publica professióban, és mind házánál in privato collegio szorgalmatosan kezde tanítani. Publice a theológiában Amesiusnak a Medulláját, filozófiában Carthesiust és Regiust tanított Privatum Ramus arithmeticaját, Metius geometriáját és jusban Justinianus Institutióit kezdé tanítani, de mind ő, mind én szerencsétlenül járánk kettőben igen. I-o: Tanulótársakat, mint magyarok között új tudományokra nehezen talála, kedvetlenek voltak hozzá, csaknem erővel voná reá Macskási Boldizsárt, ki azután Erdélyben tisztességes úri ember, Vadas Gábort, ki egy haszontalan ember, Köpeczi Jánost, ki azután derék medicianae doctor, Apafi fejedelem udvari medicusa, Szentgyörgyi Györgyöt,
ki theologiae doctor és jó prédikátor lett. II-o: Mikor legjobban belékapunk vala, béjövének a tatár chám, moldvai, havasalföldi vajdák, kozákság Erdélybe, túl meg a fővezér Jenőt, Lugost, Karánsebest elvevé, Barcsai Ákost fejedelemmé tevé, s elbomlánk. Lőn szertelen változás és romlás az országban, engemet vivének az öcsémmel, Pállal együtt az atyám s anyámhoz Segesvárra, rettenetes tanulásbéli kárunkkal, quasi vero Segesvár erősebb Kolosvárnál; de az Isten így akart meglátogatni és tudományomban meggátolni, mert ez a futás volt anno 1658. Júniusban, és én Kolosvárra tanulni nem mentem, hanem in anno 1659. januáriusban. E fél esztendő alatt való üdő-veszteségem így volt.

Barcsai Ákos fejedelemmé tétetvén a fővezértől, Jenőnél jöve bé Segesvárra, ott lőn, hogy már fejedelemválasztó gyűlés, ne látszassék mere csak töröktől obtrusus, ott azért választák, conditiózák esketét; de Rákóczitól való féltében méne Dévára, és véle gyütt az atyám, anyám is s én is. Ott igen kurta lévén a fejedelemséghez képest a kancellária is, én voltam egyik kancellista; a szegény Haller Gábor és a szegény atyám rettenetes sokat írattak publicumokat vélem, úgy hogy ugyan elállottam belé, akkor jócskán és hamar tudtam írni. Ott hirdetének gyűlést Maros-Vásárhelyre, és oda jöve mintegy másfélezer török hozzájok, mellyel először Segesvárra és osztán Maros-Vásárhelyre menénk gyűlésbe. Jut eszembe, egy nagy, óriásforma, magas, testes ember vala a törökök tiszti, Hadzsi Mustafa bég vala neve. Magyarul jól tudott igen, úgy, hogy a gyűlésben egyszer maga tolmács nélkül proponálá a templomban a státusoknak hogy legyenek hívek a hatalmas császárhoz és annak círákjához, Barcsaihoz; másként ha tökéletlenkednek, azt nyerik véle, hogy a
kemence nagyobb lesz a háznál. Nevetve beszélték akkor ezt a napkeleti proverbiumot, de bizony, keserves
magyarázatja volt a sok égett faluban felálló sütőkemence; de ez nem idevaló. Én addig nyargalóztam, puskáztam; menjünk a skólába.

Anno 1659. januáriusban visszavőn az atyám a nagyatyám és Apáczai János keze alá Kolosvárra sok károm és
lézengésem után, mert kikapott az elmém lóra, kutyára, kupára, és kicsiden mult, Isten kegyelme által, hogy a nőstény személyre is nem; de ez maradjon másuva. Hozzáfogának ismét az elhagyott leckéinkhez, akik megmaradánk, de nagy baja volt a szegény Apáczainak ez is: hogy mathematicum instrumentumokra szert nem tehettünk; két glóbust ugyan szépet vőn a nagyatyám én számomra, melyek még ma is megvagynak, abból a geographia és astronomiában is belé nyalintata engem Apáczai: ekkor már a filozófiában, theologiában is respondens voltam, nevezetesen egy celebris disputatiot írt vala. De peccato originali, és én annak corollaria responsiót ex theologia et philosophia, melyet ha a háború engedje, ki is nyomtatok vala. Unitárius professzrok, papok, pápista páterek is invitáltattak és opponáltak.
Ezalatt meghala a nagyatyám, Váradi Miklós, és az atyám s anyám odajövén, eltemetteték és engem s az öcsémet ott a háznál hagyának; onnét jártunk fel, mint azelőtt megirtam, a skólába, de nem sokáig tarta, mert ezen esztendőben nyárban béjöve Rákóczi feles haddal Magyarországból, Barcsait kiüzé s kiszalasztá Erdélyből Törökországba, kivel az atyám is elméne, és ezekre nézve engem öcsöstől, nem tudom, micsoda világi okokból, de az istennek (mint ez másutt meglátszik) az én lelkemre való kegyelmes gondviseléséből az anyám elvitete magához. Eddig van az én erdélyi skólám.

Következik két esztendeig való káros vesztése az én tanulásra való legjobb ifjúságomnak, amelyet, bizony, keservesen emlitek, és álmélkodva Istennek adok hálát, hogy Keresztúri annyira készített volt, hogy a deák könyveket megértsem, és sokféle seibilének magával eltöltött; Basirius ha igen sokat újat nem épített is azon a fundamentumon, ugyancsak nem hagyta elpusztulni; mint a jó gazda a házat legalább fedéllel tartja s tatarozza: így cselekedett vélem. Apáczai pedig az elébbeni chaost rendbevette, az ó filozófiát az újjal conferálván, annál nagyobb világot hozott az elméletbe, úgy hogy jómra fordult a hiábavalóságoknak is tanulása. A solida theológiát és az Erdélyben új, de világi életre legszükségesebb, és a főember gyermekének kivált legillendőbb és gyönyörűségesebb tudományokat megmutatta, a probatus auctorokkal
megismerkedtetett, és egyszóval a tudományt és a könyvek olvasását úgy megszerettette vélem, hogy azt senki és semmi ki nem űzhette az elmémből s kezemből a világnak minden jó s gonosz, munkái s változási között is. Kivánva kívántam tanulni, valamikor lehetett, olvastam még vadászó napjaimnak estvén is, kivált a Bibliát; úgy conserváltam, amennyire lehetett, a két esztendő alatt, azt a kis tudománymagot, remélvén s vágyódván az akadémiákba, hogy ott Isten megszaporítja, megneveli s érleli. Apáczait azután nem láttam, mert az Isten ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleségét, gyermekét is magához szedte; ha maradéka maradt volna, és módomban lett volna benne, bizony megmutattam volna, hogy én Apáczait mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem, s emlékezetét ma is becsülöm. A szőrnyű tanulás, és az Isten háza és közönséges jó
miatt való buzgó szorgalmatoskodás betegíté száraz betegségbe, melyben is semmit sem kedvezvén az erős lélek az erőtlen testnek, ki kellett menni belőle, úgy tetszik ultima die anni 1659, ahogy az égben mondhassa igazán és örökké:
Új esztendőben mü vigadjunk, dicsőült Jézus mü imádjunk.

Tanuljanak ebből, mert én ezt nem magamnak írom, a tanító szülék, kurátorok;a tanítók és tanulók, hogy a gyermeki üdőt siessenek jóra fordítani, mert nem tudják, meddig tart: Non aestas est laeta diu, componite nidos. Ha valahol ezen a világon, bizony Erdélyben vagyon a helye, s üdeje amaz apostol szavának: Drága pénzen, nagy áron is megváltsátok, vegyétek a jó alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Az Istenért, ne tékozoljátok, a tanítók, a hiábavalóság tanítására a gyermekek szép gyengeségének, mint a viasz vagy spongyia akármit bészívó elméjének üdejét.
(…)
Tanuljátok szeretni a könyvolvasást, ó, főrenden való ifjúság, ha vagy a skóláktól elvett valami gonosz üdő, amint engemet, vagy ha rendesen hagyjátok is el a skólát, olvasás által tartsátok meg, amit tanultatok. Sőt az üdővel, érő elmével való olvasás, nem hinnétek, mely tudóssá tészen benneteket fáradság nélkül, gyönyörűségesen. Annak felette sok bűntől oltalmaz meg az olvasásbéli gyönyörű magad foglalása. Rút üdő vagyon, nem mehetünk ki, mit csináljunk? kártyázzunk, igyunk, hazudjunk, trágárkodjunk, vagy még rosszabbat is kövessünk; nem jobb volna-é annál egy szép historicus, politicus vagy geographus, vagy valami szép fabulás, tréfás, mulatságos könyv olvasása, sine peccato, et cum profectu ac delectatione? Osztán az is jusson eszedbe, egy ló-esés, bénulás, köszvény, vénség, háborúság, rabság, elrekeszthet minden mezei és lóháti mulatságodtól, olyankor mit csinálsz? Hála Istennek, hogy én az olvasást szerettem, és az ördög azt el nem vehette; bizony ha az nem lett volna Isten után ebben a szörnyű hosszas inségemben, vagy guta,
bolondulás, vagy még rosszabb is ért volna. Édes fiam, József, bár csak tenéked használjon ez az írásom.

XVII. rész
Anno 1664. a junio ad finem anni

Édes hazámba érkezvén, az édesanyám mint látott légyen, az ítílheti meg, aki elsőszülött fiát annyi esztendő, annyi költség és búsulás után felnevelkedve és reménysége beteljesedésével látja; mert az én atyám énvélem contentus volt mindenképen. A fejedelem, urak, főrendek is mind jó szivvel mutatták magokat, hihető az atyám tekintetiért egyrészről, és másról: új szita szegen függ.

Megadám titkon a fejedelemnek a király levelit és mivelhogy franciául volt írva, magammal is fordittatta meg: kapa rajta a fejedelem s az atyám, de ebben osztán semmi sem telék, azonban az atyámra s énreám az akkori uraktól a titkolódásért azaránt nagy nehézség esék, de azt is elfútta a szél. Kiöltözém én a pántlikás köntösből magyar ruhába; elég botránkozásra voltam mind egyik, mind másik köntösben a dámáknak, mint az ide alább meg lészen talán bővebben írva, de nékem ekkor csak a Marssal volt teli a fejem, nem Vénussal, csak a hadba siettem, az atyámnak nem kicsiny kedvetlenségével, mert az atyám honntartani és minél hamarébb megházasítani kívánt volna, de én mind csak azon unszoltam az atyámat, készítsen és bocsásson hadba Zrínyi Miklós, akkor leghíresebb vitéz magyar úr mellé. Meg is cselekedé, köntös, jó paripák és szolgákkal elkészíte költséget is jócskán ada ugyan, de megmondá, ha keveselem, hát az anyámnak maradott tízezer forintból harmados lévén, én költsem azt, mert többet adott már tanulás- és járásomra ezerkétszáz aranynál, és azonkivül sok ló, köntös etc; néki több gyermeki is vadnak. Nem vádolom ezaránt, mert én
ugyan bizonyos sok pénzt el tudtam volna sétálni s költeni, csak adtak volna bővön, noha kártya, kocka, kurvára s kupára nem költöttem. Megindulék én augusztusnak a végén, úgy tetszik, és az úton Kassán egy hires páncélcsinálóval alkuvám egy halhéjas kuracélt sisak- és karvassal együtt, cifrát, aranyos, egynéhány pléhek rajta, kin a címerem, symbolum, kin egyéb emblemák voltanak, és hogy stuc, muskatély meg ne járja; szép s jó volt, de százharmincöt magyar forintot adtam érte, és igen nehéz volt. Első rabságomkor a feleségem Teleki Mihálynak ajándékozta, de ő megadta az árát igazán, nem vette el anélkül.

Menék feljebb jó bizott úr gróf Tököli Istvánhoz Késmárkra, ki is nemcsak jó szívvel tarta, láta, vendégle mind ott, mind Rosenbergen, hanem szálakon maga jobbágyival ajándékon lekülde Trencsínig. Ennél szebb, magunknak, lovunknak nyugodalmasb és kevesebb költségű utazásom nem volt sohult és soha.

A töröknek Szent-Gotthárdnál való erős megverettetésének hire még Erdélyben ért volt, és annál inkább siettem, de itt Tököli István a békességet is megmondá, melyen és megszomorodám, mint az én experientiám alkalmatosságának elveszésén, de feltevém, hogy csak elmégyek afelől, az akkor híres Bottyáni, Zrínyi és több magyar urak kedvéért; és onnét Velencébe, és ha velencések még hadakoznak a törökkel, Candiában, odamégyek, valamint járok véle.

Trencsínben akada hozzám Radics András, ekkor kassai secretarius és város követe Posonba, kihez s miért, ő dolga. Ez azután híres kuruc, munkácsi kapitány volt. Már a békesség meglévén, a hadak oszlattak téli kvártélyokra, ki épen hazájába. Trencsín s Poson között a föld két fegyver miatt elpusztult, sok tolvaj, éhség volt, Trencsínben rakással hevert a ganéjdombokon a gyermek, az éhség miatt ki halva, ki betegen; szomorú spectaculum volt. Az emberek és a kételenség tanásából mü a Fejérhegyen által bémenénk Morva szélibe, és osztán úgy fordulánk Holics, Sassin, Malacka, Szakolca és Posonba.

Morvában egy nagy, nemrégen tatártól elégetett és újabban épülni kezdett faluban egy az utca közepire csak egyedül épített kis viskóba szállék én a szakáccsal, a lovak, legények és Radicsa a derék utcaszerben házakhoz szállának csak délre. Az én szakácsom mindjárt fanyárson pecsenyét kezde sütni, nem tudta ő, hogy a kürtő még pedig igen bölcsen, pozdorjával-mivel bé volt dugva, senki sem mondotta; a dugó meggyúlván, attól a héján való gaz és a ház fedele belől; eszembe vevém én, kapán az asztalon lévő pár pisztolyomat, melyet abban az üdőben mindenkor magammal szoktam volt a tokba ki- és bétenni s vinni, és nappal az asztalon, éjjel fejem alatt tartani; mondám a szakácsnak: Jere menjünk el. Én menék a lovakhoz, és mondám: lóra, katona, hocca a pejt, ahhoz bíztam leginkább, minthogy a paripának a legjava is volt; felülék, őket is felültetém; Radics szolgástól a tűz oltásán szorgalmatoskodék, mondám néki: bizony jobb, ha felül s elmegyünk: ő is megfogadá, a szakács a nyárspecsenyét úgy hozta, mint a flintát. Hát ihol jő mindenfelől a falu, de nem cseber vagy kárgyával, hanem dárda, dorong és fejszékkel, szidnak veszedelmesül bennünket; mü csak eljövénk és a falun kívül meg is rugaszkodánk, félvén én attól, hogy a ha falu derekasint meggyúl, lóval is utánunk jőnek, de nem gyúlt meg, a viskó külön egyedül a patak mellett, és csendes üdő is lévén. Más faluban megsüté a szakács a flintát, abraklánk, hálni meg elébb menénk. Holicson Czobor Ádám gyermeklutora, Sennyei István
veszprémi püspök egy nap jól tartva, nemet vetvén vélem mind erdélyi familia, és az én nagyatyámnak a néhai
Sennyeiek Erdélyben kedves atyjafiai és barátjai lévén közelről.

Posonban keveset mulattam, az érsek, Lippai György igen kegyelmesen látott, az öccse, ugyan Lippai, Ifjú, de házas báró, és egy Liptai nevű komornyikja barátságosan éltek vélem. Majd mindennap ebéden az érsek asztalánál voltam.
Írhatnám szép, de csendes vélem való disputátióját, kit a vallásról thézis vagy kérdésül tett fel: Elkárhoznak-é mind a pápisták? Én feleltem: az apostoli első ecclesiától fogva a Luther Márton és tárai által lett reformátióig sok különb- különb formában volt az ecclesia, de valaminthogy akkor sok ember üdvezült, úgy ma is sok pápista név alatt való üdvözülhet. Sok volt a szó, nem idevaló.

Posonból mentem Sopronba, hires luteránus prókátor és főember Vitnyédi Istvánhoz, onnét Kőszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szivvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtől, mellyel azelőtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya). Emberséges szolgát ada kísérőt épen Csáktornyáig, aki a szent-gotthárdi harchelyen mindent megmutatott.
Németújvárban s Dobrán az ura jószágaiban ajándékon tartott. Dobráról mentünk Rakicánra gróf Szécsi Györgyhöz, ki is egy nap becsülettel látott, és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehet véle ismérkedésen, oda lőn.

Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött, és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett. A várban egy szegletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külső házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bő prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi vagy olyan kedvesebb elsőrendű szolgája s papjával, nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán; melyet az akkori üdőben nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ott a nagy palotán, mikor sok úri fő vagy vitézlő rend vendége érkezett.

Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Cuzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belső; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bő, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.

Magáról hogy írják, nincsen erőm s üdőm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat és az igazmondókat szerető, részegest, hazugot, félénket gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú, in summa: akkor magyar vituosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sőt az én vékony itíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sőt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.

Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliáriushoz, nemcsak a szokott negypecsétű mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titkospecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam: az a duplicata kis levél, kurir, suspectum volt előtte: Vitnyédi dissvadcálta is menésit, mert sietve hivatta őfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel tanácsolt békesség- és portai követségről etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hirével vett volt el, és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: conscia mens recti famae mendacia ridet, semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégzé, hogy csak postán,
kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.

Ezalatt szép őszi üdő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő jobb felől ültünk csak hárma; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra mulva meghal, talán eygnea cantiója helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik és hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre és a törökre, németre.

No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telkes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván. Jöve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet az erdei szállónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.
Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk, Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle:
Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédi, Cuzics kapitánynak: Csak beszélgessenek itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolon, ti. Póka, mindjártvisszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala, egy sabaudus Majláni nevű ifjú gavallér, Cuzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Cuzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amig ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót: Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Cuzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, s az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de híjában, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy bal felől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit, más ugyan a bal fülén alól az orcján, s szeme felé, rút szakasztás: de e kettő semmi, hanem harmadik, jobbfelől a fülén alól a nyaka csigánál ment bé, s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyujtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú fejér bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. Így lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé évén nála.

Forrás: Bethlen Miklós: Önéletírás (részletek)
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II. Barokk.
Szerkesztette: Barta János és Klaniczay Tibor
Tankönyvkiadó, Budapest, 1966, 585-598