A török kiűzése után a Magyar Királyság déli és keleti határain, lényegében az Adriától, az Al-Duna és a Száva vonalát követve, a Keleti-Karpátokig húzódó több száz kilométeres sávban létrejött egy különleges jogi és közigazgatási státussal rendelkező, több tízezer négyzetkilométeres és több százezres lélekszámú területi egység, a Katonai Határőrvidék. A 18. század elején a frissen felszabadított Délvidéken, Horvátországban, Szlavóniában és ettől keletre a tiszai és a marosi részeken összesen három határőr generalátust alakítottak ki. Ezek a területek közigazgatásilag közvetlenül a bécsi udvar fennhatósága alá tartoztak, az ott élő, jobbára délszláv lakosság pedig, különleges önigazgatási jogokat élvezve, lényegében katonaparasztként állandó fegyveres szolgálatban állt.
A katonai szolgálat fejében fizetést kaptak, ennek azonban csak egyharmadát juttatták fizetségként, a fennmaradó kétharmad résznyi járandóság fejében, mintegy hűbéri jussként, földet kaptak, amelyen gazdálkodhattak. Lényegében ez alapozta meg katonaparaszti minőségüket. A határőrök gyalogos vagy lovasszolgálatot teljesítettek. A gyalogság mindvégig számbeli fölényben volt a lovassággal szemben.
Elsőként a varasdi határszakaszon két gyalog- és egy huszárezredet szerveztek. Ez utóbbi hivatalos neve Varasdi Huszárezred lett, a regularitást sugalló elnevezése ellenére azonban még sok vonásában a régi szisztémát idézte. Az ezrednek öt kompániája volt, mindegyikben 100-100 huszárral. A zsoldnak csak egyharmadát kaptak meg, maguk szerezték be a fegyvereiket és ruházatukat is. 1755-ben azonban már a kincstár is beszállt ezekbe a költségekbe: egy lovasra 55 forint költséget állapított meg.
1746-ban szerveződött meg a Károlyvárosi Ezred 8 kompániában összesen 800 lovassal. Egy évvel később a szlavóniai határszakaszon állítottak fel két nagy létszámú ezredet. Tíz-tíz, egyenként 210 huszárt számláló kompániából állt mindkét ezred. Az egyik Szerémségi, a másik Szlavóniai elnevezéssel szerepelt a hadrendben. A Szerémségi ezredet ebben a formában csak 1750-ig hagyták meg, amikor is adminisztrative feloszlatták, majd Szerémségi Huszárezred néven újjászervezték őket. Három év múlva azonban ismét nevet kellett váltaniuk, ekkortól Szlavón Huszárezred elnevezéssel szerepeltek. A báni határvidéken 1750-ben állt lábra két gyalogos- és egy huszárezred. A huszárok 6 kompániát alkottak, a kompániákban itt is 100 ember volt.
A Habsburg Birodalom délkeleti határvidékén, a különleges politikai státusú Erdélyben 1762-ben kezdték meg gyalogos- és lovasezredek szervezését. Siskovics József altábornagy felügyeletére bízva - a régi szabadságukra hivatkozó székelyek tiltakozása miatt nem minden nehézség nélkül - a Székelyföldön két gyalog- és egy huszáros küllemű lovasezred, a román lakta vidékeken pedig ugyancsak két gyalog- és egy dragonyosezred alakult. A székelyek tiltakozása a hatalom részéről fegyveres megtorlásba torkollott: 1764 januárjában a Mádéfalván gyülekező csíki és háromszéki székelyekkel szemben egy katonai rendfenntartó kontingens, közte a Kálnoky-huszárezred katonái léptek fel, s közel 200 embert öltek meg. A határőrezredeket végül békés úton Hadik Andrásnak sikerült egységbe formálnia, a Délvidéken már bevált minta szerint: adót csak békeidőben s csak harmadában kellett fizetniük, háborúban teljesen adómentesek voltak; a ruházat és a felszerelés költségeinek fedezésére pedig mindegyik ezred földeket kapott. A Székely Határőr Huszárezred a második számú gyalogezreddel együtt a háromszéki és a bardócszéki székelyekből állt.
Huszárnak nevezett határőr lovasalakulat a Bánságban szerveződött meg legutoljára. 1766-ban, az Illér-bánsági Határőr Ezred keretében állítottak fel két, egyenként 80 főből álló kompániát, azonban csakhamar meg is szüntették őket. A rendtartás szerint szolgálataiért ez a két kompánia semmiféle zsoldot nem kapott. Alakult a Bánságban, 1782-ben is egy huszáralakulat Bánsági Határőr Huszárosztály elnevezéssel, amelyet azután 1785-ben, együtt a többi határőr lovasezred maradékaival, a Szlavón-bánsági Huszárezredbe csoportosítottak.
A határőr huszárezredeket II. József korában fokozatosan felszámolták, katonáit a gyalogosalakulatok közé osztották be. Az első adminisztratív lépéssel 1780-ban az ezredtörzset szüntették meg, a svadronokat pedig az adott districtus gyalogezredeihez soroltak be. Ekkor még megtartották huszáros vonásaikat, s lényegében a kombinált gyalogezredek törzslovasságaként funkcionáltak. Fő jellegzetességüket, a lándzsát elhagyták, helyette karabélyt és pisztolyokat kaptak, mint a többi lovas. 1786-ban azonban mint lovas katonáknak véglegesen megszűnt a szolgálatuk.
(Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999)