A 16-17. századi végeken a nevezetes török és magyar lovastisztek név szerint ismerték egymást és keresték az alkalmat a személyes összecsapásra. Bár békeidőben a párbaj tilos volt, a huszártisztek a haditörvényszéket is kockáztatva szöktek át az arcvonalon, hogy kiszemelt ellenfelükkel megvívjanak. A párbajnak, amelyet néha csoportosan, egyenlő számú ellenfelek vívtak, kialakultak a szabályai. Kölcsönösen adott kezesek és igazlátók (versenybírók) ügyeltek a szabályokra. A viadal mindig halálos volt. De párbajoztak szökve, teljesen titokban, éjjel és a Balaton jegén is.
E párbajozásban edződött a huszár évszázadokra egyéni harcossá.
A könnyű huszárruhában, kopjával és tárcsapajzzsal vívott párbaj az 1500-as években Nyugat-Európában is divatba jött. Az ekkor már formaságokká és veszélytelen szertartásokká merevedett lovagi tornát a huszártorna, kopjatörés, valamint a kopjával célzó gyűrűtorna váltotta fel. Nyugaton azonban a viadal nem vérre ment: főurak szórakozása volt, akik a magyar ruha, fegyver és vívóstílus művészi elemeit sporttá fejlesztették. A huszártorna legfőbb rajongója Tiroli Ferdinánd főherceg volt.

Piros-fehér-zöld kopjával és pajzzsal felszerelt álarcos lovas.
Tiroli Ferdinánd főherceg udvarában német és más nyugati lovagok öltöztek huszárnak, hogy huszártornát vívjanak. Felszerelésük minden darabja míves, művészi kidolgozású és hangsúlyosan magyaros. Ezüst brokát zászló, ezüst sisak, lószerszám, ezüstözött szablya és sarkantyú ékesíti ezt a lovagot. Kopjáját és pajzsát a magyar címer színeivel festették, és piros-fehér-zöld a sisak és a ló strucctoll bokrétája is.
Vas álarcot visel szőrből készült hatalmas bajusszal. Ez egyrészt arcát védte a sérüléstől, másrészt magyaros külsőt adott neki.