A Mohács utáni zavaros évtizedekben Magyarországon hirtelen nagy szükséglet támadt fegyverforgatókban. Az elkövetkező évtizedekben a huszárság, mondhatni, "belakta" az ország egészét. Híres-hírhedt vezéreik az ország legkülönbözőbb részein szereztek birtokokat, hol királyi adományként, hol csak úgy egyszerűen az idegen birtok önkényes elfoglalásával.
A korabeli külföld, különösen német nyelvterületen, a huszár elnevezést ekkor már a magyar könnyűlovasság egészére vonatkoztatta. Ugyanakkor Magyarországon, ahol érzelmi kérdés is volt, ki milyen könnyűlovas, kinek milyen a társadalmi helyzete, milyen a katonai értéke, finoman minősítettek. Magyarországon változatlanul tovább élt a huszár szó alapvetően negatív jelentése. A magyar lovas soha nem nevezte magát huszárnak, ha önmagáról szólt. Nincs nyoma sem magánlevelekben, sem a kor szépirodalmában. Lovag, magyar lovas, katona, lovas vitéz, jargaló vitéz - ezek voltak a magyar könnyűlovas leggyakrabban előforduló akkori szinonimái.
Túlnyomó többségük a török terjeszkedés miatt birtokukat vesztett szegényebb nemesek soraiból került ki. Ezek a lovasok a magyarországi lovas kínálatban a hierarchia csúcsán álltak, amit igyekeztek is kihasználni, főleg anyagi képességeik javítására. Elszegődni kétféleképpen tudtak: vagy éves szolgálatot vállaltak, azaz jargalásra szerződtek, vagy havonta kapták fizetségüket. Az éves szerződést választók voltak a jargaló vitézek, utóbbiak pedig a hópénzesek. Voltak negyedévre szerződők is, ők voltak a kántorpénzesek. A jargalás szó az évi fizetség német megfelelője, a Jahrgeld elferdítéséből keletkezett. A latin nyelven megkötött szerződésekben jobbára latin megfelelőjét, a salláriumot használták. Akik végvárakban szolgáltak, többnyire jargalásra vagy kántorpénzre szerződtek, más szolgálatban a hópénz vált általánossá. A jargaló vitézek lovuk tartására mensualist kaptak. A hópénzes lovasok havi járandósága a stipendium volt.
Összességében bonyolult, szinte áttekinthetetlen szervezetű és szerkezetű katonai erő volt a hódoltság korának magyar könnyűlovassága. Eltérő típusaikat, különböző rétegeiket egyfelől társadalmi helyzetük, jogállásuk, vagyoni állapotuk, egzisztenciális képességeik, másrészről harcértékük, katonai alkalmazhatóságuk, fegyverzetük, felszereltségük határozta meg. Nem is beszélve az állandóan változó, mindig a konkrét hadi feltételekhez igazodó taktikai alakulásaikról, amelyeket kisebb-nagyobb harci vállalkozásokra, hadjáratokra állítottak össze, s amelyek különösen a korszak két nagy elhúzódó háborújában, a tizenöt éves és harmincéves háborúban szaporodtak el.
A magyarországi könnyűlovasság egyik sajátos csoportját a lovas hajdúság képviselte. A 16. század elején még csak, mint marhapásztorokat emlegetik őket, a század első felének zavaros háborús viszonyai közepette azonban egyre gyakrabban vettek igénybe katonai szolgálataikat is. Legnagyobb részt gyalogosok voltak, sőt a hajdú az akkori katonai terminológia szerint Magyarországon a gyalogost jelentette, a század vége felé azonban egyre növekvő számban már lovasok is megtalálhatók soraikban. Szerepük a tizenöt éves háború során, a nagy katonaínségben nőtt meg igazán, amikor ezeket a szabad legényeket nagyobb tömegben előbb a törökellenes hadjáratokban, majd a Bocskai István vezette szabadságharcban a Habsburgok ellen alkalmazták. Társadalmi legitimációjukat lényegében a Bocskai István fejedelem nevéhez fűződő letelepítési akció hozta el. Egy harcászati szempontú magyarázat szerint a lovas hajdúkat a tizenöt éves háborúban a puskás lovasság iránt megnövekedett hirtelen igény hívta életre: mivel a kopjával harcoló magyar lovasság idegenkedett a lőfegyvertől, ezért puskás gyalogos hajdúkat lovasítottak, amint tette azt például Dampierre császári ezredes is 1604-ben. Van ennél valószerűbb magyarázat is a lovas hajdúság születésére, ami ugyancsak a tizenöt éves háborúval függött össze. A 16-17. század fordulójának ez a rendkívül véres és Magyarország számára hihetetlen pusztulást hozott háborúja a társadalom legkülönbözőbb csoportjait, nemestől a jobbágyig, tette földönfutóvá. Számukra egyetlen megélhetési forrás maradt, a katonáskodás, amivel pedig óhatatlanul is az akkori magyar katonapiac kínálatát színesítették.
A kopjás és puskás lovasság jelenléte a század folyamán mindvégig nyomon követhető, mind az erdélyi hadaknál, mind a királyi Magyarországon. Amint az a korabeli forrásokból kideríthető, a magyar lovasság még a 17. században is sokáig jobbára kopjával volt felszerelve. Őket a korabeli közvélemény lovas mivoltuk minősítésére is gyakorta csak kopjásoknak nevezte. A kopja hadi szerepe a nyugati hadművészetben ekkor már erősen leáldozóban volt, itt azonban az ellenfél, a török lovasság miatt, amelynek egy része hasonlóan kopjás, még nagy kelete volt. A harmincéves háború alatt felállított ezredek javarészt kopjásan indultak a hadjáratra. Kopjáikat – mivel a hadi rendtartások szigorúan tiltották, hogy a magyar lovasok barmikor is kopja nélkül legyenek - százával, ezrével társzekerek szállították a sereg után, amire szükség is volt, hiszen egy kopját többnyire csak egyszer lehetett használni; a kopja az első roham fegyvere volt, aztán el kellett dobni, mert a közelharcban mar csak akadályozta a lovast. Ilyenkor már a szablya, a buzogány, a hegyestőr került elő, vagyis a közelharc eszközei. Voltak ugyanakkor puskás magyar lovascsapatok mar a 16. század derekán is, mint például 1573-ban egy Hathalmy Miklós nevű kapitánynak a pápai várban szolgáló puskásai, vagy egy bizonyos Horváth János 1576-ban említett 50 fős lovascsapata, akiket egyébként a hivatalos német iratok lovas lövészek néven regisztráltak.
Egy tény biztonsággal állítható: a dunántúli és a felső-magyarországi végházak lovasai hamarabb elhagyták a kopját, mint a keleti végeke, s hogy az erdélyi hadseregekben a kopjás lovasság arányaiban mindenkor jóval nagyobb volt, mint a királyi Magyarországon. A székely lófők katonai kötelezettsége is a kopjás lovasok számát gyarapította, hiszen az előírások szerint a lófők is kopjával kötelesek hadba vonulni. A fejedelem 1620-ban szervezett fizetett seregében a tervek szerint 9700 kopjás és 3000 lovas hajdú lesz. Bethlen - bárha kényszerből is - tudatosan is erősítette lovasságának kopjás jellegét. Mert mindenkor megfutamodik ezer fegyveres puskás lovas 600 kopjás előtt, semmi fegyver nagyobb ellenségnek nincsen a kopjánál - írta egy levelében. Ezzel ellentétes volt Zrínyi Miklós felfogása, aki nyíltan hangoztatta, hogy a kopja a lovas kezében semmirekellő.
(Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999)