A huszárok története a Balkánon kezdődött a 14. században. Az Oszmán Birodalom határai ekkor már veszélyes közelségben voltak Magyarországhoz, a portyázó török hadak pedig közvetlenül veszélyeztették a Magyar Királyság déli határvidékét. A magyar határt a Száva és a Duna vonalán kiépített erődrendszer védte, ennek jobbára gyalogos katonái azonban - adottságaik folytán - nem voltak elég hatékonyak a garázda és rendkívül mozgékony török könnyűlovas különítményekkel szemben. Müszellemek, delik, akindzsik, bésliák - könnyűfegyverzetű török lovasok száguldoztak minden különösebb akadály nélkül, és rabolták, fosztogatták a megtámadott vidékeket. Szembeszállni velük, sikerrel - ehhez hasonló adottságú, hasonló képességű lovasokra volt szükség.
A Balkánról érkezett a megoldás. Dél-Európa népei akkor már sok évtizede vívták harcaikat az oszmánok ellen, s ezekben a harcokban felnőtt egy olyan katonaréteg, amely eltanulta és alkalmazni is tudta a török könnyűlovasság harcmodorát. Átvette fegyverzetét, szokásait, egész mentalitását. Vad, fékezhetetlen katonák, alkalmasint pedig közönséges útonállók voltak ezek a könnyűlovasok, semmiben sem különböztek rabló, pusztító török partnereiktől, ellenfeleiktől. Igazi felségterületük a határok környéke volt, ahol a preventív határvédelem és a közönséges rablóportya gyakran nem is vált el egymástól, s ahonnan a legkönnyebben lehetett más felségterületre elillanni. Vagyis ők sem tettek mást, mint török megfelelőik, ők is portyáztak, ők is raboltak, útonálltak, betörtek idegen területekre, s meg-megvívtak apróbb-nagyobb csetepatéikat. Azonban ahogy nyomult előre a török, úgy szorultak ezek a lovasok egyre északabbra, s átkelve a Dunán és a Száván, mindinkább Magyarország számított hátországuknak. Mindenekelőtt azonban szabad lovasok voltak, s e minőségükben szolgálatukra és katonai értékeikre a török fenyegetés miatt egyre égetőbb szükség volt.
Gusari - említik őket a korabeli források. A gusar szerb szó, a késő latin cursarius, azaz "prédáló, rabló, fosztogató" jelentésű szó átvételével keletkezett. A latin szó különböző nyelvekben, különböző hangalakban a Földközi-tenger medencéjében és az egész Balkánon ismert volt, mindenütt azonos jelentéssel. A magyar huszár szó a dél-szláv (szerb) gusar közvetlen átvétele, azzal azonos jelentéssel. A huszár név tehát nem csengett biztatóan, féltek is tőlük és üldözték is őket határon innen s túl. Szerbiában Dusán István, a nagyfejedelem a 14. század harmincas éveiben például olyan törvényt hozott, hogy az elfogott gusarok büntetéssel sújtassanak, mégpedig úgy, hogy fejjel lefelé kell őket felakasztani. A gusarok ez időben már nem voltak ismeretlenek Magyarországon sem, különösen a Délvidéken. Rabolni, fosztogatni be-betörtek magyar területre is. Első írásbeli említéseik is e vidékhez kapcsolódnak. I. Lajos királynak 1378-ban a temesi bánt kellett utasítania, hogy egy bizonyos hunzar néven nevezett szolgálónépet fékezzen meg, mert azok az ebresi erdőben garázdálkodtak, s ezért vonja is őket felelősségre. Zágrábban például - jó tíz évvel később - egy Kelemen nevű huszár számára vált elkerülhetetlenné a felelősségre vonás: a városon kívül, gonosztettei miatt, agyonbotozták. Ezzel párhuzamosan azonban mar a "szalonképes" minősítések is fel-feltűntek a huszárokat illetően. Egy 1403-as oklevélben a vármegyei lovasok egyik tisztségviselőjének huszárkapitány a titulusa, ami arra is bizonyíték lehet, hogy helyenként immár felfogadott katonaként szolgáltak. S az is a megítélésükben bekövetkezett óriási változást bizonyítja, hogy 1466-ban bizonyos Szerdahelyi Pétert huszár mivolta okán részesített a király címeradományban. Ez már a huszárpresztízs emelkedéséről árulkodik.
(Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999)