Tananyag választó:
A halál és a túlvilág felfogása az ókori civilizációkban
Jegyzet szerkesztése:
Elképzelések a túlvilágról az ókori civilizációkban
Eszköztár:

Elképzelések a túlvilágról az ókori görög, zsidó és római civilizációkban

A túlvilágról különféle nézetek alakultak ki. A zsidók nem foglalkoztak a túlvilági élettel, arról nem voltak határozott elképzeléseik. A mezopotámiaiak, görögök, rómaiak, a „komplementáris” gondolkodásnak megfelelően nem alkottak maguknak egyértelmű, rendszerezett képet a túlvilágról. A mezopotámiai Gilgames-eposzban például többféle túlvilágfelfogással is találkozhatunk. Hol kellemetlen hely, melyben a lelkek egyöntetűen „vak madárként” bolyonganak, agyagot esznek, homokot isznak; hol a földi életút – és a hozzátartozók áldozatai, gondoskodása – alapján kijáró jutalmak és büntetések helye, végül megint máshol maga a teljes megsemmisülés, minden érzékelés nélkül.
Hasonló a görögök alvilága is: szomorúan tengődnek itt az árnyékszerű, áldozati állat vérére szomjazó lelkek, náluk csak azok a szerencsétlenebbek, akik be sem jutnak az alvilágba, mert – mint például Antigoné bátyjait – nem temették el őket. Csak egyes egészen rendkívüli személyiségek kerülhettek az elíziumi mezőkre, a boldog túlvilágba, erre a közember nem vágyakozhatott. A rómaiak derűs képeket dédelgettek magukban a túlvilágról, de leginkább nem törődtek vele, inkább a földi életet élték.
A római elképzelések szerint külön mezőkre kerülnek a természetes halállal elhunytak, a meggyilkoltak, az öngyilkosok, a temetetlenek és a boldog lelkek. A temetetlen lelkek az ő elképzelésük szerint sem tudnak békében nyugodni, ártó szellemként visszajárnak. A halott nyelve alá pénzdarabot, obulust helyeztek, hogy az alvilág révészének, Khárónnak meg tudja fizetni, hogy átszállítja a lelkét.
A zsidók különösen, de a különféle mezopotámiai népek, a görögök vagy rómaiak is elsősorban ezen a világon várták az isteni jutalmazást és segítséget, s nem arra vártak, hogy a túlvilágon nyernek elégtételt.

Jutalmazó és bűntető túlvilág

Különös érdeklődéssel fordultak a halál utáni élet felé az egyiptomiak és az indiaiak. A Nílus mentén úgy tartották, hogy a túlvilág egy bőséges termésű, gazdag vidék, a béke és nyugalom országa, ahol tisztátalan és kártékony állatok nincsenek, a halottak az örökkévalóság kenyerét eszik, sörét isszák. De a Halottak könyve című gyűjteményben olyan varázslatok olvashatók, melyek mindenféle túlvilágon megjelenő veszélyek ellen használatosak (veszélyes krokodil, háló, kivégzőhely). Az Óbirodalom idején a túlvilágot a sark körüli csillagok vidékén képzelték el, a soha le nem bukó, így az örökkévalóságot szimbolizáló csillagok országában. A halott szkarabeusz képében, vagy az íbisz formájú Thot isten segítségével jut fel oda. Később a föld alá került a túlvilág, Ozirisz lett az istene. Ám úgy képzelték, ez sem egy sötét birodalom, hiszen itt akkor süt a nap, amikor nálunk sötét van. Mindkét korszakban komoly vizsgát kellett letennie annak, aki az alvilágba akart bejutni. De „vizsgatárgyként” csak a Középbirodalom idején jelent meg egyértelműen a számvetés az életben elkövetett bűnökről. Akit sok bűn terhelt, azt – mondott akármit – elárulta Ozirisz mérlege, és a halottfaló szörny rejtelmes beleiben végezte.
Az indiaiakat az egyiptomiakhoz hasonlóan nagyon izgatta az, ami az élet után várható, de ezenközben – bár voltak elképzeléseik pokolról és mennyországról – mégsem elsősorban a túlvilággal foglalkoztak. Ők ugyanis úgy képzelték, hogy a lelkek hosszabb-rövidebb túlvilági bolyongás után új életre kelnek itt a földön, mégpedig előző életük tettei alapján előkelőbb vagy alávalóbb kasztba, illetve állatként vagy növényként (reinkarnáció, átlényegülés, lélekvándorlás). A buddhizmus is továbbvitte ezeket a pokoli és paradicsomi elképzeléseket, és bár az eredeti tanításokban a cél nem a paradicsom, hanem a gyötrelmes újjászületéseket megszakító nemlét (nirvána), jellemző, hogy nagy tömegek számára ez a fogalom felfoghatatlan maradt, és mennyországként értelmezték. A kínai konfuciánusok – mint kideríthetetlen dologgal – nem foglalkoztak azzal, hogy mit történik a földi élet után, a taoistáknak viszont – a buddhizmus hatására – szintén részletes elképzeléseik voltak a jutalmazó és büntető túlvilágról.
A túlvilági ítélet a görög misztériumvallásokban is megjelent, ezek is elkülönítették a jóéletűek és beavatottak számára az égi és csodás, a gonoszok számára a föld alatti és iszonyatos túlvilágot. Ezt az elképzelést később a keresztények is átvették.
A korai civilizációk a túlvilágra is kivetítették a földi különbségeket. Kínai, sumer, egyiptomi és polinéziai uralkodósírokban egyaránt találták – elvétve – leölt szolgák csontvázait (egy korai dél-egyiptomi sírban 338-at) vagy – gyakrabban – szolgák szobrait, akiknek a dolguk a halott túlvilági kiszolgálása volt. Egyiptomban a Középbirodalomtól kezdve érdekes újítást vezettek be. Mivel elterjedt az a felfogás, hogy a túlvilágon mindenkinek meg kell művelnie a saját búzáját, a fáraók sírjába nem szolgafigurákat helyeztek, hanem magának a fáraónak megannyi kis szobrocskáját. Így volt segítsége, mégis „maga” dolgozhatott. A túlvilág társadalmi tagozódásának képzete általában a kezdetlegesebb civilizációkat jellemezte, nem csak az egyiptomi, hanem a többi kultúra is fokozatosan megszabadult tőle. A halottak mellé temetett hasznos tárgyak, a nekik nyújtott áldozat, gondozásuk és táplálásuk Kínától Rómáig mindenhol fellelhető. Az, hogy a halottak szellemei a közelben élnek és hatnak, olyan ősi gondolat, hogy még akkor is eleven, ha ellentmond a térség hivatalos, tételes vallásának.

Az egyiptomi alvilág kapujában
Az egyiptomi alvilág kapujában

Erkölcs és vallás a politezimusban

A politeista és monoteista vallások abban is különböztek egymástól, hogy az utóbbiak sokkal körvonalazottabb, határozottabb erkölcsi tanításokat, utasításokat, szabályokat hirdettek.
Az a gondolat, hogy az emberi bűnök ellentétesek az „égiek” világrendjével, megtalálható valamelyest a természeti népeknél, a népi hiedelem ősi rétegében is, amit a bűnbak rítusa is bizonyít: a bűnöktől a szerencsés évkezdés kedvéért meg kell szabadulni. Ez a felfogás a civilizációk kialakulásával is megmaradt, talán erősödött is, hiszen láthattuk: babilóniaiak, zsidók és görögök „bűnbakkal” próbálták az isteneket kiengesztelni mindazok miatt az égieknek utálatos bűnök miatt, amit az emberek követtek el. Az emberi bűnöket büntető törvénykönyveket, büntetéseket isteni eredetűeknek tartották, legalábbis megalkotóik. Hammurapi is tucatnyi istenre hivatkozott törvénykönyve bevezetőjében. Az istenítélet gyakorlata is ezt a felfogást bizonyítja. Számos, istenek bűnbocsánatáért esdeklő ékírásos fohász maradt fenn. Az ítélkező, jó és rossz túlvilág felfogása is az emberi bűn – isteni büntetés gondolatát tükrözte. Kimondva-kimondatlanul tehát mindenhol természetes dolognak tekintették, hogy az erkölcsi világrend, a bűnök fogalma, s közvetve a büntetés is az istenektől ered – eltekintve a klasszikus görög-római kultúra egyes filozófusainak felfogásától.
Mégis, a legtöbb politeista vallásban ez az isteni erkölcs nem volt egyértelmű, ahogy az a „komplementáris” gondolkodásból is következett. Maguk az istenek is loptak, csaltak, hazudtak, férjes asszonyokat csábítottak, gyilkoltak, Hermész tolvajként (és egyebek mellett a tolvajok védőjeként), Istár (Innin) szajhaként, Széth gonosz testvérgyilkosként jelenik meg, miközben templomaik, híveik vannak. Az athéniek éppen az istenek hasonló viselkedésére hivatkozva hatalmaskodhattak kis szomszédaik felett. Nem volt egy egységes erkölcsi szabályzat, amit a papok az istenek nevében prédikálhattak, taníthattak volna – már csak azért sem, mert nem prédikáltak és nem tanították a híveket. Az emberek elsődleges feladata az volt, hogy elvégezzék a szükséges szertartásokat. Ha ezt megtették, megszerezték az istenek jóindulatát, ami így független volt attól, hogy „jó” vagy „rossz” életet élt egy ember.

Erkölcs és vallás a monoteista világképben

A változást a Közel-Keleten e téren is a zsidó vallás hozta. A Tóra tízparancsolata a kultusz gyakorlatán kívül erkölcsi szabályokat is tartalmazott, melyek egyike-másika (például az utolsó, mely megtiltja mások javainak megkívánását, vagyis az irigységet is) komoly lelki próbatétel elé állíthatta a híveket. A zsinagógában pedig megtanulhatták, hogy ha el akarják nyerni az Isten jóindulatát (ez a zsidóknál elsősorban hosszú életet és sok gyereket jelentett ezen a földön), akkor a más vallásokban is meglévő, könnyedén elvégezhető áldozatok, rítusok elvégzésén kívül más feladatuk is van: „át kell gyúrniuk” önmagukat. Az erkölcsi szabályok tanítása, „prédikálása” a vallásgyakorlat része lett. A kereszténység ezt fejlesztette tovább. A vallás morális tanításai nem ismeretlenek a Távol-Keleten sem, a hinduizmus, a buddhizmus, a konfucianizmus, a taoizmus és a többi keleti vallás esetében.
Míg tehát a természeti népeknél (és feltehetően az őskori embereknél is) az erkölcsi normákat a család közvetítette és tartatta be, addig a civilizációk a családok mellett kisebb-nagyobb szerepet szántak e téren a vallásoknak. Az ok nyilvánvaló: a család oktatni sem, de leginkább ellenőrizni nem tudta már a kötelékeiből kikerülő emberek erkölcseit. Az egymással rokoni kapcsolatban nem lévő emberek különben is gátlástalanabbul viselkedhettek egymással, mint a törzsi társadalom tagjai. Az emberi mindennapok megteremtéséhez szükség lett a magasabb, isteni erkölcsi hatóságokra.