Papok, kultuszok, templomok
A civilizációk megteremtették a társadalomtól elkülönülő papi réteget és a templomot. A papság feladata volt, hogy biztosítsa a társadalom számára az isten (vagy istenek) jóindulatát. Ők „ápolták” például az isteneket Mezopotámiában – mint arról már szó esett.
A mezopotámiai „istenség” (vagyis a szobor) egy függöny mögött fogyaszthatta el a neki odatett valódi ételt, amit e szertartás után már „maradéknak” hívtak. Fel sem merülhetett, hogy a függöny mögött valójában nem történt semmi. Ezenkívül mosdatták, öltöztették a szobrot, ünnepekkor pedig felvonultatták a nép szeme láttára. Hasonló tevékenységeket végeztek az egyiptomi papok is. A görög és római templomokban is ott állt az isten szobra, s a papok dolga itt is az volt, hogy az emberek által egyénenként vagy közösen felajánlott áldozatot bemutassák az istennek. A szobor azonban nem részesült olyan gondoskodásban, mint keleten, s az áldozat el nem égetett részét a felajánló a papokkal és vendégeivel közösen elfogyasztotta.
A rómaiaknál a templomokban kezdetben csak úgynevezett vértelen áldozatokat mutattak be, fák, haszonnövények első terméséből, kalászából. Később véres áldozatokat (vagyis állatokat) is, bár áldozatok bemutatása lehetséges volt szabad ég alatt, a templomon kívül is. Végveszélyben, vagy nagyon nagy bűn kiengesztelésekor, ha ritkán is, de Kr. e. 97-ig törvényesen embert is áldoztak. Ez nem a templomhoz kapcsolódik. A II. pun háború idején két alkalommal is élve temettek el két-két görög, illetve gall embert. A „ver sacrum” szokása szerint pedig egy alkalommal, Kr. e. 217-ben megfogadták, hogy a következő évben születő gyermekeket felserdülésük után ki fogják utasítani a városból, ha az istenek győzelemre segítik a rómaiakat. A papoké általában nem számított „szentebb” munkának, mint bárki másé, Mezopotámiában pénzért adták és vették ezeket az állásokat. Rómában a főpapi teendőket állami hivatalnokok látták el, olyanok, akik semmiféle „teológiai” képzést nem kaptak. (Például Julius Caesar karrierjének is egyik állomása a főpapi – pontifex maximus – tisztség elnyerése volt.)
Az istenek és kiszolgálóik, a papok lakhelye, az áldozó oltár helye és az istenek táplálására összegyűlt kincsek raktára volt a templom. Mezopotámiában és Egyiptomban a templom hatalmas gazdasági üzem is volt, földekkel, erdőkkel, halastavakkal, raktárakkal és műhelyekkel, mindez az istenek ellátását szolgálta. A fontosabb görög és ennek nyomán alakult római kultuszhelyekhez pedig színház, kincsesházak, sportpálya (stadion) kapcsolódott. Ezekben a kultúrákban nem a hívők befogadására, hanem az istenek lakhelyéül és az áldozatok bemutatásának egyik helyszínéül építették a templomokat.
Emberek, papok és kultusz
Ugyanakkor a kultuszt nem csak a papok végezték. A templomon kívül az emberek saját oltárokat is emeltek, saját áldozatokat mutattak be. A római családfő minden reggel és este a házi oltáron égetett el egy kevéske ételt a reggeliből illetve a vacsorából, így a házi istenségek, larok szinte maguk is részt vettek a családi étkezéseken.
A családi ünnepeken, születésnapokon ünnepélyes áldozatot mutattak be. Ha a nagyobb istenek részére áldoztak, vendégeikkel együtt elmentek, s személyesen vettek részt a templomban vagy azon kívül az áldozat elégetésén és elfogyasztásán.
Az áldozatok bemutatásának célja lehetett kérés, hála valamely jótéteményért, átok (vagyis isteni beavatkozás kérése valaki vagy valakik ellen), és egyszerű tiszteletadás is. Ennek megfelelő imák tartoztak a szertartáshoz, melyek szövege általában pontosan rögzített volt, akárcsak a hozzá tartozó egyéb mozzanat, szertartás. Ha valamit elrontottak, akkor a szertartást meg kellett ismételni. Az istenek, cserébe a „gondoskodásért” oltalmazták, segítették az embereket, többnyire függetlenül azok életvitelétől, erkölcseitől. Különösen a rómaiaknál figyelhető meg az istenek és emberek sajátos, üzleties kapcsolata. Az emberek aratás, utazás, betegség, háború, pereskedés és egyéb kétes kimenetelű esemény alkalmával áldozatot mutattak be, és fogadalmat tettek, hogy isteni segítség esetén áldozatukat ajándékokkal tetézik meg. Ha viszont a kért segítség elmaradt, akkor az emberek sem voltak kötelesek az ígért ajándékot megadni. „Adok, hogy adj” – hirdették.
A zsidók vallásgyakorlata az ókorban
Salamon temploma
Az újféle, gyülekezeti vallásgyakorlatot részben a zsidók, részben a misztériumvallások teremtették meg, innen örökölte a kereszténység. Eredetileg a zsidó szentély is csak a papi áldozás helye, bár lényeges sajátossága volt, hogy az isten nem „lakott” a templomban, nem helyezték el szobrát (hisz tilos volt őt ábrázolni emberi kéznek). Kezdetben feltehetően több szentély is volt, később a jeruzsálemit nyilvánították az egyetlen valódi templomnak, itt a kultikus tárgy a frigyláda lett. Viszont a hívek is összejöttek a templomon kívüli gyülekezetekben (synagogue), ahol közösen olvasták és magyarázták a szent írásokat. A szétszóratás korszakában, az egyetlen templom lerombolása után a gyülekezetek épületei templommá (zsinagóga) lényegültek át, ahol a szertartás lényege továbbra is a Tóra olvasása és magyarázata maradt a gyülekezetek vezetői, a rabbik által. Áldozati szertartást azonban ezekben a templomokban nem végeztek. A misztériumvallások hívei is kis gyülekezetekben végezték közösen a szertartásokat. Ez egyszerre személyesebb és közösségibb vallásgyakorlat volt a korábbinál, hiszen a papi közvetítés helyett a személyes részvételre, a családi kultusz helyett pedig a közös együttlétre került a hangsúly. A papok kivételes helyzete – és felelőssége – megszűnt.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
