Illem az ókorban
Az asztal mellett már valószínűleg feltűnést keltene egy-egy régi korból jött vendég. A villával való étkezést nem ismerték, ahogy nem használtak zsebkendőt sem.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem ettek tisztán, hiszen ez lehetséges villa nélkül is. Böfögni ugyan nem illett, de azért lakomákon előfordulhatott, ahogy köpködés is. A lakomák után szokásos dévaj felvonulás, utcai lármázás ma éppúgy visszatetszést szülhetne, mint az a bevett görög szokás, hogy a nászéjszaka idején a hozzátartozók, a menyegző vendégei lármát csapnak a fiatalok ablaka alatt, kiabálásaikkal, kornyikálásukkal, durva szavakkal utalva arra, ami odabent zajlik. Régi korok erkölcsi nevelő célzatú írásait olvasva sok meglepetés érhet bennünket, hiszen olyasmi is bárdolatlanságnak, visszataszítónak vagy szégyentelennek számított, ami ma nem lenne az, vagy ellenkezőleg: számos viselkedésformáról derül ki mellékesen, hogy elfogadható vagy gyakori jelenség volt, miközben ma teljesen elképzelhetetlen. Ebből is látszik, hogy tévedés lenne azt hinni, hogy ezekben a kultúrákban nem volt illem. Egyszerűen csak másféle volt ez az illem, és kultúránként is eltért. Bali szigetén például hagyományosan illetlenség egymás jelenlétében enni, saját magyarázatuk szerint azért, mert „állatias” dolog, akárcsak a normális emberi fogak, amelyeket ugyanilyen okból serdülő korban lereszelnek. (Az egymás előtt való evés tilalmának, mint arról korábban volt szó, máshol egészen más: a lélek óvása a célja. Lehet, hogy régebben Balin is ez volt a helyzet.) Ez azonban inkább kivétel: a hagyományos kultúrák, bár egyértelmű korlátokat vontak a viselkedés számára, ezek a korlátok a test dolgaival kapcsolatban több szabad teret engedtek, mint az újkori Európában.
A választékos viselkedésnek bizonyos szabályait alkalmazták a fejedelmi udvarokban, különösen a perzsáknál. Ezek azonban nem terjedtek el a társadalom alsó köreiben, ahogy pedig ez a késő középkori és újkori etikettel történt Európában.
Érzelmek és szenvedélyek
E civilizációk népei – akárcsak a többi, hagyományos kultúráé, mint erről már volt szó – jóval kevésbé korlátozták szenvedélyeiket, érzelmeiket, mint ahogy az Európában szokás lett – vagy legalábbis illendő – az újkor derekától. Már említettük, hogy ha valaki gyászol, de akár csak ha szomorú hírt hall (például készülő ellenséges támadásról), sírva, ordítva megszaggatja a ruháját. Sőt, a mózesi törvények megtiltják azt a nyilván elterjedt szokást, hogy a gyászolók magukat megvagdalják és hajukat megszaggassák. A bosszú, harag indulata feltartóztathatatlan volt, ha elszabadult: nem csak a „vétkes”, de rokonai is áldozatául eshettek. Cicero egy perben mint védő a mérgezési tervről panaszkodó felperesnek ezt mondja: „Sem lelki, sem testi megrázkódtatásnak nincs nyoma rajtad. Sem homlokodhoz nem kaptál kezeddel, sem csípődre nem ütöttél, sőt, ami a legkevesebb, lábaddal sem toppantottál.” Nyilvánvaló volt tehát, hogy aki nem kap a homlokához, nem topog, nem üt a csípőjére, az nincs felháborodva. Szó volt róla korábban, hogy a háborúk kegyetlenségei, a megdöbbentően kínzó büntetések, kivégzések, gladiátori viadalok akkoriban nem háborították fel a közvéleményt, az emberek az ilyesmit természetesnek tekintették.
Viszont a szeretet is kendőzetlenebbül nyilvánult meg, a barátok megcsókolták egymást. Az öröm és ünnep lelkesedése is féktelenül áradt elő a különféle „karneválszerű” ünnepeken, például a görög dionüszeián vagy a római szaturnálián. Megint fontos hangsúlyozni: nem voltak gátlástalanok vagy durvák, egyszerűen csak máshol voltak az illendőség társadalmilag kijelölt határai. Ezeket a határokat azonban éppoly pontosan igyekeztek betartani, mint mi a magunkéit.
Erkölcsi értékek az ókorban
Sőt, éppen a civilizáció korában jelentek meg azok a vallások, melyek egész társadalmak számára szigorúan megszabták az együttélés normáit. Szó esett már róla, hogy a távol-keleti vallásokban, és főleg a zsidóknál, majd a keresztényeknél az erkölcsi elvek tételesen megfogalmazott parancsok voltak. De más népeknél sem hiányoztak hasonló elvek, csak éppen azokat a család sugalmazta, illetve az állami törvények határozták meg. Néha azért felmerült az a gyanú is, hogy az istenek is ítélkeznek az emberek felett. Mezopotámiából például számos olyan tábla maradt fenn, mely arról tanúskodik, hogy a gondolkodókat foglalkoztatta a kérdés: vajon vannak-e erkölcsi elvek, melyeket követni kell? Figyelnek-e erre az istenek vagy sem, s ha az égiek közönyösek az emberi bűnök iránt, akkor is érdemes-e erkölcsösen élni a többiek – és a nyugodt lelkiismeret – érdekében? Az egyik táblán az a később Jézus Krisztusnál felbukkanó gondolat is olvasható, hogy még az ellenség gonoszságát is jótettel kell visszafizetni.
Így vagy úgy, mindenhol kialakult az emberekben egy belső mérce, mellyel bűnt és erényt, helyes és helytelen cselekedeteket mértek és elkülönítettek. A legáltalánosabb elvárások is hasonlóak voltak a különböző kultúrákban: vagyis a jámborság, az önmérséklet, mások elfogadása, szeretete, tulajdonának tiszteletben tartása, idősek és tekintélyesek tisztelete, az elesettek segítése. Vagyis azoknak a tulajdonságoknak az ellentettjei, melyek leginkább veszélyeztették a nem rokoni elvű nagy közösségek együttélését a civilizációkban: a bosszú, a gyűlölködés, az önzés, a kapzsiság, a hatalmaskodás vagy a féktelenség a szenvedélyekben. Ezek a hibák nagyon is jelen voltak és romboltak a civilizációkban, így szinte azt lehet mondani, hogy az erkölcsi elvek a civilizált társadalmak negatív lenyomatai: azt fogalmazzák meg, hogy melyek azok a hibák, amelyek megvannak, de melyek nem lenne szabad, hogy legyenek. Jellemző, hogy olyan kézenfekvő elveket, mint például ,,szeresd a gyermekedet” a zsidó tízparancsolat és más erkölcsi intelmek nem fogalmaznak meg. Az ugyanis többnyire fel sem merül a szülőkben, hogy ne szeressék a gyermeküket, felesleges lett volna tehát előírni. Viszont a szülők tisztelete – melyet a tízparancsolat is előír – jóval kevésbé érvényesülő elv lehetett már akkor is.
Látható, hogy a különféle kultúrák és egyének, ha jócskán eltérő mértékben is, de hasonló eszményt próbáltak megközelíteni, a szelíd és önzetlen ember eszményét. Sajátos hely volt e tekintetben Spárta, itt az erő, bátorság, szűkszavúság, engedelmesség, testi igénytelenség, sőt – a helótákkal szemben – a hideg kíméletlenség volt erény. Ezek jellegzetes „katonaerények”, valószínűleg ilyenek szerettek volna lenni az asszír vagy egyiptomi katonák is. A katonás értékek elterjedése az egész társadalomra érvényes. A parasztkatonák a korai Róma városállamában hasonló erényeket tiszteltek, ám a társadalom átalakulásával ez megváltozott.