(Részlet a Gilgames-eposzból)
Az alábbi részletben Umnapisti elmeséli Gilgamesnek, hogyan játszódott le a vízözön. [...] özönvizet támasztaniok tetszett akkor az isteneknek...
Gyűltek az istenek tanácsba: főhelyen Anu atya trónolt,
fényesen mint királyhoz illik: jobbján a bajnok Enlil, balján
Ennugi ült, a vizek őre s szemben velük, parancsra várva
gyorslábú Ninurta tanyázott, égi szózatok hírvivője.
Lobogószemű Éa isten tanácsot ült ia-fiával,
tanácsot űlvén, határoztak. Éa nádkunyhóba kiáltott:
"Kunyhó, nádkunyhó, nádkunyhó-fal – nádkunyhó, halljad, fala, tudd
meg!
Surippak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! [Um-napisti] Bontsd le
az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed;
bontsd le a házat mindenestől, építs erős hajót helyette; [...]
Gyűjts egy-párt az élő fajokból, hogy majd akkor magjuk ne vesszen! [...]"
S bár mulatozva, könnyű kézzel építették, a hajó mégis
elkészült rendelt idejére...
Veszkődve, sok nagy mesterséggel azután vízre bocsátottuk;
kötelekkel, görgőrudakkal igazgattuk lefele-útját;
végül kétharmad magasságig merült el, a tengerbe jutván. [...]
Mikor a hajnalfény felizzott, az ég aljáról barna felhő
kúszott föl egyre magasabbra. Adad isten mennydörgött abban.
Sullat és Hanis gyors futárként száguldottak előtte, rémes
kiáltással jelezve jöttét. Irragál cölöpöket tépett,
Ninurta gátakat szakított s az Anunnakik fölemelték
a pokol-sercegésű fáklyát, hogy az országot láng eméssze!
Adad dühe, dübörgő hadként, mind magasabbra kúszva, rontott
a fény tornyos bástyáinak, s bármily erős falak fogadták
végül mégis az ármány győzött – cserépként összetört az ország... [...]
Ég-föld szakadt s már nem maradt hely, biztonságos, az isteneknek,
ők is lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől az égen
s végül jutván Anu egébe, tehetetlenül megrekedtek -
reszketve összekuporodtak, mint kutyák, a falhoz lapulva.
Közéjük kuporodik Istár, szülőasszonyként hánykolódik,
jajgat az isten-úrnő s ekként kiált föl kínban a széphangú:
"Mindaz, ami élt, azért romlik omló sárrá, bomló agyaggá,
mert én magam gonoszat szóltam égiek gyülekezetében!
Hogy is vihetett rá a lélek, szörnyűséget mint is akartam,
hogyan szavazhattam igennel, mikor az ítéletet hoztuk?
Hiszen én szültem őket, én, én! S döglött halporontyokként összeütődnek most a tengerárban!..."
Az istenek és Anunnakik [szellemek egy csoportja] vele együtt sírnak-zokognak,
fejük gyászban mellükre csügged, ajkuk megvonaglik a kíntól.
Hat napon s hat éjen át tombolt a déli szél s a dühöngő ár
elmosott mindent, ami élő; elpusztította az országot.
Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült
medrébe s nem hullámzott többé – végeszakadt a vízözönnek! [...]
Midőn Enlil, a haragvó úr megérkezett s vízen a bárkát
észrevette, szörnyen felbőszült s az istenekre így kiáltott:
"Akárki is hajózott rajta – bizonnyal túlélte a romlást!
Holott megmondatott: egyetlen lélek sem maradhat meg élve!"
Ninurta, a gyorslábú isten, égi szózatok hírvivője
ekként felel bajnok Enlilnek: „Éán kivül, akad-e köztünk
egyetlen is, tervekhez értő? Vajon ki más tudhatott volna
efféle dolgot kieszelni?"
Előre lép Éa s keményen szemébe vágja hős Enlilnek:
"Enlil, te bölcs tanácsú isten, bátor bajnok hírében állasz -
ám nem értem, miként tehetted, amit tettél az ember ellen?
Aki bűnös, hadd hordozhassa bűne súlyát, vezekelhessen;
aki vétkes, megbánva vétkét, könnye árán megtisztulhasson!
S miért kellett mindet megölnöd? A bűnös lakolhatott volna
özönvíz nélkül – ha oroszlán tör reá s darabokra tépi;
a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül – ha farkas ront
reá s befalja mindenestől; a bűnös lakolhatott volna
özönvíz nélkül – ha éhségtől elgyöngülve, holtan rogyik le;
a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül – ha Irrának
döghalált hozó szele éri...
Ami engem magamat illet: semmi titkot ki nem fecsegtem,
csupán eggyel, a legméltóbbal láttattam jós-álmot, hogy végképp
az emberi nem ki ne haljon!” [...]
(Rákos Sándor fordítása)
