Új bűnök a civilizációk megjelenésével
A civilizált népek a bűn fogalmába részben olyan cselekményeket foglaltak bele, melyeket a törzsi népek is. Ilyen volt például az emberölés, testi sértés, vérfertőzés, nők házasságtörése, illetve férjes nők elcsábítása. Bűnnek számított továbbra is a gonosz varázslat.
A társadalmi különbségek kialakulásával, a magántulajdon elterjedésével kiegészült a főbűnök listája a lopással, rablással. (Másokat megkárosítani a törzsi társadalomban sem szabad, de ennek ott – közös lévén szegénység, gazdagság – még sokkal kisebb a jelentősége.) Nem csak a lopás, de a huzamosan mások javaiból törvénytelen módon élő bűnözők társadalma, a bűnözés fogalma is a civilizációkkal egyidőben jelent meg. Ezek teremtették meg társadalmi hátterét: a magántulajdont, a nélkülözést, az éles társadalmi különbségeket, a felhalmozott nagy vagyonokat, a rokoni kapcsok felbomlását. Az egész Földközi-tenger vidékét meghódoltató római hadsereg például kénytelen volt újra és újra szabályos hadjáratokat szervezni a tenger „maffiájával”, kalózvilágával szemben. A lopást általában igen szigorúan ítélték meg, csonkítással, halállal is járhatott az ilyen vétek, természetesen a kár megtérítésén felül. Az ugyanis, hogy a másokét elvenni bűn, egy olyan viszonylag újszerű – illetve a nagy gazdagság-szegénység világában újszerűnek ható – jogelv volt, melyet el kellett fogadtatni a társadalommal. Jellemző, hogy a kezdetlegesebb, törzsi viszonyokat tükröző mózesi törvények viszont, míg a házassággal, vallással, gyilkosságokkal, járványokkal kapcsolatos kérdéseket nyomatékosabban és szigorúbban szabályozzák, addig a lopás bűnét kevésbé. Természetesen tiltják a lopást (a tízparancsolatban is szerepel), de a büntetések viszonylag enyhék, s hangsúlyosabban ismétlődik az adakozás, a javak megosztásának kötelezettsége.
"Új” bűn a civilizáció korszakában a zsarolás, korrupció, hamisítás, hivatali hatalommal történő visszaélés, hazaárulás vagy lázadás is. A folyammenti népeknél különösen nagy bűn volt a gátak megrongálása, elhanyagolása vagy a csatorna elterelése, hiszen ezzel beláthatatlan károkat lehetett okozni. Főbenjáró bűnnek számított az istenek megsértése, a templomok meggyalázása, a kultikus szokások megvetése, szertartások elhanyagolása. Az e téren különösen szigorú mózesi törvények még a testvérnek, szülőnek, férjnek is megparancsolják, hogy kövezzék halálra a nekik legkedvesebbet, ha az pusztán csak szóban is az isteni parancsolatok semmibevételére buzdítana. Mezopotámiában vagy Egyiptomban viszont a források nem emlegetnek ilyenfajta bűnöket. Ezek a vallások – még szó lesz róla – többféle értelmezést, kultuszt tesznek lehetővé, nem tiltják más istenek átvételét vagy egybeolvasztását a sajáttal. Az emberek hajlamaiknak és hagyományaiknak megfelelő módon tisztelhették az isteneket, démonokat. A zsidó törvények szigorúságának oka a vallás eltérő jellegében kereshető. Amikor maguknak a hagyományos isteneknek a megtagadása mint veszély jelentkezik a „felvilágosult” görög és római korban, akkor megint jelentősekké válnak az istenek elleni bűnök. Formailag ilyen vétkek miatt kellett elmenekülnie Alkibiadésznak vagy meghalnia Szókratésznak. Periklészt is vádolták politikai ellenfelei hasonlókkal. E bűn büntetésének estek áldozatul a korai keresztények is.
Az emberölés megítélése az ókorban
A gyilkosság tilalma – akárcsak a törzsi társadalomban –, bizonyos esetekben nem volt érvényes. Ahogy ott nem vonatkozott idegenekre (nem rokonokra), úgy most nem vonatkozott az ellenségre háború idején. Sőt, ebben az esetben embert ölni dicsőségnek számított. Ez esetenként vonatkozott a polgári lakosságra, asszonyokra és gyerekekre is: a mózesi törvények például kimondják, hogy a Kánaán őslakói közül minden embert ki kell pusztítani. (Máshol az Úr ezt magára vállalja, csak nem egycsapásra, nehogy túlságosan elszaporodjanak helyettük a vadállatok.) Hasonló elbánást várt el – a királyok értelmezése szerint – az asszírok főistene, Assur is. A rómaiak is jogosnak tartották Karthágó teljes kipusztítását.
Nem számított bűnnek egyik ókori civilizációban sem, ha a szülő a nem kívánt újszülöttet megölte vagy „kitette” az erdőbe. (A spártaiak eljárása nem abban különbözött más görögökétől, hogy egyes újszülötteket megöltek – kitettek a Taigetosz-hegyre –, hanem abban, hogy a kitételről nem a szülők, hanem a vének döntöttek, és nem a családi, hanem az állami érdek alapján: a gyenge katonának ígérkezőktől szabadultak így meg.) Nem számított bűnnek, ha a férj megölte házasságtörő feleségét és a csábítót, vagy – a korai görög és római kultúrában – engedetlen gyermekét.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
