A törzsi kapcsolatok lazulása
Szoptató asszony (mezopotámiai szobrocska)
A civilizációk társadalma három szempontból is eltér a törzsi termelőkétől: először is sokkal népesebb, másodszor differenciáltabb (jogilag, vagyonilag, életmód tekintetében egyaránt), és végül, bár a családi-rokoni kapcsolatrendszer kisebb-nagyobb mértékben megmarad, már nem kizárólag ez szervezi a társadalmat. A három jelenség összefügg.
A népesség növekedésével egyes helyeken felduzzadó óriásfalvak, városok sok ezer lakost tömörítettek falaik közé. Az egészen korai (Kr. e. III-II. évezred) városok esetében nincs rá elég adat, de feltehető, hogy már ezeken a településeken is részben változott a lakosság, a környékről bevándorlók érkeztek, mások elhagyták a várost és vidékre vagy más városokba költöztek. A fent említett elemi csapások ezt akár tömegessé is tehették. Ilyen nagyszámú és részben változó társadalmat nem lehetett a családi kötelékek segítségével átlátni, szervezni. Igaz: együtt lakó nagycsaládokkal esetenként a civilizáció városaiban is találkozunk. Az ennél tágabb családi kapcsolatok is szerepet játszhatnak átmenetileg, amikor a civilizációk területére törzsi-nemzetségi szervezetű, általában nomád népcsoport nyomul be, és átveszi ott a vezetést. (Például az amurruk elterjedése során Mezopotámiában, a Kr. e. II. évezredben, vagy a zsidók „Kánaánban” való megtelepedése után.) Teljes kulturális beolvadásuk után azonban a törzsi szálak újra háttérbe szorulnak. A törzsek, nemzetségek szerepe a görögöknél csak a klasszikus korban, az V. században halványult el. Az előkelőbb családok Rómában is számon tartották a nemzetséget – a nemzetségre utalt a római személynév is –, és ezek a kapcsolatok a politikai életben szerepet is játszottak, de nem teremtettek olyan kötelező érvényű szálakat az egyének között, mint a törzsi társadalomban. A városokban a családi kapcsolatok mellett más, politikai, vallási, foglalkozásbeli közösségi kapcsolatok alakultak ki, gyakran sajátos intézmények köré épülve.
A nagycsalád bomlása a civlizáció kezdetén az ókori keleten
A család meghatározó egysége a legtöbb helyen a városokban a kiscsalád (más néven nukleáris család) lett. A kiscsalád elterjedésére utalnak Mezopotámiában azok az örökösödési szerződések, amelyekre nagycsaládi viszonyok között, amikor a vagyon nem egyéneké, hanem az egész nagycsaládé, nem lett volna szükség. Hason lóak azok az eltartási szerződések, melyekben a leszármazottak biztosítják az idősebbek eltartását, cserében az örökségért. Egy ilyen szerződés is teljességgel elképzelhetetlen egy nagycsaládi szerkezetben, ahol az utódok természetes kötelessége az idősebbek ellátása. Míg a homéroszi eposzokban még a nagycsalád jelenik meg, s külön szó jelöli a férj bátyjainak feleségeit – mivel egy-egy nagycsaládban számos ilyen nő élt együtt –, később ez a szó eltűnik, hiszen a testvérek családjai már külön élnek, ahogy a klasszikus kor sok írott forrásából is ismert. Általában, amikor az életszínvonal emelkedik és terjed a jólét, akkor a nagycsaládok felbomlanak, egyesek igyekeznek az általuk megszerzett javakat csak maguknak (illetve feleségük és gyermekeik részére) megtartani, és kizárni abból azt a szélesebb rokonságot, amellyel a nagycsalád természete szerint közösen kellene birtokolniuk. (Hasonló jelenséggel a késő középkori, kora újkori Európában is találkozunk.) Ugyanakkor a zsidóknál sokáig megmaradnak a nagycsalád nyomai.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
