A lakás az ókorban
Az ókori Közel-Keleten – akárcsak ma – az egyik legfontosabb építőanyag a vályog volt. Bár a mocsárvidékeken kedveltek voltak a nádházak, mégis többnyire napon szárított téglákból építkeztek szegényebbek és gazdagok egyaránt.
Az indiai égetett téglás, csatornás házak különleges kivételek voltak, Mezopotámiában vagy Egyiptomban csak a monumentális épületek készültek ilyen kemény anyagból. Az antik világban elterjedt volt a kőépítkezés. A közel-keleti és a görög-római házak az udvar köré szerveződtek, innen nyíltak a különféle helyiségek, míg az utca felé zártak voltak, a főkapun kívül még ablak is alig-alig nyílt arra. Lapos tetejük kedvelt tartózkodási- és alvóhely volt.
Ennek a szerkezetnek az éghajlat volt az oka: az árnyas udvarról hűs levegő jött a szobákba, és a tetőn aludtak, ahol éjjel elviselhetőbb volt a hőmérséklet, mint a házban. A gazdagabbak persze egészen másféle körülmények között éltek, mint a köznép, egy római előkelő palotájának az udvaros-átriumos ősi mintájú ház csak mellékes része volt. A nomádok persze sátrakban laktak, a letelepedés nem csak tevékenységben, hanem életkörülményekben is sok változást hozott a számukra.
A ház az ókori Keleten is szent hely, az egész világ szimbóluma, s benne ott volt a házioltár vagy szentély, sőt helyenként – például Mezopotámiában – a házba temetkeztek is.
A berendezés a társadalmi helyzettől függött
. A közel-keleti és antik világ jól ismert bútordarabja volt a szék, ettől keletre viszont nem használták, sőt, az arab terjeszkedéssel a középkorban eltűnik egész Ázsiából. A skorpiók miatt a földön nem volt tanácsos aludni, ezért ágyakat is használtak. A szekrény még ismeretlen, a ruhák, értékek tárolója a láda. A vagyon tükre volt a legértékesebb berendezési tárgy: a textil drapéria, mint terítő, faliszőnyeg, függöny. Olaj- és faggyúlámpásokkal világítottak, fűtésre nemigen volt szükség. A rómaiak az általuk meghódított hidegebb tartományokban olyan fűtőrendszereket építettek a palotákba, amelyek egy központilag melegített medencéből vezették szét a gőzt a padló alá, illetve a falakban futó járatokba.
Az államok határai közé be-betelepülő nomád közösségek persze másképpen laktak: hozták magukkal sátraikat, és a városok között folytatták vándorlásaikat. Ennek megfelelően viszonylag kevés tárgyuk lehetett. A földművelésre való áttérés során – ha erre sor került – lassan ők is odahagyták sátraikat, és átvették az őshonosok életmódját.
Az életszínvonal az ókorban
Az új termelési eljárások, mesterségek nem tették gondtalanná az ember életét. Nehéz lenne megmondani, kinek volt „magasabb az életszínvonala” a mi értelmezésünk szerint: a törzsi keretek között élő korai termelőknek, vagy a civilizáció emberének? Különböző életfeltételeket teremthettek maguknak az eltérő körülmények között élő korai termelő törzsek, és ugyanez mondható el a civilizáció különféle kultúráiról is. Ráadásul ugyanazon életkörülmények másképpen viszonyultak az igényekhez az egyik, illetve a másik kultúrában. Pár dolog általánosságban mégis megállapítható. Az egyik, hogy a civilizációk mindig népes, nagy társadalmak, melyek – ha nagyon eltérő szinten is – nagyon sok embernek biztosítottak megélhetést adott területi egységen, miközben nem foglalkozott az egész társadalom termeléssel. A várható életkorról vannak nagyon bizonytalan felmérések, melyeket egy-egy nagyobb település, térség temetőinek embertani és statisztikai feldolgozásával nyertek. Eszerint a születés körül várható életkor a vizsgált civilizációkban (római kori Egyiptom, illetve Itália) nem volt jóval magasabb, mint a neolitikus településeken (nagyjából 20 és 30 év között mozog, ezek az adatok még az 1830-as évek Magyarországán sem kedvezőbbek), viszont a húszéves kor körül várható életkor általában eléri vagy meghaladja a 40 évet, ami a neolitikus településeken nem volt jellemző. A biztos adatokhoz sokkal több felmérésre lenne szükség.
A megtermelt javak ugyanakkor – természetesen – a civilizációkban megközelítően sem egyenlően oszlanak meg. Itt már nem mondható el az, ami a törzsi viszonyok között: hogy vagy mindenki szűkölködik, vagy mindenki bővelkedik. Már a kezdet kezdetén óriási társadalmi különbségekről adnak hírt a leletek és az írásos források, fényűzés és nyomor él meg egymás mellett minden ilyen társadalomban. Ezek az ellentétek éppen a szegényesebb anyagi és szellemi kultúrát teremtő korszakokban tompulnak valamennyire (mint például az európai kora középkor), vagyis a törzsi szinthez közelebb lévő civilizációkban. Vannak azután jellegzetesen civilizációs „sorscsapások”, amilyen a járvány vagy az éhínség. Hogy a járvány ott tud áldozatokat szedni, ahol sokan élnek kis területen, ez nem igényel magyarázatot. Ezek a civilizációk nem tudták még megteremteni a tömeges együttélés higiéniai feltételeit.
A civilizációk termelői viszonylag kis területen sok embert látnak el, ám rossz időjárás, szárazság, árvíz, lehűlés esetén ugyanolyan sok ember marad hirtelen élelem nélkül. Az éhínség bekövetkezhet korábbi igen jó időszakok visszahatásaként: vagyis ha egy társadalom túlnépesedik. Az életviszonyoknak ezek a nagy hullámverései, hirtelen változásai szintén a civilizációk sajátosságai. Ezek a nehézségek sem oszlottak meg egyenlően: a kiváltságos csoportok könnyebben védekezhettek a járványok ellen elvonulással, az éhínségek ellen raktározással. Ugyanakkor az államszervezet – változó mértékben – igyekezett szegényebb alattvalóinak átmeneti nehézségeit központi óvintézkedésekkel, raktározással csillapítani.
A civilizációs körülmények között nagyobb megpróbáltatást jelent a nagyobb népcsoportok mozgása is. Az életviszonyok megváltozása miatt felkerekedett törzs vagy törzsszövetség fenyegető lehet egy útjába kerülő másik törzs számára is, de a kisebb népsűrűség miatt nagyobb az esélye, hogy „elférnek” egymás mellett, vagy elkerülik egymást. Végszükség esetén pedig az elvándorlás, elmenekülés kényszere kevésbé tragikus számukra, mint a városlakó tömegek számára, hiszen egyszerűbb körülményeiket máshol is megteremthetik. Ráadásul az államok fegyveresen védik határaikat, aminek előnye ugyan, hogy a gyengébbeket feltartóztatják, de a nagyobb mozgások fegyveresen kényszerülnek áttörni ezeket a határokat és pusztító támadássá változnak. Az ókori Közel-Kelet története tele van a városokat elpusztító „barbár” támadások történetével. A civilizációk egymás közötti háborúi szintén újfajta, sajátos sorscsapásnak számítanak, melyet a kezdetlegesebb népek ilyen formában nem ismertek – erről később lesz szó.
Mindebből látható: a civilizáció egy újfajta életformát hozott, melynek előnyei és hátrányai is eltértek a korábbiaktól, az új élet minősége nem volt jobb vagy rosszabb, hanem sok szempontból más, mint az előző korszakban vagy „fejlődési szinten”.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
