Életmódtörténet - őskor és ókor

Tananyag választó:

Kereskedés és ajándékozás az őskori vadászoknál

Indián szarvasagancs "pénztárca" Indián szarvasagancs "pénztárca" A horda tagjai a megszerzett élelmet elosztják egymás között, függetlenül attól, hogy kinek mennyi szerepe volt az előteremtésében. A hordán belül mindenki rokonnak, sőt, mai értelemben családtagnak számít, és ahogy mi sem kereskedünk otthon a családtagjainkkal, hanem természetes módon adunk és elveszünk a szükség szerint, ugyanez történik a hordán belül is. Állandóan körbeajándékozzák egymást élelemmel, gyakran személyes használati tárgyakkal is. A javak ilyen cseréjét általánosított reciprocitásnak (kölcsönösség) is szokás nevezni. Mindenki abból indul ki, hogy adományai megtérülnek, most ő ad, máskor viszont ő fog kapni. Az adományokat nem méricskélik. Egyes megfigyelők szerint, minél szegényebb anyagi javakban egy társadalom, annál bőkezűbb. A hordák egymás közötti cseréjét már más szempontok vezérlik. Ismerős, rokoni szálakkal kapcsolódó hordák egymás között úgynevezett kiegyenlített reciprocitásra törekszenek, vagyis arra, hogy az adott értéknek megfelelő javakat kapjanak cserébe rövid időn belül. Ilyenkor általában olyasmit adnak, ami a saját területükön bőven van, a másik horda területén pedig szűkösen, és ennek fordítottját várják cserébe. A csere formája azonban itt is az ajándékozás. Egészen távoli, idegen hordákkal szemben viszont már előfordulhat – ritkán – az a fajta kereskedés is, melynek célja a haszonszerzés, a nyereség vagy a kirablás (fordított reciprocitás).
Talán furcsának tűnik a hordán belüli különös „jólelkű kereskedés”, pedig az a mi piacra és versenyre épülő világunkban is meghatározó szerepet játszik. Minden kultúrában jelen van az általános reciprocitás, kisebb-nagyobb családi vagy baráti körökön belül. Ezen a sok kis csatornán ugyanannyi „áru” cserél gazdát, mint a nagy kereskedelemben.
Mindebből kiderülhetett, hogy az általános reciprocitás nem azt jelenti, hogy a zsákmányolók „nagylelkűek”. Ezt az is mutatja, hogy nem szokás hálálkodni. Adni kell, természetes, ez a norma. Azt is tudni illik, kinek mi „jár”, például fiatalabbnak, idősebbnek, férfinak vagy nőnek, anyai nagybátynak vagy apai nagyanyának stb. Az ügyetlen ajándék zsörtölődést vonhat maga után. Sőt, az ajándékozás egymással szembeni vetélkedésnek is eszköze lehet. Az ér többet a társadalomban, aki többet és értékesebbet ajándékoz. Így az önzetlenség visszájára fordulhat.
Fontos még, hogy vannak olyan – hordán belül vagy hordák között – körbeadott tárgyak, melyeknek semmiféle használati értékük nincs. Az ajándékozás azonban önmagában is fontos. Az adománynak nem csak az a szerepe, hogy ellássa valamivel az adományozottat, hanem hogy jó kapcsolatokat építsen ki vagy tartson fenn az emberek és a csoportok között.

A ceremoniális alap az őskőkorban

Ebből is látszik, hogy a javak előteremtése korántsem csak az emberek biológiai szükségleteit vagy kényelmét kell kielégítse. Minden társadalomban létezik a javaknak egy olyan része, amely az emberekkel vagy az istenekkel történő kapcsolattartást szolgálja, s amelyet nem használnak fel „racionálisan”, hanem csak ajándékoznak, feláldoznak vagy egyszerűen felmutatnak, megmutatnak. (Ezt szokás ceremoniális alapnak is nevezni. A mai társadalmakban ilyesminek számít például a templomok építése mellett egy olimpia vagy világkiállítás megrendezése, az emlékművek helyreállítása, a vezetők rezidenciáinak és autóinak költsége, az ünnepségek kiadásai. Ide sorolhatjuk csoportok és egyének presztízskiadásait, azokat az épületeket, ruhákat, rendezvényeket és még sok mást, melyeknek „gyakorlati” haszna nincsen, pusztán jelzik a külvilág számára, hogy az adott ember vagy csoport milyen hatalmas, tekintélyes, kiváló.) Az ausztrál bennszülöttek egyes szétszórva vadászó csoportjai például időszakonként összegyűlnek, s hatalmas élelmiszerkészletet pusztítanak el, esznek föl közösen, szertartásosan. A szertartás jelentése nem egyértelmű, felfogható a totemállatok számára nyújtott áldozatként, de nyilván erősíti az egyes csoportok közötti összetartást, és kifejezheti a nagyobb mennyiséget gyűjtő csoportok felsőbbségét, hatalmát is. Még olyan vélemény is van, amely szerint – anélkül hogy tudnának róla – a vadászat tevékenységét ösztönzik ilyen módon. A mi családon belüli és azon kívüli ajándékaink is sokban hasonlítanak a vadászokéra, hiszen mindenki tudja, mennyire kevés a gazdasági szerepük és milyen sok a társadalmi; milyen sértődéshez vezethet az arányait eltévesztő ajándék, milyen versengés alakulhat ki az ajándékozók között, és így tovább. Mi is természetesnek vesszük, hogy a közeli rokonok között a reciprocitás általános, az idegenek között fordított. Hiszen ajándékozás esetén arra vagyunk büszkék, ha nagy értéket adtunk – vagyis nagy értéktől fosztottuk meg magunkat –, idegenektől való vásárlás esetén pedig azt meséljük elégedetten, ha olcsón, árleszállításon jutunk valamihez, vagyis kis értéket adunk az idegen kereskedőnek, lehetőleg kisebbet, mint amit ő adott. De a nemzetközi kereskedelem sem pusztán gazdasági tevékenység. Két ország politikai elhidegülésének legfontosabb jele a kereskedelmi kapcsolatok felfüggesztése. Az ilyesmi akkor is előfordul, ha különben a kereskedés mindkét fél gazdasági érdeke lenne.
Az állatok viselkedésének kutatói szerint az ajándékozási kedv mögött nemcsak kulturális, társadalmi jelenségek, érdekek húzódnak meg, hanem bizonyos velünk született, öröklődő biológiai hajlamok is. A kisgyerekek ösztönszerűen tárgyakat nyújtanak a hozzájuk közeledő rokonszenves embereknek, fejlett idegrendszerű emlősállatoknál is szokásos békésen osztozkodni, adakozni, mert az ilyen lemondások hosszabb távon megtérülnek. Ez persze még messze van attól a bonyolult rendszertől, amivé az emberi felnőtt társadalomban az ajándékozás fejlődik, de egyik feltétele lehet.