A.P. Elkin: Az ausztráliai bennszülöttek élete
Adolphus Peter Elkin, a sidneyi egyetem professzora 1927-től 1979-ben bekövetkezett haláláig kutatta az ausztrál bennszülöttek kultúráját. Munkájával segíteni kívánta az őslakókat és a fehér telepesek leszármazottait abban, hogy kölcsönösen megértsék egymást. Az alábbi szemelvények az Ausztrália őslakói című, először 1938-ban megjelent híres munkájának 1986-os magyar kiadásából valók (Vargyas Gábor fordítása).

1. Vadászó-gyűjtögető életmód

A vadászok és a gyűjtögetők számára rendkívül fontos a területükön élő állatok, halak, bogarak, madarak és növények életciklusának, szokásainak pontos ismerete. Nekik a természet nyitott könyv, amelyben az olvasást születésüktől fogva tanulják. Mindennek ismerik a jeleit, ami él és mozog, vagy ami élelemszerzésükkel kapcsolatban van. A földben lévő repedés helyenként nagy valószínűséggel yamra [nagy tápértékű gyökér] utal, míg másfajta yamra utal az, ha a földet ásóbottal ütve, kongó hangot hallanak. Bizonyos fafajták törzsét kővel kopogtatva meg tudják állapítani, van-e bennük víz – a száraz vidékek csapásain életadó forrás lehet egy ilyen fa; majd miután megcsapolták, s szomjukat oltották, bedugaszolják a lyukat, hogy megőrizzék a vizet azok számára, akik utánuk járnak majd arra.

Bárhol is vannak, bármerre is mennek, vagy akármit is tesznek, az őslakók elsősorban vadászok és gyűjtögetők. Ez az, amire nevelték őket, és nem is mulasztanak el semmiféle alkalmat, hogy élelmet szerezzenek. Ha látszólag minden cél nélkül járkálnak, és meglátnak egy wallabyt [a kenguruhoz hasonló, annál kisebb, erszényes állat], bozóti pulykát, vagy – ami gyakorlatilag ugyanaz – valamiféle állat friss nyomát, vagy egyéb jelét, azonnal készenlétbe állnak; figyelik a nyomokat, és jól bevált trükköket alkalmaznak, míg elég közel nem jutnak az állathoz, ahonnan hibázás nélkül el tudják hajítani dárdájukat vagy hajítófájukat. [...]

2. Miért a nők cipelnek?

Egyszer több férfival kóboroltunk – ők vitték az én holmijaimat is –, mikor az egyik hirtelen megiramodott: kis bozóti méhet látott maga előtt repülni, s szemével követve biztos léptekkel jutott el a fáig, ahol a kaptár volt. Már fenn is termett a fán, kőbaltájával levágta (vagy inkább lecsapkodta) az egyik kisebb ágat, s azon nyomban élvezhettük a mézet és a beleragadt forgácsot. Vagy egy goannát zavartunk fel, s holmijaim vivője máris vadásszá változott, felzavarta az állatot egy fára, és leütötte vagy elejtette, mielőtt messzire juthatott volna.

Nem csoda, hogy a férfiak teher nélkül szoktak vándorolni (kivéve a dárdát és a hajítófát vagy a bumerángot), hisz készenlétben kell hogy álljanak bármelyik pillanatban. Nyomukban ott az asszony a gyermekekkel és a fatállal, az ásóbottal és a szatyorral, hol itt, hol ott ásva valami után, vagy kisebb állatokra vadászva. Végtére is igazságos módja ez a munka megosztásának!

Gyakran halljuk, hogy az őslakók lusták, és egész nap a táborhelyen heverésznek. Valójában ilyenkor tartalékolják, helyesebben szólva: visszanyerik az erejüket. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy micsoda kitartásra van szüksége a vadásznak a kenguru, a wallaby vagy az emu [nagy madár] hosszú, könyörtelen üldözése során; hogy micsoda nagy türelem, önuralom és higgadtság szükséges ahhoz, hogy amikor az állat vagy a madár megáll és visszanéz, lépés közben szoborrá tudjanak merevedni, esetleg egyik lábukkal éppen a levegőben, kezükben pedig ágat tartva, amellyel cserjének álcázzák magukat. [...]

3. „Közömbösségük"

John Eyre volt az, aki Közép-Ausztráliába vezetett felfedező utaim naplója című könyvében (1845) felhívta a figyelmet a rendkívül fontos pszichológiai tényezőre. Az őslakók „természetüknél fogva közömbösek” – írja Eyre. Én inkább úgy mondanám, látszólag közömbösek, mert képesek alkalmazkodni. Egyébként is ez a „közömbösség” jólétüket segíti elő. Az őslakók ritkán vándorolnak 13-19 km-nél többet naponta, és ezt „oly könnyedén, nyugodtan teszik, hogy sohasem izgatják fel magukat, és nem melegednek ki. Nem lesznek tehát olyan szomjasak, mint a megerőltető gyaloglástól kimerült európaiak, amit aztán nagymértékben súlyosbít az aggódás és az önbizalom hiánya.” Ráadásul az őslakók már akkor nekilátnak az élelem meg a víz megszerzésének, „amikor még nincs rá szükségük, így nyugodtan és figyelmüket összpontosítva dolgoznak”, míg az európaiak, még ha tudják is, hogyan jussanak „bennszülött” táplálékhoz, „csak akkor látnak hozzá a megszerzéshez, amikor már fogytán az erejük”, amikor ki vannak melegedve, fáradtak, kiszáradt a torkuk, „izgatottak és rettegnek”. Így aztán a fehérek még jobban kimerülnek, és nem tudják kielégíteni mind sürgetőbb szükségleteiket. [...]

4. A törzs

Egy törzs általában több lokalizált csoportból (horda) áll. Ezek [a hordák] az igazi politikai és gazdasági egységek, s a különböző törzsek rajtuk keresztül illeszkednek egymáshoz. Ez főleg a rokonsági rendszer következménye, mert ebbe a rendszerbe mindenkit be kell vonni, akivel egy egyén kapcsolatba kerül; következésképpen meg kell határozni a helyét a közönséges gazdasági életen és az általános viselkedési formákon belül. Két különböző törzs egymással szomszédos hordái, nyelvüktől függetlenül, sokkal inkább érdeklődnek egymás iránt, mint egy és ugyanazon törzs egymástól távol élő hordái. Ráadásul szertartási céllal törzsek közötti találkozókat szoktak rendezni, amelyeken két vagy több törzs céljainak alapvető azonosságát nyilvánítják ki: a beavatáson, a temetésen és a totemisztikus rítusokon keresztül az élet utáni vágyuk fejeződik ki. Ilyen találkozókon az azonos vagy különböző törzsek csoportjai között meglevő ellentéteket nyilvánosan elsimítják, és a törzsek a korroborikon – szertartásos táncokon – meg a nyilvános ünnepségeken közösen vesznek részt. Ezeket a találkozókat a különböző lokális csoportok öregjei rendezik és ellenőrzik, nem pedig a törzsek. Ugyanígy, amikor egy törzs különböző lokális csoportjai találkoznak, a közös ügyleteket e csoportok öregjei irányítják.

5. A lokális csoport vagy horda

Elméletileg ez a csoport egy nagy család, amely egy férfiból és férfiági leszármazottaiból áll. A nagyapa fivérének vagy unokatestvérének halála után természetesen a valódi genealogikus kapocs a csoport tagjai között néha elhalványul vagy akár el is felejtődik. A bele tartozó személyeket azonban még ebben az esetben is úgy tekintik, mint fivéreket, apákat, apák apáit, fiakat és fiak fiait, a születésüknél fogva bele tartozó nők pedig e férfiak nőtestvéreinek számítanak. Ez a csoport a lokális patrilineáris nemzetség, mint azt később még meg fogjuk magyarázni. Exogám csoport is, azaz tagjainak a csoporton kívülről kell házasodniuk. A csoport általában patrilokális, ami azt jelenti, hogy a csoport nőtagjai elhagyják saját vidéküket, és a férjük vidékén élnek. Ezek a vidékek még saját törzsi területükhöz tartozhatnak, illetőleg általában ahhoz tartoznak. [...] Más csoportok tagjai csak akkor léphetnek földjére és vadászhatnak rajta, ha előzetes tárgyalások során arra engedélyt kaptak. [...]

Minden lokális csoportnak van egy vezetője, aki általában a legidősebb férfi, feltéve, ha nem túl öreg feladatkörének a teljes ellátásához. Egy törzs különböző csoportjainak vezetői tanácsot alkotnak, amely természeténél fogva kötetlen formájú. A tanácsban a közös érdeklődésre számot tartó kérdéseket tárgyalják meg, s amikor több lokális csoport van együtt, határozatot hoznak. A vezetők tekintélye tudásukon, a titkos életben betöltött pozíciójukon és személyes befolyásukon alapul. Fiatal, beavatott férfiak is részt vehetnek ilyen megbeszéléseken, de csak felszólalási jog nélkül. [...]

A lokális csoportok legfontosabb vonása azonban a spirituális jelleg, s erre gyakran fogunk hivatkozni. Bizonyos szempontból mindazok a személyek, akik születésüknél fogva a lokális csoporthoz tartoznak, birtokukban tartják a teljes törzsi terület egy meghatározott részét. De helyesebb azt mondanunk, hogy a vidék tartja őket birtokában, s hogy nem maradhatnak távol tőle korlátlan ideig, ha életben akarnak maradni. Az őslakók ugyanis hisznek a szellemek preegzisztenciájában: abban, hogy a lokális csoport (vagy a nemzetség) tagjainak szellemei már a tagokban való reinkarnáció [megtestesülés] előtt is léteztek; hogy ezek a szellemek a csoport vidékének meghatározott helyein élnek, s hogy haláluk után vissza fognak térni a szellem-otthonokba, hogy ott újabb reinkarnációra várjanak.

Ez a spirituális kötelék teszi érthetővé az őslakók vonakodását, amikor hosszabb időre kell elhagyniuk saját „vidéküket": időről időre vissza akarnak térni oda, hogy közel legyenek szellemeik lakóhelyéhez, hogy láthassanak néhányat a helyek közül, amelyeket a mitológiai „történelem” szentté avatott. Végezetül ott kívánnak meghalni, hogy amikor majd szellemük elválik a testtől, ne tévedhessen el. Sok öreg őslakónak jobb lenne a sorsa, ha kicsit messzebb, egy missziós állomáson vagy állami élelemosztó telepen lakna – de nem megy oda! „Az nem az én vidékem, ez az én vidékem” – mondják. [...]

6. A család

Az egy férfiból, feleségéből vagy feleségeiből és gyermekeiből álló család mind formájában, mind működésében a társadalom legfontosabb egysége. Igaz ugyan, hogy a férj és feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint nálunk: sok asszony élete során két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli a feleségét.[...] A házasságot a rokonsági és más egyéb törvények szabják meg, függetlenül attól, hogy a partnereket milyen gyakran cserélik. Csakis így lehet a gyermekek társadalmi és vallási státusát megőrizni, hisz egyrészt általában apjuk és apjuk apja lokális „vidékéhez” és vallási csoportjához, másrészt viszont anyjuk társadalmi csoportjához (társadalmi totemjéhez és más alcsoportokhoz) tartoznak. Ráadásul ezeket a társadalmi pozíciókat ritkán változtatja meg az, ha egy gyermeket apjának fivérére vagy anyjának nővérére bíznak rá, legyen az akár valódi, akár törzsi fivér vagy nővér. [...]

Az őslakók családja önálló gazdasági egység, amelyben a két partner mindennel el tudja látni magát, ami a mindennapi élethez szükséges. Ez a valóságban gyakran így is van. Máskor azonban egy lokális csoport vagy különböző lokális csoportok két vagy több, egymással valamilyen módon rokonságban álló családja vadászik vagy gyűjtöget együtt. Ilyen alkalmakkor a nők és a férfiak külön-külön képeznek csoportot.

7. A rokonság rendszere

Az őslakók rokonságukat a teljes közösségre vonatkozóan, de még a törzs határain túl is számon tartják. Sőt, aki egy idegen személlyel kapcsolatba kerül, valamiféleképpen az illető rokonának számít, és a rokonság fokát meg kell állapítani ahhoz, hogy az érintett felek tudják, hogyan kell egymással szemben viselkedniük. Más szavakkal: a rokonsági kapcsolat szabályozza a viselkedésüket. [...]

De hogyan tudják az őslakók rokonságukat számon tartani és így a kölcsönös viselkedésformát kodifikálni? Számtalan rokonsági terminust használnak, vagy esetleg részletesen leírják egy személy rokonságát mindenki mással szemben? Nem. Valójában a családot terjesztik ki társadalmi viselkedés céljából mindaddig, míg magába nem foglalja a teljes törzset. A közösség különböző csoportjait osztályokba sorolják a szokásos „anya”, „apa”, „nagybácsi”, „nagynéni” terminusokat használva, miközben nem mennek feljebb, vagy lejjebb, mint a nagyapa és unoka generációja, vagy oldalági rokonság esetén a második unokatestvér. [...]

8. A tulajdonjog

A nomád gyűjtögetők nem terhelik túl magukat anyagi javakkal. A dörzsölőktől és – Ausztrália északi partvidékén – a fatörzsből kivájt csónaktól eltekintve, felszerelésük könnyű, bárhova magukkal tudják hordani. Napi tevékenységük során nincs szükségük tucatnyi dárdára, pajzsra, bumerángra vagy kőkésre, ezért senki sem törekszik az anyagi javak felhalmozására. A társadalmi nyomás sokkal inkább arra irányul, hogy bizonyos tárgyakat azért készítsenek vagy szerezzenek meg, hogy a rokonsági és rituális szabályoknak megfelelően tovább tudják adni őket. Mindenki valaki más számára dolgozik: „sógorok”, anyai nagybácsik, beavatandó fiúk, rítusok végrehajtói és segítői, messziről visszatérő rokon, barát, látogatók számára. A különféle találkozók során javakat cserélnek egymással, és házasságokat beszélnek meg; amint mondani szokták: „a házasság és a kereskedelem egymással karöltve halad”. Így a javak egyéntől egyénig és csoporttól csoportig terjednek, miközben barátságok pecsételődnek meg. A cserék során ráadásul nem törődnek a javak egyenlő mennyiségével: adni fontosabb, mint kapni. Egy férfi dárdáit vagy más javait sohasem lopják el. Ezeket mindig odaajándékozzák vagy kölcsönadják azoknak, akik megkívánják őket, s ezek az egyének természetesen mindig rokonok. Még a városban lakó őslakók közül sem tudják sokan megtenni a haladás irányába azt a lépést, amit pártoló felügyelőik megkívánnának tőlük; hisz rokonaik együtt élnek velük zsúfolt lakásaikban és rajtuk élősködnek. A többiek viszont „nem utasíthatják vissza” és általában nem is akarják visszautasítani azt, hogy otthonukat és javaikat látogatókkal megosszák. A régi nomád [itt: vándorló] tábori értékek és kötelezettségek továbbra is fennállnak.

A tisztavérű őslakók, akik marhapásztorként dolgoznak a farmokon, a rokonsági szabályoknak megfelelően szét szokták osztani mindazt, amit munkaadóiktól kapnak, beleértve a ruháikat is. Egy őslakó, aki valahol délen jókora összeghez jut mint festő, táncos vagy zenész, mikor visszatér a vidékére, úgy teljesíti kötelezettségét a rokonsággal szemben, hogy különböző dolgokat vásárol nekik, az utolsó garasát is rájuk költi. Emiatt nemcsak hogy nem sajnálkozik, de nem is törődik vele. Régebben maga készítette a különböző javakat rokonai számára, ma egyszerűen megveszi őket. A kötelezettségek nem, csak a kielégítésük módjai változtak. Az őslakók még Arnhem-föld [Észak-Ausztrália] belsejében is eltanulták tőlünk a szerencsejáték „művészetét”, elsősorban a póker nevű kártyajáték változatait. Ezeket rendkívül szeretik, és valósággal rabjaivá váltak, emellett nagyon jártasak benne. Teljes fizetésüket, ruháikat és bármi mást is képesek elveszíteni rajta, de nem törődnek vele. Ezek a dolgok csak járulékosak a számukra, és a mi értelmünkben véve nem tekinthetők személyi tulajdonnak. Két dolog kell az életükhöz: egy dárda és egy éles kődarab. Egyébként is a többi játékos majd kölcsönöz nekik, hogy a játék tovább folyhasson. De ez idáig a szerencsejátékok sem vezették rá az őslakókat a magántulajdon megértésére és felfogására.

Egy utolsó példa: állami településeken vagy városokban gyakran találkoztam olyan félvérekkel, akik nyilvánvalóan munkanélküliek voltak, s akik azt állították, hogy „szabadságon vannak”. Előzőleg néhány hétig vagy hónapig dolgoztak, megtakarítottak némi pénzt, majd „letelepedtek”, hogy rokonaik segítségével elköltsék – hogy ne kelljen törődniük vele. Ezután még egy darabig rokonaikon élősködnek, míg az utolsó fillérje is el nem fogy mindenkinek, ekkor újra munkába állnak, s az egész ciklus újra kezdődik. Hasonló ez a vadász életformához: amikor a táborban megéheznek, a férfiak és a nők felkerekednek, hogy vadásszanak és gyűjtögessenek. [...]

9. A totemizmus

A mi szemszögünkből nézve az őslakók a természeten élősködnek: nem művelik a földet, nem vetnek és nem trágyáznak, csak aratnak. A természet normális körforgásától függ tehát az életük. De a gyakorlat bebizonyította, hogy a természet sem mindig következetes. Aszályok, árvizek, betegségek sújtanak időnként. Ha az emberek élni akarnak, el kell hárítaniuk ezeket a tragikus eseményeket vagy csökkenteniük kell az időtartamukat. Más szóval: tettekre kell elszánniuk magukat, feladva a természeten való élősködést. [...] A természetet vonják be társadalmi és rituális életükbe; élőlényként tisztelik, és gyakran olyan szertartásokat végeznek, amelyek a természet és a maguk jólétét egyaránt hivatottak szolgálni. Nemcsak az élelem és víz megszerzéséhez kérik a természet segítségét, hanem azért is, hogy megóvja őket a veszélyektől, és eligazítsa őket az életben. Más szóval: az őslakók animisták, azaz megszemélyesítik a természeti erőket és jelenségeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a természetet mint egészet fogják fel. Olyan viszony ez, amely egyrészt egy ember vagy emberek csoportja, másrészt pedig egy állat és növény, vagy néhány állat- és növényfajta között, azaz a természet egy vagy több része között áll fenn. [...]

10. A totemizmus formái

A totemizmus különféle formái a következők:

1. Egyéni totemizmus, amelyben a totemisztikus kapcsolat az egyik oldalon egy egyén, a másik oldalon pedig egy állat- vagy növényfajta között áll fenn. Az egyéni totemizmus egyik fajtájában, legalábbis egy vidéken, az állat- vagy növényvilágnak csak egy tagja az, amely az emberrel kapcsolatban áll.

2. Nemi totemizmus, amely az egész törzset két csoportra osztja: férfiakra és nőkre, s mindkét csoportnak saját totemje van.

3. Amely a törzset szintén két csoportra osztja, de ebben az esetben a leszármazás és a rokonság elve alapján, legyen az patri- vagy matrilineáris.

4. Szekció- és szubszekció-totemizmus. Ebben a formában a négy vagy nyolc rokonsági csoport mindegyikének saját totemje van.

5. Nemzetségi totemizmus. Normális formájában a totemisztikus nemzetség egymással patrilineárisan vagy matrilineárisan közvetlenül rokonságban álló rokonok csoportjából áll, akiknek közösen van egy vagy több totemjük.

6. Lokális totemizmus. Ebben a formában a totemisztikus csoportba való tartozás, valamint az egy vagy több totem birtoklása a lokalitás elvén alapszik, nem pedig a leszármazáson. [...]

Sok törzsben a totemizmusnak több formája él együtt. Nem ritka, hogy három vagy négy formáját is megtaláljuk egy törzsön belül, ami azt jelenti, hogy egy embernek három vagy négy totemje van, azaz ennyi totemisztikus csoportba tartozik. [...]

11. Totemisztikus rítusok: mítoszok előadva

Ezek a kultikus páholyok kétfajta szertartás felett őrködnek. Az elsőnek tisztán történelmi és tanító jellege és funkciója van. A szóban forgó hős vagy hősök tetteit megelevenítik, és közben eljátsszák a mítoszt. A színészek, akik állatokat, madarakat vagy emberi lényeket képviselnek, „beöltöznek”, feldíszítik magukat a rítus jellegzetes mintáival és színeivel, s olyan szimbólumokat viselnek vagy tartanak a kezükben, amelyek a hős életéből néhány eseményt vagy tényt szimbolizálnak. A rítusok előkészítése során, akárcsak az előadás alatt, énekelnek. Ezek az énekek mítoszok költői változatai. Amikor egy ilyen rítusnak vége van – általában nem tartanak tovább öt, tíz percnél –, az öregek elmagyarázzák a jelentését, valamint a díszítmények és szimbólumok értelmét az újonnan beavatottaknak és mindazoknak, akiknek az emlékezete frissítésre szorul. Ily módon továbbadják a törzsi történelmet, s a mítosz által kegyelettel őrzött életpéldázatokat bevésik a jelen lévő fiatal férfiak emlékezetébe, hisz az embereknek azt kell tenniük ma, amit a nagy hősök tettek egykor az álomidőben. [...]

[Ezek a rítusok] a törzs történelmi hagyományainak és társadalmi szankcióinak (vagy tekintélyének) a fennmaradását és az emberekbe való bevésődését segíti elő, és ezáltal a társadalmi érzéseket erősítik; másodszor pedig lehetővé teszik az összegyűlt csoport vagy csoportok tagjai számára, hogy egységüket és közös életüket kifejezzék és átérezzék, mert ez az élet a rítuson keresztül fakad fel a múltból, s válik elérhetővé a jövő számára. [...]

12. Szaporítási rítusok

Nem szükséges itt a kultikus szertartások második fajtáját tárgyalnunk. Ezek a természeti fajták szaporítását célozzák, s – az első típusú szertartásokhoz hasonlóan – történelmi alapjuk van, mivel a totemisztikus hősök vándorlásaihoz és tetteihez kapcsolódnak. A szaporítási szertartásokat általában azokon a helyeken tartják meg, amelyek a hősökön keresztül váltak szakrálissá, ahol testük nagy valószínűség szerint átváltozott, vagy ahol ők maguk is szaporító rítusokat végeztek. [...]

Ha a hős például a kenguruval állt kapcsolatban (a kenguru volt a totemje, és nagy valószínűség szerint az alakját is fel tudta venni), akkor esetleg olyan szertartásokat végzett el valahol, amelyek a kenguruk szaporítását segítik elő, s egy nagy követ hagyott hátra, hogy azt a helyet örökre megjelölje, illetve hogy az a hely a kenguruélet- vagy -szellemek raktárául szolgáljon. [...]

Nem mindig könnyű eldönteni, miképpen szolgálja a szaporítási rítus a célt. Amikor a szereplő vagy a szereplők kijelentik, hogy „itt és itt legyen sok kenguru!”, nyilvánvalóan óhajukat fejezik ki. De ezt cselekvéssel is kifejezésre juttatják. A legegyszerűbb formában port fújnak szét a nagy kőről; a szakrális kőhalomról köveket hajigálnak le; porrá tört kő vagy föld és vér keverékét – ezt a szakrális helyről veszik – helyezik el mindazokon a vidékeken, ahol a természeti fajták szaporodását elő akarják idézni, és ahol az általában elő szokott fordulni. Talán úgy mondhatnánk, hogy a kenguru, az emu, a wallaby fogalmának vagy eszméjének szakrális lényegét veszik ki és szórják szét, vagy a szent kő – és mindaz, amit képvisel – életének egy részét átadják a vidéknek, és ez az élet az állat- és növényfajtákba jutva szaporodásukat elősegíti. [...]

A megfelelő központokban pontosan elvégzett rítusok megerősítik őket abban a hitükben, hogy a természet az általuk óhajtott módon fog viselkedni, hogy az emberek meg tudják szerezni az élelmüket, s így életben tudnak maradni. [...]

13. Átmeneti rítusok: beavatás

Néhány rítusnak, mint például a szőrkitépésnek, a hegtetoválásnak, sőt még a fogkiütésnek is az értelmét az őslakók vagy más, velük kapcsolatban álló népek temetkezési szokásaiban kereshetjük, hiszen nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a beavatás olyan átmeneti rítus, amelynek során a beavatandók előző állapotukból egy másikba kerülnek. A beavatást általában a legnagyobb átmeneti rítus, a halál mintájára alkotják meg: a beavatás tulajdonképpen nem más, mint a halál és az azt követő (legalábbis remélt) feltámadás előzetes eljátszása. Ebből következik, hogy a halálhoz, a temetéshez és a gyászhoz kapcsolódó formákat a lehető legjobban kell eljátszani a beavatás során. [...]

Bár az őslakók csoportjai kicsik, és az idő jó részét egymástól távol töltik el élelmet gyűjtögetve, s bár vitákra és összetűzésekre is sor kerül közöttük, tudva tudják, hogy a titkos élet közössége összekapcsolja őket, s hogy ez a közös tudat kifejeződésre jut a nagy rituális találkozókon. Ennek bizonyítéka az a szokásuk, hogy mielőtt az ilyen találkozókon a szertartásokat megkezdik, el kell rendezniük a vitás kérdéseket. Akik panasszal élnek valaki ellen, felállnak, és elmondják vádbeszédüket. Majd ellenük is elhangzanak a vádak, ezt parázs vita követi, végül előkerülnek a hajítófák. A kívülálló azt hiheti, hogy ádáz harc kezdődött, amely megakadályozza a beavatás vagy egyéb szertartás megkezdését. De nem ez történik: néhányan kapnak ugyan ütést, némi vér is folyhat, ám nem fajul harccá a dolog; a sérülésekért elnézést kérnek egymástól, s még az este korroborit tartanak. A szertartásnak most már nincs semmi akadálya: a visszafojtott érzelmeket szabadjára engedték, majd megfékezték, így mindnyájan a béke és a harmónia szent birodalmába léphetnek. [...]

1. A jelöltek elvivése. Amikor a vének és az apa elhatározzák, hogy a gyermeknek meg kell kezdenie a beavatást, a jelöltet meghatározott – rituális – módon viszik el a táborból. Az asszonyok sírnak, és ellenállást színlelnek: dárdát kapnak kézbe, s még az apa is csatlakozhat hozzájuk. A fiút befestik, néhol vörös okkerral vagy emberi vérrel. Van egy vidék, ahol kagylót akasztanak a nyakába, ami annak a jele, hogy el fogják vinni. Sok törzsben a jelölteket hírnökök veszik magukhoz, akiknek az a feladatuk, hogy összehívják a különböző lokális csoportokat a szertartáshoz. (Néha azonban a hírnökök csak maguk mennek körbe.) Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jelöltet bemutatják a már beavatottaknak, hogy egyetértésüket, a beavatás során pedig segítségüket megnyerjék. Mielőtt a jelöltet elvinnék, vagy mielőtt visszatérne a körútról, feldobják a levegőbe, vagy megharapják a fejbőrét, és az orrát átfúrják.

2. A szertartásos üdvözlés és harc. Miután a csoportok elérnek a megjelölt helyre, szertartásosan üdvözlik őket, általában a nyilvános korrobori-téren. Ezután tábort ütnek a tér egyik, méghozzá saját vidékük felé néző oldalán. Mindennek gyakori velejárója a szertartásos harc, ami általában a sérelmek és viták elsimításával áll kapcsolatban, amint erre már kitértünk. Ezt ünnepség követi, amelynek Délkelet-Queenslandben [Kelet-Ausztrália] kannibalisztikus jellege volt: a szertartásos küzdelem során megölt embert elfogyasztották. Ezen a vidéken a kannibalizmus rendszeres velejárója volt a temetkezési rítusoknak.

3. Az előzetes szertartás. Most a jelölt levegőbe dobása következhet. De ennél fontosabbak azok a szertartások, melyek például a fogkiütést vagy a körülmetélést vezetik be. Ezeknek egyik legáltalánosabb vonása az, hogy a halotti rítusokhoz hasonlítanak. A jelöltnek úgy kell viselkednie, s úgy bánnak vele, mintha élettelen lenne. (Ez elsősorban Kelet-Ausztráliában jellemző.) Nem szabad beszélnie, sőt még kérnie sem, ha valamire szüksége van; csak a neki feltett kérdésekre válaszolhat fejbólintással. Néha viszik, mintha járni sem tudna.

4. A testen végzett rituális műtétek. Általában csak egy műtétnek van nagyobb jelentősége. Ha többfélét végeznek, a többit bármilyen megfelelő alkalommal megejthetik anélkül, hogy nagy találkozót hívnának össze. Északnyugat-Ausztráliában például a hegtetoválásokat a körülmetélés után bármikor és bárhol elvégezhetik. Láttam fogkiütést a mindennapi táborhely korrobori-terén is, bár ezt több napi rituális készülődés előzte meg. A körülmetélésre azonban messze a tábortól, egy hegy tetején, napfelkeltekor, kelet felé fordulva került sor. Ez a műtét egyben a jelölt elkülönítésének és oktatásának a megkezdését is jelentette. Kelet-Ausztráliában, ahol a körülmetélés ismeretlen, sok törzs körében a legfontosabb művelet a fogkiütés volt. Csak azután került rá a sor, hogy a titkos helyen különböző szertartásokat végeztek el, és a jelöltnek megmutatták a különböző szimbólumokat, amelyek idáig tabunak számítottak a számára. A műtét után került sor az első revelációkra, amelyek ezzel éppen csak megkezdődtek, mivel itt – és másutt is – az elkülönítési periódusnak volt különleges fontossága. A körülmetélés és az elülső metszőfog hiánya ugyan azt mutathatja, hogy a jelölt eljutott a titkos élet küszöbére, de ezek a jelek csak azt szimbolizálják, hogy a fiatalember a misztikus ösvényre lépett. A jelöltek ilyenkor még nem birtokolják a tudást. Néhány törzsben a kiütött fogat körbeküldték a különböző csoportok között, annak jeleként, hogy a fiatalember már idáig eljutott.

5. Az elkülönítési periódus. Ez részben a halál drámájának a folytatása. A fogkiütés, a körülmetélés vagy más szimbolikus cselekedet a jelöltet „megölte”, ezért többé már nem tér vissza a táborhelyre, és általában az asszonyok sem láthatják. A törzs mindennapi élete számára meghalt. Mostantól fogva a szakrális világban lesz. De bár rituálisan halott, ennie és beszélnie kell. Ezekben a dolgokban azonban rendkívül szigorú megszorításoknak van alávetve. [...]

Úgy tűnik, hogy Közép- és Nyugat-Ausztráliában a fiatalok párokban töltik el az elkülönítés idejét, egymást segítve az élelemszerzésben. A táborba nem szabad visszatérniük, de szüleik küldhetnek nekik élelmet. Minden jelöltnek van egy külön irányítója és tanítója, a „feleség fivére”, aki időről időre meglátogatja, és a szertartások és megpróbáltatások során támogatja őket. Ezek a tanítók gyakran saját, külön nyelvet használnak, amit minden jelöltnek megtanítanak, s ami jelszóként is funkcionálhat. Az elkülönítés ideje alatt az újonnan beavatott fiúknak időnként szertartásokat rendeznek, és egyre több titkot fednek fel előttük. Mindkét esetben figyelmeztetik őket, hogy amit láttak vagy átéltek, abból semmit se áruljanak el.

6. A vérpróba. Kelettől nyugatig és északtól délig a beavatás valamelyik részén majdnem minden törzsben vér-rítust végeznek. Ez abból áll, hogy az újonnan beavatottakat az öreg férfiak karjából vett vérrel kenik be vagy itatják meg. Az öreg férfiak is bekenik magukat vagy egymást a vérrel, és isznak belőle. Ez a vér szakrális vérnek is számít, általában titkos neve van, és rendszerint valamelyik mitikus hős tetteivel hozzák kapcsolatba. Életet, erőt és bátorságot ad, így előkészíti a jelölteket az elkövetkező revelációkra. Ugyanakkor egyesíti őket az öregekkel, akiktől kapták, sőt, ezen túlmenően, egyesíti őket a beavatás mitikus hőseivel is, mivel az ilyen körülmények között vett vért az ősök vagy hősök vérének tekintik. Azáltal, hogy isznak belőle, a mitikus világba jutnak el. Amíg a vér folyik, meghatározott éneket kell énekelni, ez változtatja át – „szenteli meg”, ahogy mi mondanánk –, s ez adja meg szakrális hatásosságát.

7. A tűzpróba. Ez szintén majdnem általános. A jelöltek izzó tűz körül ülnek, és nézik mindaddig, míg szinte elkábulnak; vagy sűrű füsttel égő tűzbe lökik őket, parazsat hajigálnak rájuk, végezetül a férfiakkal együtt meztelen lábukkal széttapossák a tüzet. Azt tapasztaltam, hogy ez a tűzpróba tette a legnagyobb, egész életre szóló hatást a beavatottakra, valószínűleg azért, mert úgy rémlett nekik, mintha az öregek érzéketlenek lennének a tűzre. A tűzpróba kétségkívül megpróbáltatás, de gyakran úgy tekintik, mint tisztító rítust, amely az újonnan beavatottak számára a mindennapi életbe való biztonságos visszatérést teszi lehetővé. Ez a magyarázata annak, hogy általában miért az utolsó a rítusok sorában.

8. A mosdás és visszatérés. A mindennapi életbe szertartásos módon vissza lehet térni egyszer vagy többször is. Ez a körülményektől, főleg a gazdasági feltételektől függ. Elméletileg csak egy visszatérésnek kell lennie. A mosdás célja az, hogy a szakrális világ minden nyomát (a vért és más egyéb, díszítésre használt anyagot) eltüntesse, mielőtt a beavatottak a be nem avatottakkal ismét kapcsolatba kerülnek. Az asszonyok felkészülnek a visszatérésre, amely szertartásos körülmények között megy végbe: az újonnan beavatottakat úgy üdvözlik, mint akik a halálból tértek vissza.

9. A titkok revelációja. A beavatás legfontosabb rítusait így lehetett a legrövidebben összefoglalni. A rítus azonban nem minden. Tanításra és revelációra is sor kerül még. A tényleges tanításon, valamint a mítoszok eljátszásán és elmagyarázásán keresztül a társadalmi szokásokat tanítják meg, és szankciókat vagy hatalmukat hangsúlyozzák. A reveláció kétféle: egyrészt a mítoszok és rítusok revelációja, másrészt a szimbólumoké. A mítoszok elmondják a beavatás eredetét és a nagyrészt totemisztikus jellegű ősök és hősök tetteit. A szimbólumok kétfélék: ideiglenesek és állandóak. Az előbbieket egy-egy meghatározott beavatási vagy totemisztikus szertartásra készítik, és közvetlenül utána megsemmisítik. [...]

14. Az örökkévaló álomidő és a csurunga

1. A zúgattyúk [más néven: csurungák] fatárgyak, amelyeket forgatni lehet, elsősorban azért, hogy a be nem avatottakat elijesszék vele. De ennél többet is jelentenek: az égi hősöket vagy a totemisztikus ősöket szimbolizálják, ezért nagy gonddal vigyáznak rájuk, és csak azoknak mutatják meg, akik „készen állnak” erre. Látványuk mély érzéseket kelt, ahhoz hasonlót, amit egy keresztény hívő érez az Oltáriszentség szemlélése közben. Még az üldözött állatok is biztonságban vannak, amikor ennek a közelében futnak el, s ugyanez áll az üldözött emberekre is. Nem tudok olyan látványt elképzelni, ami mélyebb benyomást tenne az emberre, mint egy csoport őslakó, amint éppen a titkos helyen ülve a szakrális szimbólumokat szemléli, és a hozzájuk kapcsolódó mítoszok dalváltozatait énekli. [...]

2. Ez a kérdés a csurunga hatalmának a titkához és az iránta érzett tisztelethez vezet el bennünket. A csurungákat mint az örökkévaló álomidő szimbólumait fedik fel az újonnan beavatottaknak. Az „álomidő” meghatározás némileg ellentmondásosnak tűnhet.

3. Ha egy embertől megkérdeztem, mi volt az Álma, megmondta kultikus totemje nevét vagy annak a nagy mítosznak és rítusnak a nevét, amelybe be volt avatva. Sőt egyszer, legnagyobb csodálkozásomra, egy bizonyos helyen, messze a fehérek településétől, úgy válaszoltak a kérdésemre, hogy táborhelyemet ideiglenesen szentté nyilvánították, és ott a csoport djugurjának a rítusait háromszor egy héten bemutatták nekem. Ezekben a rítusokban mi magunk is az Álomban voltunk. A múltat nem pusztán felidéztük vagy eljátszottuk. Akármi történt a mitikus múltban, az most is végbement, és az embereket szemmel láthatólag elragadta a hév: akik addig nem táncoltak, most felugrottak, vért fakasztottak magukból, és rendkívül gyors, hátrafelé mozgó táncot táncoltak, míg ki nem merültek.

4. Ennek az Álomnak vagy örökkévaló álomidőnek a csurungák a szimbólumai. A tárgyak maguk is „álmok”, s olyan eszközök, amelyek az álomidőből erőt és életet közvetítenek. Ezért ha a csurungát egy beteg testéhez dörzsölik, erőt ad neki. Ha magukkal visznek egyet vadászatra, az a sikert biztosítja, de az így szerzett élelem szentté válik, és csak a teljesen beavatott férfiak fogyaszthatják a csurungát, s ők is csak kisebb rítus elvégzése után. Ha valakinek kölcsönadják a csurungát, azt jelenti, hogy a barátságot megújítják vagy megerősítik, s így az szintén azzal a szentséggel pecsételődik meg, ami az álomidőre jellemző. Végezetül, amikor az újonnan beavatott fiú először láthatja ezeket a tárgyakat és nyúlhat hozzájuk, végigdörzsölik vele, s így tudatosan érintkezésbe hozzák az örökkévaló álomidővel. Ebben rejlik természetesen a beavatás igazi célja: az egyént megszentelni s a természet és a törzsi hősök szakrális életének a részévé tenni. Ez magyarázza meg, hogy miért van néhány, sőt talán sok törzsben minden egyes egyénnek saját külön csurungája (amit esetleg külön neki készítettek), s hogy ezek az egyének miért töltenek annyi időt a szakrális őrzőhelyen csurungájukkal. Hasonló módon egy totemisztikus fajta élete vagy szelleme speciális kő- vagy facsurungához kapcsolódik, amelyeket gondozni, a szaporítási szertartásokban pedig használni kell.

5. Az egyén szakrális jelentőségének a jele az az új név is, melyet a beavatáskor kap. Ez általában valamelyik szent mítoszból származik, néhány törzsben pedig valamelyik nagy álomidő-hős neve lehet. Ez a név annyira szent, hogy sohasem ejtik ki, legfeljebb suttogva, a szakrális rejtekhelyen. Tulajdonképpen nem más, mint kulcs a totemisztikus és ősi hősök örökkévaló és láthatatlan világába.

15. A beavatási szertartások értéke és funkciója

1. A beavatási szertartások az egyén jelentőségét fejezik ki a törzs szempontjából, nem annyira azért, mert a törzs számára további tagokat tud produkálni, hisz a lányokat nem avatják be, bár ők is további és szükséges tagnak számítanak a törzsön belül, hanem azért, mert a beavatottak a törzs azon szent rítusainak, mítoszainak és szimbólumainak az örökösei, amelyekről azt tartják, hogy a törzs életéhez és jólétéhez nélkülözhetetlenek. 2. A rítusok biztonságos és fontos átmenetet jelentenek a serdülő életében; önfegyelemre nevelik és szoktatják a fiatalokat és tudatosítják bennük, hogy egyre fontosabb személyiségekké válnak. A jelölteknek ily módon társadalmi személyiségük fejlődik ki, azaz érdekeiket, ideáljaikat és reményeiket úgy alakítják ki, hogy azok összhangban legyenek az egész csoportéval.

3. Végezetül a rítusoknak pozitív társadalmi értékük van a törzs vagy a csoport egésze szempontjából is, hisz a rítusok a közös szimbólumokra, mítoszokra és reményekre irányítják valamennyiük gondolatait és érzéseit, és mivel ezt különlegesen előkészített környezetben és légkörben teszik, a rítusok a társadalmi egység és összetartozás élményét alapozzák és újítják meg; biztosítják a törzs morális és társadalmi szankcióinak a tiszteletben tartását, és szentesítik a jövőbe vetett reményt, mind a földi életben, mind a halálon túl.

16. Egy különös halállal kapcsolatos kutatási vizsgálat

1. A halál okáért ritkán valami, inkább valaki felelős. Ha a halál fegyveres harcban következik be, nincs szükség arra, hogy vizsgálatot tartsanak, hogy kitalálják, ki volt az a valaki. De még ilyen esetben is érvelhetnek úgy, hogy valaki mágikus úton beavatkozott, megváltoztatta az elhunyt támadó- vagy védőképességeit, s ezért valójában ő a felelős a haláláért. E személy kilétét aztán megkísérelhetik felfedni.

2. A vizsgálatot az elhunyt társadalmi értékétől függően tartják. Egy csecsemő vagy fiatal gyermek halála esetén például ritkán keresnek mágikus okot a halálra, bár a szülők nyilvánvalóan nagyon szomorúak. A gyermek valószínűleg rövidesen újra inkarnálódik. Halálát esetleg annak tulajdonítják, hogy a szülők valamilyen élelem- vagy szexuális tabut szegtek meg. Ne feledjük el, hogy néhány törzsben az újszülötteket gyakran el is pusztítják, elsősorban gazdasági okok miatt. Bár a halál mágikus okozóját nők vagy nagyon öreg férfiak esetében is gyakran „megtalálják”, a vizsgálatot mégsem követi mindig valódi bosszúexpedíció vagy olyan követelés, hogy kiengesztelésül adjanak egy feleségnek való asszonyt. A bosszú mértéke, az ajándékra való igény vagy a mindkettőről való lemondás attól függ, hogy az elhunyt csoportjának milyen a vérmérséklete, s hogy van-e más sérelmük is a „gyilkos” csoportjával szemben. Ám ha egy férfi élete delén hal meg, nemcsak vizsgálatot tartanak, hanem elégtételt is követelnek. [...]

3. A leggyakrabban megvizsgálják a sír körül a földet, amelyet a temetéskor megtisztítottak és elsimítottak. Minden azóta keletkezett lyukat megvizsgálnak, mivel ezek megmutatják, hogy a gyilkos vidéke merre van: az orvosságos-ember vagy a jelenlévő férfiak döntik el, hogy ezeknek a lyukaknak jelentőségük van-e az ügyre nézve, avagy pusztán rovarok okozták. Ha az előbbi mellett döntenek, úgy tekintik, hogy a lyukat az elhunyt szelleme okozta, aki a sírból a gyilkos vidékéhez legközelebb eső oldalon jön elő. Néha a gyilkos lakóhelyét úgy határozzák meg, hogy a lyukba botot dugnak, s amerre az mutat, a gyilkos arrafelé lakik. Néha úgy gondolják, hogy a megtisztított földön a rovarok nyomai is azt az irányt jelzik, ahonnan a gyilkos származik: mintha a nyomok a gyilkos szellemének a nyomai lennének, amint e vidékről távozott.

4. Ez a fajta vizsgálat természetesen nem határozza meg a gyilkos személyét, csak csoportját. Az öreg férfiaknak ekkor – a régi sérelmek és különböző események alapján – el kell dönteniük, hogy kit válasszanak ki a halál okának, vagy pedig – és ez a leggyakoribb – az orvosságos-ember az, aki a bűnös személyét meghatározza oly módon, hogy álmodik róla, vagy látja a szellemét a sír körül. [...]

17. Az őslakók lelki élete

1. Az őslakók sokkal magasabb fokra fejlesztették az elmélkedést, mint mi legtöbben. Előfordul, hogy egy őslakó beszélgetés vagy valamilyen más tevékenység közben azt érzi, hogy testének valamely része akaratától független mozgásba jön. Ilyenkor – mint én is láttam – azonnal percekig tartó, elmélkedésre és befogadásra képes állapotba süllyed, míg rá nem jön, hogy a közeljövőben „ki fog beállítani hozzá látogatóba”. Sok törzsben a test különböző részeit úgy tekintik, hogy azok jelzik bizonyos rokonok érkezését. Jelzéskor azután elkezdődik a meditáció. Ugyanilyen jelzést ad egy olyan totemállat megpillantása, amely saját vagy valamelyik közeli rokonuk csoportjába tartozik. A különféle jelek nemcsak érkezésről, hanem betegségről vagy egyéb bajokról is tudósítják az őslakókat.

2. Őslakókat alkalmazó fehérek sokat mesélnek arról, hogy munkásaik megérzik, mi történik tőlük távol, esetleg több száz mérföldre. Gyakran megtörténik, hogy egy őslakó munkaadójával együtt hosszú útra kel a nyájakkal, útközben egyszer csak kijelenti: meghalt az apja, vagy szült a felesége, vagy valami baj van a vidékükön. Annyira biztos a dolgában, hogy ha lehetne, azonnal hazamenne. A fehérek később megbizonyosodnak arról, hogy ezek a megérzések igazak. De hogy ezt hogyan tudta meg az őslakó, senki sem érti, hisz övéitől már hetek vagy hónapok óta távol volt, és hírközlési eszközök sem álltak a rendelkezésére. [...]