Tananyag választó:
A vadászkultúrák világképe
Jegyzet szerkesztése:
A tradicionális gondolkodásmód
Eszköztár:

Az őskőkori vadászok gondolkodásmódjának kutatása

Amikor a vadászok, halászok, gyűjtögetők gondolkodásmódjára, vallására térünk rá, újra be kell vallani: keveset tudunk az őskoriakéról . Egy őstörténész szerint, ha régészek bukkannának az európai kultúra maradványaira, a sok feszületet bizonyosan úgy magyaráznák, hogy készítőik embereket áldoztak keresztre feszítve. Az őskori leletekkel óhatatlanul hasonlóan járunk. Mégsem teljesen reménytelen bizonyos körvonalakat felrajzolni. Segít az ókori vallások és a kereszténység ősi elemeinek vizsgálata, egybevetése a „természeti népek” eszméivel, vagy azzal, amit a történeti korok írástudói az egykorú „barbárok bálványimádásáról” feljegyeztek. De hasznos lehet minden más mai kultúra vizsgálata. Gyerekjátékainkban, a paraszti ábrázolásokban, hímzésekben, népszokásokban, a kereszténység szertartásaiban, a Bibliában, de még a modern politikai eszmék között is egy ősi gondolkodásmód maradványai őrződtek meg. Mindezekből egy olyan közös, minden XVIII-XIX. század előtti kultúrára és civilizációra általánosan jellemző gondolkodásmód körvonalai rajzolódnak ki, melyet sokkal inkább lehetne „hagyományos”, tradicionális gondolkodásmódnak nevezni, mintsem – szűkebben – őskorinak. Éppen azért próbáljuk mindezt ennél a korszaknál felvázolni, mert jellemzői a mai vadászó népeknél is megfigyelhetők, s így feltételezhetjük hogy az őskőkorból eredő gondolatokról van szó. A régészeti leletek csekélyek ahhoz, hogy ezt egyértelműen megerősítsék, vagy akár cáfolják.

A tradícionális gondolkodásmód az őskorban

A tradicionális világképnek az érzékszervekkel felfogható világ csak egy része, ellentétben a mi mai értelemben tudományos világképünkkel, amelyben minden ismeretet az érzékszerveinken, vagy azok „meghosszabbításán”, a műszereken keresztül nyerünk. A régebbi kultúrák ilyen ismeretei igen csekélyek voltak, kisebb területeket utaztak be, nem volt távírójuk, távcsövük, mikroszkópjuk, kamerájuk, magnójuk, kísérleti laboratóriumuk: egy viszonylag szűk világ jelenségeit fogadták be. Ezek mögött azonban egy másik, annál hatalmasabb világot éreztek, láttak „lelki szemeikkel”. A világ felfogásában így nagyobb szerepe van a beleérzésnek, az intuíciónak, mint a mi korunkban.
(Az intuíciónak a mi kultúránkban is megvan a maga szerepe, enélkül nem tudnánk élvezni a zenét vagy a festészetet. Gyakran nem tudjuk megmagyarázni, miért ragad meg egy mű, ami pedig minden ésszerű műalkotási elvnek ellentmond, és miért hagy közömbösen egy másik, amely pedig rafináltan megszerkesztett. A jó művészek sokat megőriztek ebből a belelátó, beleérző képességből, ahogy a gyerekek is hasonlóan közelítenek a világ jelenségeihez. Beleérzésünk vezérel különben egyik vagy másik tudományos elv, életvitel-recept, politikai ideológia elfogadásakor, s valójában ritkábban vagyunk „empirikusak”, a tapasztalatokból kiindulóak, mintsem gondoljuk.)

Jóstudomány az ókorban

Hasonló a helyzet a babilóniai csillagtudománnyal is. A csillagászati megfigyelések célja az volt, hogy meghatározzák ezek segítségével a jövőt. Olyasféle tudomány volt ez akkoriban, mintha ma egyetlen tudományba összegeznénk a földrengéseket előrejelző földtudományt, a meteorológiát, a gazdasági előrejelzéseket megfogalmazó közgazdaságtant, a politikai és társadalmi „jövendölést mondó” politológiát, szociológiát, népesedés-statisztikát. Az évszázadok során egyre fino modott ennek a tudománynak is az eljárásmódja. Pontos égi megfigyelések végtelen sokaságát végezték el, az így levont következtetéseiket újabbakkal ellenőrizték. Vizsgálatuk kiterjedt a vizsgálatot végző személyre, az időpontra és helyre, mint ami a vizsgálat eredményét befolyásolhatja. Összegyűjtötték és rendszerezték az elődök megfigyeléseit, a lehető legnagyobb adatmennyiségre próbáltak támaszkodni. Az adatokat azután értelmezték, egyre részletesebb rendszerét állítva fel annak, hogy milyen csillagászati jelenség milyen földi következményekkel jár. A különböző megfigyelt jelenségeket összefüggő rendszerbe sorolták, és ezt addig tökéletesítették, hogy végül olyan eseteket is belefoglaltak, melyeket sohasem figyelt meg senki, de melyek esetleg egyszer majd előfordulhatnak. Így például kész következtetéseket fogalmaztak meg arra az esetre, ha egyszer váratlanul a nap este vagy éjszaka kelne fel. (Bizony az lázadást, illetve a nép felének kipusztulását fogja jelenteni...)
Ilyen alaposan dolgoztak a többi jóstudomány tudósai, akik egyre pontosabb térképét adták a jóslásra alkalmazható juhmáj részeinek, és nem csak azt mondták meg, hogy mi várható, ha négyes ikrek születnek, de azt is, ha például négyfejűek lesznek vagy juhok oroszlánkölyköket ellenek. Ugyanilyen szakirodalmi, forráselemző és adatrendszerező ismeretekkel akár mai tudósok is lehetnének, de megint csak azok az alapfeltevések mások, melyekre az egész tudomány épül. Itt az a feltevés, hogy a jövő égi jelekből, állatmájakból vagy álmokból olvasható ki.
Hasonló volt ehhez a többi közel- és távol-keleti kultúra tudományának jellege, de számos részletben, sajátosságban eltért a mezopotámiaitól. Az egyiptomiak például sokkal magasabb szintű orvostudománnyal rendelkeztek, ismerték a szív működését, császármetszéseket, szemműtéteket végeztek, külön specialistái voltak az orvosok között a különböző testrészeknek. Ám ez az orvostudomány is alapvetően különbözött a maitól. A viszonylagosan magasabb szintű orvoslás részben éppen annak volt köszönhető, hogy nagyobb figyelmet fordítottak a túlvilágra, mint a mezopotámiaiak. A gondtalan túlvilági élethez ugyanis fontosnak tartották, hogy a lehető legteljesebben megóvják a testet a halálig. Gyógymódjaik közé pedig ugyanúgy keveredtek mágikus elemek, mint Babilonban, vagy bárhol az ókori civilizációkban.
E tudományosság részben mellékesen olyan eredményeket is elért, melyek görög közvetítéssel fontos szerepet játszanak a későbbi európai tudományban, vagy legalábbis az újkorban igazolást nyertek. A csillagászok pontosan ismerték a Hold járását, megkülönböztették a bolygókat a csillagoktól, felismerték, hogy az a bolygó, mely időnként este, máskor hajnalban tűnik fel, azonos: a Vénusz, vagyis – a babilóniaiak hite szerint – Istár. (Ebből a névből ered egyes európai nyelvek „csillag” szava: star, stern.) Mezopotámiában már ismerték azokat a matematikai tételeket, melyeket mi Püthagorasz vagy Eukleidész nevéhez kapcsolunk, négyzet- és köbgyököket vontak, kétismeretlenes egyenleteket oldottak meg, a hatvanas számrendszert alkalmazva ők örökítették ránk a kör 360°-os beosztását és az óra-perc beosztást. Az egyiptomiak megközelítően (3,16-ban) meghatározták a p értékét, a négyzetes csonka gúla térfogatát és az év 365 napját.

Analógiás gondolkodás

Az ősöktől örökölt vagy intuícióval megérzett előfeltevésekre józan ésszel felépített világkép teljesen másnak mutatja a világot, mint amilyennek mi a magunk szemszögéből látjuk. A tapasztalati világ minden jelenségének a mögé vetített, érzett másik világ adja meg a magyarázatát. Semmi sem önmagában létezik, hanem valaminek a megjelenése, szim bóluma, legyen az egy égitest, egy természeti jelenség, egy szín vagy szám. A világ egészét a közvetlen emberi környezet és emberi viszonyok mintájára képzelik el, és fordítva, minden evilági jelenség, viszonylat, cselekvés egy nagyobbnak, kozmikusnak a földi megjelenése.
Az emberi egyedek és a kozmosz termékenysége nemcsak egyszerűen hasonlít, hanem valahol egy és ugyanaz. Az ember szeme a Nappal, lélegzete a széllel, csontjai a kövekkel, haja a fűvel azonos. A víz az ősi formátlanságot és a megtisztító újjászületést jelenti, a fa az életet, a fiatalságot, halhatatlanságot. (A „kozmosz” és az emberi környezet ilyen összefüggéseit feltételező gondolkodást szokták „analógiás gondolkodásnak” is nevezni. Analógia = hasonlóság.)

A fogalmi gondolkodás korlátai az őskorban

Ezt a világképet csak mi írjuk így le, a hordák emberei a maguk számára ezt nem tették meg, és nem is tehették, mert nem így gondolkodtak. A világkép náluk nem valamiféle filozófiai vagy teológiai fogalmakból építkező tananyag, rendszerezett ismeret volt. Sokkal inkább a különböző mesékben, mondákban, mítoszokban, rítusokban fejezték ki elképzeléseiket a világról. A szimbólumokra, jelentést hordozó állatokra, égitestekre is azért van szükség, mert a jelentett elvont fogalmat önmagában, képi, tárgyszerű megjelenés nélkül nem tudták volna elképzelni. Kellett egy, a fogalomhoz kapcsolódó tárgy, élőlény, amely megszemélyesíthette. (A barkochba kérdezős játékot például nem lett volna tanácsos velük játszani, mert a fogalmakat vagy a tárgyak, vagy az élőlények közé sorolták volna be.)