Rokonsági szervezet az őskőkorban
A zsákmányolók társadalma a családra és rokonsági szervezetre épül. Semmiféle jó viszonyt nem tudnak elképzelni rokoni kapcsolat nélkül. Ha idegen érkezik a hordához – például néprajztudós –, csak akkor tudnak együtt élni vele, ha bevonják a családi szervezetbe, például valaki a fiává fogadja. A házasodás módját előírásokkal szabályozzák. Alapvető szabály – és a legtöbb mai vadásznépnél is megtalálható – az úgynevezett exogámia (értsd: „kívülházasodás"), vagyis hogy a horda tagjai csak hordán kívüli személlyel házasodhatnak.
Általában az új házaspár a férj hordájába költözik, de előfordul egyes kultúrákban, hogy a feleségébe. Így a felnőtt lány- és fiútestvérek külön hordákban élnek, de számon tartják egymás hollétét, ahogy gyermekeik, vagyis az unokatestvérek is. Vannak a házasodásnak úgynevezett endogám szabályai is (értsd: „belülházasodás"), melyek megszabják, hogy a hordán kívülieken belül milyen körben kell házasodni. Gyakori szabály például, hogy a másik hordában élő unokatestvérek (úgynevezett kereszt-unokatestvérek) közül kell összeházasodni valakivel. Sokfelé előfordul, hogy a törzs két, csak egymással házasodó hordacsoportra oszlik. Gyakori szabály az is, hogy az elhunyt férj testvére köteles elvenni feleségül annak özvegyét, illetve hogy az elhunyt feleség leánytestvére köteles hozzámenni az özvegy férjhez.
Látható, hogy ezek a házasságok nem a szerelemre épülnek, akárcsak a történelem más korszakainak és kultúráinak családjai sem. A házasodással, a rokoni szálak teremtésével tulajdonképpen társadalmi-politikai-diplomáciai kapcsolatok épülnek ki. (Ez a jelenség az újkori európai történelemből is ismert, hiszen az itteni uralkodóházak tagjai számára is politikai alapon választottak házastársakat, anélkül hogy véleményüket kikérték volna.) Az egymáshoz közel élő hordák akkor előzhetik meg az ellenségeskedést, ha sok rokoni szál kapcsolja össze a két csoportot. Azok a hordák, ahol nem élnek rokonaik, félelmetesek, ellenségesek a számukra, ezeket igyekeznek elkerülni. Az exogámia biztosítja, hogy minél több hordaközi szál jöjjön létre. Az endogámia viszont megakadályozza, hogy a rokoni kapcsolatok túl szétszórtak és így túl lazák legyenek. Az elhunytak testvéreit kötelező házasodási szabályok megakadályozzák, hogy a kialakult kapcsolat az egyik fél halála miatt megszakadjon. Kultúránként nagyon sokféle, néha nagyon bonyolult és furcsa házasodási szabályok vannak, de abban minden ilyen szabályrendszer megegyezik, hogy a felsorolt célokat szolgálja.
Manapság természetes, hogy egy-egy kiscsalád (két szülő és gyerekeik) él egy lakásban, egy költségvetésből. Bár a zsákmányolók is ismerik a kiscsalád fogalmát, és előfordul, hogy a kiscsaládok lakóhelyei elkülönülnek, például az ausztráliaiaknál, a hordában a kis családnak általában nincs olyan jelentősége, mint napjainkban. Nagyon gyakori az olyan horda, amelyen belül az anyát és a nagynénit egyformán „anyának”, a fiútestvért és fiú unokatestvért egyaránt „fivérnek”, az apát és a nagybácsit egyaránt „apának” hívják. Ugyanakkor a saját hordán belüli rokon közelebbi rokonnak számít a másik hordán belülinél, még akkor is, ha mindkettő például testvér, vagy mondjuk mindkettő nagybáty. (Az ilyen rokonsági szerkezetet osztályozó rendszernek hívják.) A rokonság nyilvántartása, a családi kapcsolat tehát nem okvetlenül kapcsolódik mereven a biológiai leszármazáshoz. (Ez így lesz később is a történelemben. Éppen ez teszi lehetővé, hogy változhat a családszerkezet a különböző korokban, miközben a biológiai apaság és anyaság természete állandó marad.)
Életkorok szerinti társadalmi különbségek az őskőkorban
A zsákmányolók társadalma nem ismer osztályokat, rétegeket, foglalkozási csoportokat, mégis tagolt.
A horda először is életkorok szerint tagolódik. A legtekintélyesebbek a legidősebbek. Azokban a társadalmakban, amelyek hosszú időszakon keresztül változatlanok, az idősek ismeretei nem avulnak el, s nem az „új szellemiséget” hozó fiataloknak, hanem a régi ismeretek legnagyobb készletével rendelkező öregeknek van különleges társadalmi megbecsülése. Az egyes egyének számára pedig attól függ egy személy súlya, a vele kapcsolatos viselkedési és ajándékozási kötelezettségek sora, hogy milyen fokú, illetve milyen ágú (apai vagy anyai, hordán belüli vagy kívüli) rokon.
A gyerekek a felnőtteknek természetesen engedelmességgel tartoznak, ez azonban általában nem jelent olyan alávetettséget, mint amilyen gyakran a népes civilizációkat jellemezi. A vadászok értetlenül néznék az újkori testi fenyítést, és sok más büntetést alkalmazó, katonás fegyelemre épülő internátusokat, a javítóintézetekről nem is beszélve. Itt a családi keretek, a társadalom kicsinysége szükségtelenné teszik az ilyesmit, a gyerekeket saját szüleik is csak ritkán verik.
Az újszülöttek minden társadalomba afféle „marslakóként” érkeznek, teljesen idegenek. A család, a környezet alakítja a saját formájára, illeszti a saját körülményei közé, szocializálja (szó szerint: „társadalmasítja"). A busman vadász gyermeke egy amerikai családban és iskolarendszerben felnevelve menedzser lehet, egy albán cukrászé az eszkimók között fókavadász. A modern korokban a szocializáció nagy részét a családon kívül végzik (és egyre tovább tart), ám az ősi kultúrákban, így a vadászoknál is ez még kizárólag a tágabb család, a horda feladata. A szükséges ismeret is viszonylag kevesebb, így rövidebb idő is elég az elsajátítására. A fiatalok a mindennapokban, a szokások megszabta módon, ütemben tanulják meg és lesik el a felnőttektől a magatartási formákat, ismereteket, eljárásokat, társadalmi normákat. A férfiak például a fiúkat meghatározott életkortól kezdve magukkal viszik a vadászatokra és egyre több feladatot bíznak rájuk. A beavatási szertartások egyben vizsgák is, ahol a felnőtt társadalom új tagjainak be kell mutatniuk, hogy a felnőttléthez legszükségesebb készségeket, ismereteket elsajátították. (Korunkban a beavatáshoz hasonló az érettségi vizsga és a hozzá kapcsolódó rítusok – szalagavató, ballagás, tabló)
A férfiak és nők viszonya az őskőkorban
Pigmeus asszony
A másik megkülönböztetés a nemek közötti. Minden mai zsákmányoló társadalmat férfiak irányítanak, még azokat is, amelyekben a férjek költöznek a feleség hordájába. (Egyes feltevések szerint az őskor némely kultúráiban – főleg a földművelésre való áttérés korában – létezett a matriarchátus, vagyis nőirányítás alatt álló társadalom. Újabban egyre többen – mivel ezt semmi egyértelműen nem bizonyítja, bár nem is cáfolja – elvetik ezt az elgondolást.) Mindazonáltal a nők és férfiak viszonya nem egyforma ezeknél a népeknél. Ott, ahol a társadalom szinte kizárólag a nők munkájából él, majdnem teljes az egyenlőség a két nem között. A tanzániai handzáknál vagy a délkelet-indiai palijanoknál a „családfenntartó”, gyűjtögető asszonyok szabadon tarthatnak szeretőt vagy válhatnak el. Az új-guineai tchambuliknál a nők végzik a halászatot, rámenősebbek, kezdeményezőbbek, s bár a szimbolikus vezetők férfiak, a csoport irányításában a nők aktívabban vesznek részt, míg a férfiak szelídek, visszahúzódóak, és csak a művészeteknek élnek. Az eszkimóknál viszont, akik szinte kizárólag a férfiak által vadászott húson élnek, a férfiak teljesen alávetik a nőket, a leányokat már gyerekkorukban a férfiak szolgálatára nevelik.
Általánosságban két dolog szögezhető le: a társadalom vezetői mindenhol (vagy majdnem mindenhol) férfiak, és hogy a nők helyzete az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem alávetett, vagy sokkal kevésbé az, mint a civilizációkban.
A férfiak nagyobb tekintélye, vezető szerepe egyes nézetek szerint a biológiai okok miatt eltérő fizikai és lelki tulajdonságokkal magyarázható. Kétségtelen, a férfiak többsége általában erősebb, gyorsabb, agresszívabb és kezdeményezőbb a nők többségénél. (Bár kevésbé ellenállóak a betegségekkel szemben, és van olyan vélekedés, hogy nem csak korunkban, de a múltban is átlagosan előbb haltak meg, mint a nők. Lehet, bár a középkori magyarországi temetők arról tanúskodnak, hogy ott és akkor fordított volt a helyzet: a nők haltak meg korábban.) Ezeknek a tulajdonságoknak a jelentősége nyilvánvaló a vadásztársadalmakban. Önmagukban azonban a férfiak vezető szerepének megmagyarázására nem biztos, hogy elegendőek, hiszen a vadászathoz erő és gyorsaság mellett legalább olyan fontos az ügyesség, a kitartás, a türelem, ami a nőket legalább annyira jellemzi, s a férfiak közül sem az erősebbeké, gyorsabbaké, agresszívabbaké, hanem – láthattuk – a tapasztaltabbaké a vezető szerep, amivel szintén rendelkezhet idősebb nő is. Így ezeknél a tulajdonságoknál fontosabb lehet, hogy – természetesen nem lévén dajka, gyerekfelvigyázó, vagy óvoda – a nőket teljes mértékben leköti az utódok gondozása. Ráadásul – szó volt róla –, népességszabályozási megfontolásokból a szoptatási időszak évekre is elnyúlhat. Nehezíti „közéleti” szerepvállalásukat a gyerekkihordás időszaka is. Így a más hordákkal való kapcsolattartás, a horda belső ügyeinek elrendezése a férfiak dolga, ami tekintélyük növekedésével jár. Még fontosabb, hogy a nők nem vadászhatnak, hiszen állapotosan vagy szoptatás közben ez bajos lenne. A zsákmányoló népeknél ezért a vadászat „férfimunka”. A vadászatnak pedig még azokban a társadalmakban is nagyobb a presztízse (társadalmi elismertsége), mint a gyűjtögetésnek, amelyekben – és ezek vannak többségben – a tápláléknak csak kisebb részét nyerik ilyen módon. A kung csoport nagy örvendezéssel fogadja a nagy ritkán vaddal megtérő férfiakat, mindenki feszülten hallgatja az üldözés, megküzdés és elejtés drámai történetét, miközben a gyűjtögetésről nap mint nap eredményesen hazatérők ilyesmit nem várnak. A kockázattal, drámával járó tevékenységben több a varázslatos, a szellemek világát érintő elem. (Erről még lesz szó.) A felnőtt férfiak által megszerzett tápérték különben nem kevesebb, mint a horda többi tagja által szerzett, hiszen a vadászatban csak a férfiak vesznek részt – vagyis nagyjából a csoport egyharmada. A hús ezenkívül nem csak eredete, de ritkasága és magasabb tápértéke miatt is nagyobb kincsnek számít, gyakrabban alkalmazzák cserére, ajándékozásra, ami, tudjuk, megint csak tekintélyt jelent.
A többi főemlősnél is a hím vezeti a csoportokat, de ott az erő jogán. Viszont már a Homo erectus is vadászott nagyvadakra, és már ekkor átkerülhetett a „stafétabot” az erős hím kezéből a vadász férfiéba. Ez mélyen beleépült a Homo sapiens társadalmi normáiba. Így aztán olyankor is fennmaradt, amikor kulturális magyarázata már nem volt. Az egyenjogúságra törekvő nőknek ezekkel a mélyen beivódott normákkal kell megküzdeniük. (Meg persze azzal, hogy a terhesség, a szülés és a szoptatás azóta is női feladat...)
A hordák irányítása az őskőkorban
A zsákmányolók nem ismerik az államszervezetet, mégis legalább annyira rend uralkodik ezekben a társadalmakban, mint a maiakban. Nincs a hordák élén kinevezett, választott főnök, erre nincs szükség. Az irányítás családias, a tennivalókat közösen beszélik meg, mert elég kevesen vannak hozzá. Persze a tekintélyesebbeknek (vagyis az idősebb férfiaknak) nagyobb a szavuk egy-egy döntés esetében. De senki sem erőszakolhatja rá akaratát a többiekre, ha azok nem értenek vele egyet.
Ha akadna a hordán belül olyan valaki, aki a közös normákat nem tartja be, az enyhébb esetekben gúnydalok célpontjává válik, komolyabb esetekben a csoport kitaszíthatja, sőt halálra is ítélheti. (A szabadságvesztést nem ismerik.) A halálos ítéletet egy közeli rokon kell hogy végrehajtsa, hogy elejét vegyék a rokonság bosszújának. Nincs törvénykönyv, de a szokásjog mindent pontosan szabályoz. Ily módon egy ilyen társadalom sokkal szigorúbban rákényszeríti a tagjait a saját normái szerinti viselkedésre, mint a rendőrséggel, bírósággal felszerelt modern társadalom. Az egyéni életvitelnek, szokásoknak itt nincsen tere.
Hogy mi számít bűnnek, az a történelemben korszakonként és kultúránként változó. Vannak persze olyan bűnök, melyeket kivétel nélkül minden társadalom annak tart. Ilyen az emberölés, legalábbis békeidőben, és – vadászok esetében – ha az áldozat rokon, vagy a vérfertőzés. (Ez utóbbiról még lesz szó.) Nem számít viszont bűnnek minden zsákmányoló közösségben, ha a szülők megölik a nem kívánt újszülöttet. Ennek mindig komoly társadalmi okai vannak. Az eszkimóknál például a téli hóviharos időszakokban is vadászó férfiak halandóbbak, ezért a nemek egyensúlya miatt ölik meg gyakran a leánygyermekeket. Az ausztráliaiaknál akkor alkalmazzák ezt, ha ikerről vagy nagyon hamar született testvérről van szó, mert két gyereket az asszony nem tud magával cipelni gyűjtögető útjain. Ezzel szemben számos csoport a természetes halál mögött is bűnt feltételez, és a sámán által megnevezett „bűnöst” gyakran meg is büntetik. Bűn továbbá, ha a helyi házasodási és szakrális ("vallási") előírásokat nem tartja be valaki. Vétség persze a testi sértés vagy bármiféle károkozás, bár a lopásnak ezekben a társadalmakban a javak hiánya és a tulajdonviszonyok jellege miatt nem nagyon van jelentősége.
Peres ügyekben, vitákban a felek olyan idősebb férfiakat kérnek fel bírónak, akik rokoni kapcsolataikat tekintve egyenlő távolságra állnak a két féltől. Előfordul, hogy valamiféle „párbajt” rendeznek. Egyes eszkimók például énekversenyen döntenek peres ügyeikben: az nyeri a pert, aki szebben énekel. De a megszokottabb „verekedős” párbaj is létezik. A tőlük sok ezer kilométerre élő ausztráliai bennszülöttek pedig dárdahajító versenyeken döntik el, kinek van igaza. A „felperes” dárdákkal hajigálja meg az „alperest”. Ha a közönség a hajigáló ügyességét tartja többre, akkor a hajigált kötelességének érzi, hogy egy idő után ne ugorjon el a dárda elől. Fordított esetben a hajigálás abbamarad.
A legkézenfekvőbb jogelv, ami a zsákmányolóknál is megtalálható, a „szemet szemért, fogat fogért” elv, vagyis az, hogy minden vétség megfelelő büntetése az, ha hasonló kárt okoznak az elkövetőnek. Ha a jogi vitát különböző hordába tartozó személyek folytatják, akkor a két hordaközösség kerül szembe egymással. A bosszút a másik horda bármelyik tagján, illetve bármelyik tagjának bármelyik utódján elkövethetőnek tartják, mert jogfelfogásuk nem különbözteti meg a bűnös egyént a közösségétől. Ez látszólag különös joggyakorlat, de nyomai sokáig fellelhetőek voltak a későbbi korokban. Elég arra gondolni, hogy a Biblia szerint az első emberpár bűne összes utódjára tovább száll. Ennek a felfogásnak a magyarázata, hogy a büntetéssel nem annyira a bűnözéstől akarnak elrettenteni, hanem a bűn által felborított világrendet helyreállítani egy „ellenbűnnel”.
A „szemet szemért” elv azonban nem igazán szerencsés jogorvoslási mód, mert két horda között alkalmazva végeláthatatlan vérbosszúsorozathoz vezethet. Amit ugyanis az egyik csoport bosszúnak, vagyis egy ügy lezárásának szán, azt a másik merényletnek tekinti, „visszaadja” és így tovább. Ezt általában megelőzni, szabályozni próbálják, például úgy, hogy a bűnöst – ha bűne nyilvánvaló – saját közeli rokonai büntetik meg. Lehet, hogy a büntetés ugyanaz lesz, mint amit a másik hordától kapott volna, de ez nem kötelezi a vétkes családját a bosszúra.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
