A Trobriand-szigetek lakói
B. Malinowski: A Trobriand-szigetek lakói
Bronislaw Malinowski (1884-1942) lengyel származású angol kultúrantropológus volt. Új-Guineában és a Trobriand-szigeteken végzett megfigyelései alapján úgy vélte, hogy minden szokás, hiedelem, vagy norma valamilyen sajátos funkciót tölt be, vagyis valamilyen alapvető emberi szükséglet kielégítésére alkalmas
. Ezzel az úgynevezett funkcionalizmus egyik megalapozója és fő képviselője lett. Elméletét ma általában leegyszerűsítőnek tartják, de senki sem vitatja, hogy tudományágának egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású megújítója volt. Magyarul 1972-ben jelent meg válogatás a munkáiból Baloma címen. Ebből közöljük az alábbi szemelvényeket Bónis György és Ecsedy Csaba fordításában.
1. Az ültetvények
A Trobriandokon a falu fontos társadalmi egység. Még a legszélesebb fennhatóságú trobriandi főnök is elsősorban saját faluja felett gyakorolja hatalmát, a körzet felett csak másodlagosan. A faluközösség együtt használja az ültetvényföldeket, végzi a szertartásokat, visel háborút, vagy vesz részt a kereskedelmi expedíciókban, ahol ugyanazon csónakban vagy flotillában hajózik, egyetlen csoportként. [...] Az ültetvényeken [...] a bennszülöttek sokkal többet termelnek, mint amennyire éppen szükségük lenne, és bármely átlagos esztendőben a termés kétszer akkora is lehet, mint amennyit meg tudnak enni. Manapság ezt a többlettermést az európaiak exportálják az Új-Guinea más részein lévő ültetvények munkásainak élelmezésére, régen azonban egyszerűen hagyták, hogy megrothadjon. Emellett többletüket olyan módon termelik meg, amely sokkal több munkát kíván, mint amennyi valójában szükséges a termények megszerzéséhez. Sok időt és munkát fordítanak esztétikai célokra; arra, hogy az ültetvények takarosak, tiszták legyenek.
Az ültetvények művelését fenntartó és szabályozó erők és hiedelmek közül talán a mágia a legfontosabb. [Az ültetvény varázslójának] egy sor rítust kell elvégeznie, és varázsigét elmondania az ültetvényen, és ez a tevékenysége párhuzamos a munkával; közelebbről, a munka minden egyes fázisát és a növekedés minden újabb állomását mintegy bevezeti, sőt, mielőtt az ültetvény művelése megkezdődne, a varázslónak meg kell szentelnie a helyet egy nagy szertartás során, amelyen a falu minden férfitagja részt vesz. Ez a szertartás hivatalosan megnyitja a földművelési évadot, s csak elvégzése után kezdhetnek hozzá a falubeliek telkeiken a bozót irtásához. A továbbiakban a varázsló egy sor rítussal jelzi a munka további fázisait: a bozót felégetését, az irtást, az ültetést, a gyomlálást és a betakarítást. Egy másik rítus- és varázsige-sorozat a növények sarjadzását szolgálja, a bimbózást, levelezést, az indák felkúszását a karókra, a dús lombfüzérek kialakulását s az ehető gumók növekedését.
A bennszülött gondolkodás szerint az ültetvények varázslója ilyeténképp egyszerre gyakorol ellenőrzést az emberi munka és a természet erői felett. Közvetlen hatáskörébe tartozik a földművelés felügyelete; gondoskodik arról, hogy az emberek ne végezzék felületesen munkájukat, vagy hogy ne maradjanak el vele. Az egészben azonban a leglényegesebb éppen az, hogy minden, vagy majdnem minden, ami a munkából származik, és bármely többlet, amit a bennszülött növekvő erőfeszítéssel elér, nem hozzá magához, hanem a sógorához kerül. [...] Egy férfi termését mintegy háromnegyed részben a főnök kapja meg adóként, részben a férfi nővére (vagy anyja) és annak családjának jut, mint járandóság.
Annak ellenére azonban, hogy a földműves így utilitárius értelemben semmiféle személyes haszonra nem tesz szert a termésből, nagy tekintélyt és hírnevet szerez a termés mennyisége és minősége révén, s ezt közvetlen és szertartásos formában nyeri el. Mert a betakarítás után röviddel minden terményt közszemlére bocsátanak az ültetvényen.
2. A főnökök
Minden trobriandi közösségben van egy ember, aki a legnagyobb hatalom birtokosa, ámbár ez gyakorlatilag nem jelent túlságosan sokat. Számos esetben nem több, mint primus inter pares a falu öregjeinek csoportjában, akik minden fontos ügyet együtt tanácskoznak meg, és döntésüket közös akarattal hozzák. [...] [...] Ugyanakkor azonban a főnök pozíciója ennél nyomban jóval többet jelent, ha magas rangú, ami egyáltalán nem minden esetben van így. A Trobriandokon négy totemikus nemzetség található, és mindegyik néhány kisebb alnemzetségre oszlik – amelyeket nevezhetünk családoknak vagy kasztoknak is, minthogy mindegyikük tagjai egyetlen közös ősanyától származtatják magukat, és mindegyik egy meghatározott rang birtokosa. Ezek az alnemzetségek egyúttal lokális jellegűek is, mivel az eredeti ősanya a földből, egy lyukból jött elő, mégpedig rendszerint valahol jövendőbeli faluközössége szomszédságában. [...] A legmagasabb rangú alnemzetség a Malaszi totemikus nemzetséghez tartozó Tabalu. Ennek az alnemzetségnek tagja To'uluwa, Kiriwina nagyfőnöke, akinek [...] nemcsak saját falujában van igen nagy hatalma, hanem azon jóval túl is jelentős befolyással rendelkezik. Számos falu az adófizetője, és több tekintetben hatalma van fölöttük. Háború esetén ezek a falvak szövetségesei, és az ő falujában kell gyülekezniük. Ha szüksége van emberekre valamilyen feladat elvégzéséhez, küldöncöt meneszt alárendelt falvaiba, és azok ellátják őt munkásokkal. Körzetének falvai minden nagy ünnepségen összegyűlnek, és a nagyfőnök ilyenkor szertartásmesterként működik. Mindezekért a szolgálatokért azonban fizetnie kell. Sőt, fizetnie kell még bármely átvett adóért is, saját készleteiből. A gazdagság a Trobriandokon a hatalom külső jele és lényege, egyúttal pedig gyakorlásának eszköze. De hogyan szerzi meg vagyonát a nagyfőnök? [...] A nagyfőnök minden alárendelt faluból feleségül vesz egy lányt, akinek családja, a trobriandi törvények szerint, köteles ellátni a férjet nagy mennyiségű terménnyel. Ez a feleség mindig az alárendelt falu főnökének a nővére vagy más rokona; így gyakorlatilag az egész közösség a nagyfőnöknek dolgozik.
A nagyfőnöknek mindig rendelkezésére állnak a körzet legjobb varázslói. Természetesen ezeket is meg kell jutalmaznia, ha valamilyen szolgálatot tesznek neki. Ha valaki megsérti vagy vétkezik fennhatósága ellen, a nagyfőnök varázslót hívat, és elrendeli a bűnös fekete mágia általi halálát. A néhány rangjabélit kivéve a Trobriandok egyetlen bennszülöttje sem állhat egyenes derékkal, ha Omarakana nagyfőnöke közeledik. [...] Természetesen az a tény, hogy a hódolat jeleivel fogadják, és úgy közelítenek hozzá, mintha hatalmas despota volna, nem jelenti azt, hogy ne tökéletes jó barátság és jó személyes kapcsolat fűzné társaihoz és alárendeltjeihez. Érdeklődési körét és szemléletmódját tekintve nincs semmi különbség közte és alattvalói között. [...]
3. Körzetek és viszonyaik
A nagyfőnök után a két mérfölddel odébb levő faluban székelő személyiség következik, aki, noha több tekintetben a nagyfőnök vazallusa, fő ellenfele és riválisa is. [...]
Valaha időről időre háború tört ki a két körzet között, amelyek mindegyike talán tizenkét falut vonultathatott fel a másik elleni harcban. Ezek a háborúk nem voltak soha különösebben véresek, sem nem tartottak hosszú ideig, és a harc versenyhez hasonló, sportszerű keretek között folyt, minthogy [...] mind a fejvadászat, mind a kannibalizmus ismeretlen volt. Mégis súlyos dolognak számított a vereség, amely a vesztes fél falvainak ideiglenes lerombolásával és lakóinak egy-két éves száműzetésével járt. Ezután a kibékülés szertartása következett, s barát és ellenség közös erővel segédkezett a falvak újjáépítésében.
A Trobriand-szigetek lakói egyetlen kulturális egységet alkotnak; ugyanazt a nyelvet beszélik, azonosak az intézményeik, ugyanazon törvényeknek és szabályoknak engedelmeskednek, és ugyanazok a szokások és hiedelmek irányítják őket. A Trobriandok imént felsorolt körzetei politikailag, és nem kulturálisan különböznek – azaz mindegyikükben ugyanolyan bennszülöttek élnek, csak éppen valamennyien saját főnökeiknek engedelmeskednek, vagy legalábbis elismerik őket; sajátos az érdeklődésük és foglalkozásuk, és háború esetén mind saját harcukat vívják. [...]
4. Totemikus nemzetség
A politikai és lokális körzetek metszik a totemikus nemzetségeket, amelyek mindegyikéhez egy sor totem kapcsolódik, közülük is a legjelesebb egy madár. A négy totemikus nemzetség tagjai szétszóródtak az egész boyowai törzsben, és minden faluközösségben megtaláljuk mind a négynek a tagjait, sőt minden házban is kettő tagjai vannak jelen, minthogy a férjnek más nemzetségbe tartozónak kell lennie, mint feleségének és gyermekeinek. Fellelhető a nemzetségen belül némi szolidaritás, amely a közösség totemmadarához és egyéb totemállatokhoz való kapcsolódásának igen bizonytalan érzésén alapul, de még sokkal inkább a számos társadalmi kötelezettségen (mint például egyes szertartások lebonyolítása, elsősorban a temetésieké, amelyeknek során egy nemzetség tagjai összegyűlnek). Igazi szolidaritás azonban csupán egy alnemzetség tagjai között áll fenn. [...]
A rokonsági rendszerben a legfontosabb, amit meg kell jegyeznünk, a matrilineáris, tehát anyaági leszármazás; a rangutódlást, a bármely társadalmi csoportban való tagságot és a vagyonöröklést anyai ágon vezetik le. Az anya fivérét tartják egy fiú igazi gondnokának, és egy sor kölcsönös kötelezettség létesít igen szoros és fontos viszonyt a kettő között. A bennszülöttek szerint igazi rokonság, igazi, lényegi azonosság csupán egy férfi és anyai rokonsága között van. Közülük első helyen, a férfihoz különösen közel állnak fivérei és nővérei. Nővére vagy nővérei számára dolgoznia kell, amint azok felnőnek, és megházasodnak. Ennek dacára azonban a legszigorúbb tabuk egymás számára, már kora gyerekkortól kezdődően. Egyetlen férfi sem tréfálkozhat vagy társaloghat büntetlenül nővére jelenlétében, vagy akár csak ha látja is őt. Ha egy fivér vagy nővér csupán a legcsekélyebb célzást teszi akár tiltott, akár házastársi szexuális ügyekre a másik jelenlétében, az már a legszörnyűbb halálos sértésnek, valóságos meggyalázásnak számít. Amikor egy férfi olyan csoporthoz közelít, amelyben nővére beszélget – vagy az vonul vissza, vagy a férfi megy máshova. Figyelemre méltó az apa viszonya gyermekeihez. A fiziológiai apaság ismeretlen, és semmiféle rokoni köteléket vagy viszonyt nem tételeznek fel az apa és gyermeke között, kivéve azt, amely az anya férje, ill. a feleség gyermeke között van. Az apa ugyanakkor a legközelebbi és leggyöngédebb barátja gyermekeinek. Nagyon sok esetben tapasztalhattam, hogy amikor egy gyermek, fiatal fiú vagy lány bajba jutott vagy megbetegedett, s felmerült a kérdés, ki vállalja a nehézségeket vagy veszélyt a gyermek érdekében, mindig az apa, és nem az anyai nagybácsi volt az, aki nyugtalankodott, aki minden szükséges nélkülözésnek alávetette magát. A bennszülöttek egészen világosan felismerik, hogyan is állnak a dolgok, és nyíltan megfogalmazzák. [...]
Öröklés esetén az apa mindent gyermekének ad, amit csak tud, mégpedig nem kötelességből, hanem örömmel; az anyai nagybácsi viszont csupán a szokás kényszere alatt adja mindazt, amit nem foghat vissza és tarthat meg saját gyermekeinek.
5. Szerelem és házasság
A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát. [...]
Ugyanígy, ha egy másik körzetből látogatócsoport érkezik a faluba, a hajadon lányok hoznak élelmet, de a látogatók azt is elvárják tőlük, hogy kielégítsék szexuális kívánságaikat. Az éppen elhunyt halott teste melletti nagy temetési virrasztások alkalmából a szomszédos falvakból nagy csoportok érkeznek, hogy részt vegyenek a siratásban és az éneklésben. A szokás elvárja, hogy a látogatók leányai megvigasztalják a gyászoló faluban élő fiatalembereket, méghozzá oly módon, ami „hivatalos” szeretőiknek sok gyötrelmet okoz.
A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon férjéhez, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.
A nők a törzsi életben is igen magasan állnak. Általában nem vesznek részt a férfiak tanácskozásain, de számos dologban a maguk útját járják, s a törzsi élet jó néhány területét ellenőrzik. Így az ő dolguk az ültetvényen végzett munkák egynémelyike, és munkájukat épp annyira privilégiumnak, mint kötelességnek tekintik. Felügyelnek a nagy, szertartásos élelemosztás bizonyos fázisaira is, amelyek a boyowaiak igen sokrétű és kifinomult temetési rítusaival kapcsolatosak. A mágia egyes formái – mint az elsőszülött csecsemő fölött végzett mágia, a törzsi szertartások során a szépségmágia, a varázslás néhány fajtája – ugyancsak az asszonyok monopóliuma. A rangos asszonyoknak megvannak a ranggal járó privilégiumaik, és az alacsony kasztba tartozó férfiak mind meghajolnak előttük, megtartva az összes formalitást és tabut, ami egy főnöknek kijár. A közemberrel összeházasodó főnöki rangú nő megtartja státusát még férjével szemben is, és ennek megfelelő bánásmódban részesül. [...]
6. Betegségek és varázslók
Betegség, egészség vagy halál szintén a mágia vagy ellenmágia eredménye. [...] Kisebb betegség kapható megfázástól, ha valaki túl sokat eszik, megerőltetéstől, rossz ételtől vagy egyéb közönséges okoktól. Az effajta gyengélkedések sohasem tartósak, és soha sincs semmi igazán rossz hatásuk, és nem jelentenek közvetlen veszélyt. De ha valaki hosszabb időre megbetegedik, és ereje szemlátomást gyöngül, akkor a gonosz hatalmak munkálkodnak. A fekete mágia leggyakoribb formája az, amit a bwaga'uk, azaz a fekete varázslók űznek, akikből minden körzetben akad jó néhány. Sőt, minden faluban rendszerint van egy vagy két ember, akitől rettegnek, akit többé-kevésbé bwaga'uknak tartanak. Ha valaki bwaga'uvá akar válni, nincs szüksége semmiféle különleges beavatásra, kivéve a varázsigék ismeretét. Ezeket megtanulni – pontosabban úgy megtanulni, hogy nevezetes bwaga'uvá váljon valaki – csak nagy fizetség vagy különleges körülmények révén lehet. Egy apa például gyakran „átadja” varázstudományát fiának, de mindig fizetség nélkül. Az is előfordul, hogy közember tanít meg rá egy rangos embert, esetleg egy nagybácsi nővérének a fiát. Utóbbi két esetben igen magas fizetséget kapnak az „átadók”. Fontos jellegzetessége a trobriandiak rokonsági helyzetének az, hogy egy férfi ingyen kapja a varázslást apjától, aki a hagyományos rokonsági rendszer értelmében nem vérrokona, míg fizetnie kell anyai nagybátyjának, akinek pedig természetes örököse. Ha egy férfi a fekete művészet birtokába jutott, kipróbálja az első áldozaton, aki mindig saját családjának egyik tagja. Minden bennszülött szilárd és határozott meggyőződése, hogy ha valakinek varázslói képessége valamennyire is hatékony, először anyján, nővérén vagy akármelyik anyai rokonán kell gyakorolnia. Egy ilyen anyagyilkos tett igazi bwaga'uvá avatja. Ezután másokon is gyakorolhatja művészetét, amely állandó bevételi forrássá válik. [...]
Ha egy varázsló meg akar támadni valakit, első lépése az, hogy könnyű varázsigét mond az áldozat megszokott tartózkodási helye fölött; varázsigét, amely jelentéktelen betegséget okoz neki, s arra kényszeríti, hogy otthon, ágyában maradjon, ahol megkísérli meggyógyítani magát az ágya alatt gyújtott kis tűz fölött melegedvén. [...]
Amikor az áldozat már ágyban van, alatta az égő tűzzel – a másik rendszerint a kunyhó közepén ég –, a bwaga'u a házhoz lopakodik, [...] és megkísérel áttolni a gyékényfalon egy hosszú botra kötözött növénycsomót, amelyet halálos varázslattal bűvölt meg, és próbálja a tűzbe lökni, amely fölött az áldozat fekszik. [...] Az előzetes varázslatra tehát azért volt szükség, hogy az áldozat a házában maradjon, minthogy a halálos mágia csak ott hajtható végre.
A beteg ember természetesen úgy védekezik, ahogyan tud. Mindenekelőtt barátai és rokonai – a feleség fivéreinek ez egyik fő kötelessége – szigorú őrséget tartanak mellette. Dárdával a kézben üldögélnek a kunyhó körül, és minden odavezető úton. Gyakran haladtam el ilyen virrasztók között, amikor késő éjszaka mentem át valamelyik falun. Igénybe veszik továbbá valamelyik rivális bwaga'u szolgálatait (mivel az öldöklés és gyógyítás művészetét mindig ugyanazon személy végzi), aki ellen-varázsigéket mond, így aztán az első varázsló erőfeszítései időnként eredménytelenek maradnak még akkor is, ha sikerült a rettegett toginivayu rítus szerint elégetnie a növényeket.
Amennyiben nem mutatkozik a kívánt hatás, a végső és legvégzetesebb rítushoz, a rámutatócsont használatához folyamodik. [...] A bwaga'u a falu felé lopakodik, s amint megpillantja áldozatát, egy bokor vagy ház mögé bújva a mágikus tőrrel rámutat. [...]
Nem lehet kétséges, hogy a varázscselekményeket valóban véghezviszik azok, akik úgy vélik, hogy a fekete hatalmak birtokosai. Az is bizonyos, hogy bárki számára igen nagy idegfeszültséggel jár annak tudata, hogy a bwaga'u az életét fenyegeti, és alkalmasint még sokkal rosszabb a helyzet, amikor az ember tisztában van azzal, hogy a varázsló háta mögött a főnök hatalma áll. Ez a szörnyű előérzet bizonyára jelentős mértékben járul hozzá a fekete mágia sikeréhez. Ugyanakkor viszont, ha főnököt ér a támadás, jó őrei lesznek a védekezéshez; a leghatalmasabb varázslók fogják támogatni, és nem kevésbé saját fennhatósága, amely lehetővé teszi, hogy közvetlenül eljárjon bárkivel szemben, aki ellen felmerül a gyanú, hogy tervez valamit a főnök kárára. A varázslat így a fennálló rend megtartásának egyik eszköze, és éppen a fennálló rend szentesíti.
Ha nem feledkezünk meg arról, hogy itt is – mint minden csodálatosba és természetfelettibe vetett hit esetében – megvan az ellentétes erők elől való menekülés, a megtört tabuk, rosszul kiejtett varázsigék és egyebek által elrontott, hibásan vagy szakszerűtlenül elvégzett varázslatok lehetősége; valamint, hogy a szuggesztió erősen befolyásolja az áldozatot, és aláássa természetes ellenállását; továbbá, hogy minden betegséget ugyanúgy egyik vagy másik varázslónak tulajdonítanak, aki – igaz vagy sem – gyakran nyíltan elismeri, hogy ő a felelős, többnyire hírneve növelése céljából, akkor nem okoz nehézséget annak megértése, hogy miért virágzik a fekete mágiába vetett hit; a kézzelfogható valóság miért nem képes soha eloszlatni; és miért van az, hogy a varázsló nem kevésbé bizonyos saját hatalmában, mint az áldozat. [...]
Noha valamennyiük közül kiemelkedően a bwaga'u a legjelentősebb, mégiscsak egyike azoknak, akik betegséget és halált okozhatnak. Számos más láthatatlan vagy különböző formájú ártó boszorkány és szellem létezik.
7. A kula rendszere
A kula a csere széles körű, törzsek közötti formája; olyan közösségek bonyolítják le, amelyek a szigetek zárt kört alkotó hatalmas gyűrűjében élnek. [...] Ennek az útvonalnak a mentén kétfajta árucikk – és csakis ez a két fajta – utazik folytonosan, egymással ellentétes irányban. Az óramutató járásával megegyezően vonul állandóan az egyik: a szoulavának nevezett, vörös kagylókból készített hosszú nyakláncok. A másik árucikk – a mwali, azaz fehér kagyló-karperec – az ellenkező irányban mozog. Mindkét áru – a zárt körvonalon saját irányában utazva – útja során találkozik a másikkal, és állandóan elcserélődik. A kula-cikkek minden mozgását, a kereskedelmi ügyletek minden egyes részletét egy sor hagyományos jogszokás és megegyezés rögzíti és szabályozza, a kula egyes műveleteihez pedig bonyolult mágikus rituálé és nyilvános szertartások kapcsolódnak.
Minden szigeten és minden faluban többé-kevésbé korlátozott számú ember vesz részt a kulában; azaz megkapja a javakat, rövid ideig magánál tartja, majd továbbadja őket. Így mindenki, aki benne van a kulában, időről időre – bár nem rendszeresen – hozzájut egy vagy több mwalihoz vagy egy szoulavához, aztán pedig tovább kell adnia valamelyik partnerének, akitől cserébe kapja a másik árucikket. Soha senki nem tartogatja tehát hosszabb ideig magánál egyik cikket sem. Egyetlen tranzakció nem zárja le a kula-viszonyt, minthogy a szabály értelmében, aki egyszer a kulában van, mindig a kulában marad, s a két ember közötti üzlettársi viszony maradandó és életfogytiglan tartó ügy. Emellett bármely adott mwali vagy szoulava mindig úton van; kézről kézre jár, és fel sem merül, hogy bárhol is ottmaradhat; az elv tehát, amely szerint „egyszer a kulában – mindig a kulában”, vonatkozik magukra az értékekre is. [...]
Meg kell jegyeznünk, hogy ami számunkra kiterjedt, bonyolult, mégis jól szervezett intézménynek tűnik, az nagyon sok cselekvésmozzanat és időtöltés eredménye, és olyan bennszülöttek valósítják meg, akiknek nincsenek határozottan lefektetve sem törvényeik, sem céljaik, sem megállapodásaik. Semmiféle ismeretük nincs társadalmi struktúrájuk bármelyik részének teljes körvonaláról. Ismerik saját indítékaikat, tudják az egyéni akciók célját és a hozzájuk alkalmazkodó szabályokat, de hogy mindezek mellett az egész kollektív intézmény milyen formát ölt, az gondolkodási körükön kívül reked. Még a legintelligensebb bennszülöttnek sincs semmiféle világos elgondolása a kuláról mint nagy, szervezett társadalmi alkotásról, még kevésbé társadalmi funkciójáról és a társadalomba való beépüléséről. Ha megkérdeznénk, mi a kula, válaszul néhány részletről beszélne. [...] A teljes kép ugyanis hiányzik gondolatvilágából; a bennszülött benne él, és nem szemlélheti kívülről a nagy egészet.
8. Az ajándék értéke
A kagylókarperecek és a hosszú spondylus-füzérek – a két fő kulaáru – elsősorban ékszerek, de csakis a legszebb táncruhákhoz veszik fel őket, olyan alkalmakkor, mint a nagy szertartási táncok, jelentős ünnepségek, nagygyűlések, amelyeken több falu vesz részt. [...] A karperecek legnagyobb része – csaknem kilencven százaléka – túlságosan kicsiny méretű még ahhoz is, hogy fiatal fiúk vagy lányok hordhassák. Néhányuk olyan nagy és értékes, hogy éppen ezért nem viselik. [...]
Amikor hatéves déltengeri és ausztráliai távollét után visszatértem Európába, és kirándulásom első állomásaként az edinburghi várba érkeztem, ott megmutatták nekem a koronaékszereket. A gondnok sokat mesélt arról, hogyan hordta az ékszereket ez vagy az a király vagy királynő ilyen vagy olyan alkalmakkor; hogyan szállították néhányukat az egész skót nemzet nagy és jogos felháborodására Londonba, hogyan kapták vissza, és milyen elégedett lehet most mindenki, mivel az ékszereket hét lakat alatt őrzik, és senki sem nyúlhat hozzájuk. Miután megtekintettem az ékszereket, és láttam, hogy mennyire csúnyák, hasznavehetetlenek, idomtalanok, sőt ízléstelenek, úgy éreztem, mintha mindezt egyszer már elmondták volna nekem, és mintha egyszer már láttam volna sok-sok efféle holmit, amelyek hasonló benyomásokat keltettek bennem. [...]
9. A kula résztvevői
Egy ember cserepartnereinek száma változó lehet rangja és személyének fontossága szerint. Egy trobriandi közember csak kevés partnerrel rendelkezik, míg egy főnöknek több száz cseretársa van. [...]
Két kula-partner kula-ügyleteket bonyolít le egymással, mellékesen egyéb ajándékokat cserélve; barátokként viselkednek, és számos kölcsönös kötelezettségük van, amelyeket a falvaik közötti távolság és az egymáshoz viszonyított társadalmi helyzetük határoz meg. Egy átlagembernek van néhány partnere a közelben is, rendszerint házassági rokonsága vagy barátai körében, s ezekkel általában igen szoros baráti viszonyban van. [...] Az átlagember emellett rendelkezik még a saját vagy szomszédos körzetben egy-két főnöki partnerrel is, akikkel kula-cserét folytat. [...] A tengerentúli partner mindemellett vendéglátó, házigazda, szövetséges is a veszély és bizonytalanság földjén. [...] A kulában megváltoztathatatlan az a szabály, hogy a kagyló-karperecek és nyakláncok sohasem érkezhetnek ugyanattól az embertől, lévén, hogy különböző irányban kell utazniuk. Ha egy partner karperecet ad, és én nyaklánccal viszonzom, minden további ügyletnek közöttük ugyanígy kell lefolynia. [...]
A kula szertartásos ajándékozás; az ajándékot azonos értékű másik ajándékkal viszonozzák egy idő múltán, ami lehet néhány óra vagy perc, néha azonban egy év vagy még több is eltelhet a tartozás kiegyenlítéséig. Sohasem fordul azonban elő, hogy a csere során vitatkoznának, alkudoznának az ajándékokról. [...] Az ajándék viszonzása, a tartozás kiegyenlítése teljesen az adósra van bízva; semmiféle erőszakkal nem lehet kikényszeríteni tőle. [...]
Minél jelentékenyebb valaki, annál inkább arra törekszik, hogy kitűnjön bőkezűségével. Noblesse oblige – a nemesség kötelez –, és valóban ez az a társadalmi norma, amely a bennszülöttek magatartását szabályozza. Mindez nem jelenti azt, hogy az emberek mindig elégedettek, és hogy nem fordul elő perpatvar, neheztelés, sőt veszekedés a tranzakciók során. Természetesen megtörténik, hogy egy ember hiába akarja a tényleges egyenértéket adni a kapott tárgyért, ez nem áll rendelkezésére. [...] Aki tisztességes és bőkezű a kulában, ahhoz több ékszer áramlik, mint a fukarhoz. [...]
10. Mágia és mítosz a kulában
A kula szertartásos jellegéhez szorosan kapcsolódik [...] a mágia. „A mágia hatékonyságába vetett hit uralja a kulát, mint oly sok más bennszülött törzsi tevékenységet is. A mágikus rítusokat a tengerjáró csónak fölött azért kell elvégezni építés közben, hogy gyors, szilárd és biztonságos legyen; a csónak fölött űzött mágia biztosítja a kulában való szerencsét. A mágikus rítusok másik rendszerének célja a hajózás veszélyeinek elhárítása. A tengeri expedíciókhoz kapcsolódó harmadik mágia-rendszer a mwaszila, vagy igazi kula-mágia. Ez a rendszer számos rítusból és varázsigéből áll, amelyek mindegyike közvetlenül a partner lelkére (nanolájára) hat, és gondolkodásában erőtlenné, némiképp bizonytalanná, a kula-ajándékok adományozásában pedig lelkessé, bőkezűvé teszi."
Kézenfekvő, hogy a kula, amely annyira összefonódik a mágikus és szertartási elemekkel, szilárd hagyományokon nyugszik, és egész sor mitikus történet kapcsolódik hozzá. „Létezik egy gazdag kula-mitológia, amelyben régmúlt időkről szólnak a történetek; arról a korról, amelyben a mitikus ősök hosszú és vakmerő hajóutakat tettek. Mágikus ismereteik birtokában képesek voltak elkerülni a veszélyeket, legyőzni ellenségeiket, leküzdeni az akadályokat, hőstetteikkel pedig megalkották azokat a példákat, amelyeket ma is híven követ a törzsi szokás. Leszármazottaik számára azonban főként azért fontosak, mert a mágikus erejüket továbbadták, s ez teszi lehetővé a kulát a következő generációknak. [...]"
Kapcsolódó képek: