Életmódtörténet - őskor és ókor

Tananyag választó:

A Gabonaanya és társai

Láthattuk, hogy az animista szemlélet minden növény és állat mögé szellemet képzelt. A pusztuló és új életre kelő természet a termelőknél a legfontosabb termelt növény szellemével azonosul. A Közel-Keleten például gabonaisten (emellett Mezopotámiában a nádisten), Amerikában kukoricaisten jelenik meg. Ezek kezdetben azonosak magával a növénnyel, annak szellemei. Sokfelé Európában, Egyiptomban, Föníciában, Nyugat-Ázsiában, de még Indonéziában is aratáskor ünnepélyesen siratják, temetik a gabona szellemét.
Azték kukoricacsuhé maszk Azték kukoricacsuhé maszk A gabonaszellem azonban megjelenhet emberi alakban, általában nő alakjában (Gabonaanya, Árpaanya) vagy állatalakban is. Meglepően sokféle állat személyesítheti meg a gabonaszellemet, aminek feltehetően az volt az oka, hogy a gabonaföldekre betévedő állatokat – farkastól a nyúlig, kutyától a macskáig – rögtön összefüggésbe hozták a növény szellemével. Az európai néphit például úgy tartja, hogy ha a szél fújásától hullámzik a gabona, akkor valójában a Gabonaanya vagy a Gabonafarkas jár a vetésben. A gyerekeket nem is engedik a földre, mert kárt okozhat nekik. Különösen az utolsónak levágott kévében feltételezik gabonaszellem jelenlétét. Talán azért, mert a gabonaföldön élő sok kisvad aratáskor mindig a még lábon álló gabona közé menekült, így az utolsóban biztosan volt egy-kettő, melyet az arató kiugrasztott. (Sok helyen botokkal várják az onnan kiugró állatokat, és agyonütik.) Az aratás során nagy verseny alakul ki az aratók között, mert az, aki az utolsó kévét levágja, megköti vagy kicsépeli, abba magába is beleköltözik a gabonaszellem, nyilván azért, mert már nem maradt számára más lakhely. A kései népszokások ezeket az embereket csak játékosan csúfolják farkasnak, öregasszonynak, gabonaszárba burkolják, hozzák-viszik, fenyegetik, vagy éppen ünneplik, körültáncolják. De feltehető, hogy régebben ettől a személytől komolyabban is tartottak.
A termőnövények szellemeivel kapcsolatos hiedelmek körébe tartozik az a szokás, amely megtiltja, hogy minden rítus nélkül elfogyasszák egy növény az évi első termését. A növényszellem ugyanis nem csak az utolsó növényben, de különös módon az első falatban is ott van, így ki kell engesztelni, mielőtt elfogyasztanák. Ugyanakkor magának a szellemnek az elfogyasztása nem tilos, sőt úgy látszik, üdvös tevékenység. Sokfelé az utolsó szemekből készült tésztából ember alakú kenyeret sütnek, és rituálisan fogyasztják el. Az utolsónak betakarított termés ünnepélyes megevésének nyomait Európa-szerte megfigyelték, de Ázsia és Afrika sok területén is megvannak a párhuzamai. Mindebből látható, hogy a gabonaszellemet (máshol a rizs, yam szellemét) egyetlen kultúrán belül is sokféleképpen fogták fel egyszerre. Részben az élő ember szelleméhez hasonlónak tekintették, amely a gabona pusztulásával maga is pusztul. Részben továbbélőnek, mely „testének”, a gabonának halálát meg akarja bosszulni; ezért veszélyesnek, üldözendőnek. De olyan jótékony erőnek, manának is, amely elfogyasztójára kedvező hatást gyakorol. A termelők szellemlényei ugyanúgy, mint a korai vallások istenségei, jó és rossz tulajdonságokat egyszerre ötvöznek magukba, akárcsak az emberek vagy a természeti elemek (például tűz, víz) is.

Gabonaistenségek

Arany szarvú krétai bikafej, Kr. e. 1500 Arany szarvú krétai bikafej, Kr. e. 1500 A gabonaszellem és egyéb növényszellemek később fokozatosan különálló istenségekké alakultak, de megőrizték azt a tulajdonságukat, hogy évenként meghalnak. A Kr. e. III. évezredtől az egész Közel-Keletről meghaló, mégis továbbélő, majd újra meghaló gabonaistenségek sokasága jelenik meg a forrásokban. Mezopotámiában Dumuzi, majd Tammuz, Egyiptomban Ozirisz, Szíriában Adonisz, Föníciában Baal, Kis-Ázsiában Attisz, a görögöknél Perszephoné a neve. Nyilvánvaló, hogy ezek nem lehetnek egyszerre mind új hiedelmek, kétségtelen, hogy a neolitikumból származnak. Hasonló szellemeket a termelő természeti népeknél is találunk.
A gabonaistenségek olykor állatalakban jelennek meg, különösen bika, kecske, sertés, ló alakjában. Ezek az állatok részben termékenységszimbólumok is. Az erdőben gyakran bóklászó, fák hajtásait legelő kecskében sokfelé az erdő szellemét látták. Félig-meddig kecske alakúnak képzelték az olyan erdei vagy mezei szellemlényeket, mint a görög szatüroszok, vagy a római faunok. Dionüszosz görög termékenységistent is néha kecskealakban ábrázolták. Mindezek a lények meglehetősen férfiasak és – enyhén szólva – a szerelem iránt érdeklődőek. (Később a középkorban ezek mintájára képzelték el az ördögöt is.) Hasonlóan termékenységszimbólum a bika is. A bikának, általában a szarvasmarhának mint a termékenység megtestesítőjének kultusza rendkívül elterjedt volt a termelő népeknél. Nagyon gyakori, hogy a jobb termés érdekében ökröket áldoznak, mint például a görögök hatalmas hekatombáin. A már említett Çatal Hüyük-i lelet szentélyszerű helyiségeiben agyag bikafejeket, sorba rendezett bikaszarvakat és bikakoponyákat találtak. Az egyik festményen hatalmas bikát ugrálnak körül apró emberkék. A bikakultusz középponti vallás volt az ősi Krétán, Zeusz is bika alakban rabolja el a szép Európét, Dionüszosz szertartásain pedig gyakran bikát és kecskét téptek szét az ünneplők, hogy mindenki megszerezze magának a termékenyítő erő egy darabját. Kínában gabonával megtöltött papír- vagy agyagökör áll a tavaszi termékenységi szertartás középpontjában. A szertartásokból úgy tűnik, ebben az esetben nem az állatba költözött vagy inkább menekült szerencsétlen gabonaszellemre gondolnak, akit kárpótolni vagy legyőzni kell, hanem már egy, a gabonától különvált hatalmas és hatékony termékenységistenségre, aki a bő termést hozza.

Szellemvilág az ősi törzsi társadalmakban

A fentiekből az is kiderült, hogy az állandó férfi és női termékenységistenségek kultusza összekapcsolódott a meghaló-továbbélő-feltámadó gabonaistenségekével. Ezek mellett a termelők világában is rengeteg egyéb szellem létezik: fáké, halottaké, köveké, forrásoké és így továb Mészkő istenség szobor az őskori Máltáról Mészkő istenség szobor az őskori Máltáról b. A természeti népeknél megfigyelhető, hogy ezek már nem egymástól független és egymás mellé rendelt szellemlények, mint a vadászoknál, hanem a törzsi társadalomhoz hasonlóan tagozódnak, rangsor szerint egymás alá illetve fölé rendelődnek. A Nílus felső folyásánál élő nuer törzsek egy „patrilineáris” istenvilágot tisztelnek. A törzsi főisten Kwoth, fiai a nagyobb levegőszellemek, azok fiai a kisebb levegőszellemek. A totemisztikus szellemek Kwoth lányainak, a fétisek és egyéb természeti szellemek Kwoth leányunokáinak gyermekei. Minél közelebbi egy szellem a főistenhez, annál tekintélyesebb, a világnak annál nagyobb része fölött rendelkezik. Kwoth az éghez kapcsolódik, a legfontosabb égitestekkel azonosítják, a nagyobb levegő-szellemek hozzá, a kisebbek inkább a földhöz vannak közel. A totemisztikus szellemek a földi világban vannak, egyes fétisek, természeti szellemek a föld alatt. Ehhez hasonló szellemvilága számos törzsi viszonyok között élő népnek van. Az új-guineai engák olyan égi szellemeket tisztelnek, akiknek társadalmi szervezete pontos másolata az engákénak. Ugyanúgy is élnek, mint az emberek, ugyanazokat a dolgokat termelik, hasonló ügyekben perlekednek. Minden nemzetségnek megvan a maga szellemtestülete, akiket ki kell engesztelni nagyobb csapások idején, és minden családnak megvannak a háziszellemei. Ezek a szellemtestületek a nemzetség illetve család korábban elhunyt tagjaiból állnak. A nagy istenségek általában megfoghatatlanabbak, alaktalanabbak, mindenben jelen vannak és minden felett őrködnek. Általában minél kisebb egy istenség, annál inkább kötődik meghatározott formához, jelenséghez.
A nagyobb szellemek egész állat- vagy növényfajokhoz kötődnek, a kisebb jelentőségű fétisek egy-egy tárgyhoz. A legfőbb szellemek pedig az egész világhoz kapcsolódnak, általában annak teremtői, de többnyire nem avatkoznak bele az ember ügyeibe, „túl messze vannak”, közömbös szemlélők, így kevés kultusz, rítus kapcsolódik hozzájuk. Tisztelőik általában nem is tudnak róluk sokat mondani. Minél alacsonyabban helyezkedik el egy szellem az „égiek törzsi világában”, annál inkább tud hatni a mindennapi életre, és így annál több szertartás kapcsolódik hozzájuk. Akkor fordulnak mégis a főistenekhez, amikor valami különleges katasztrófa érte a közösséget. Nagyságukat, hatalmasságukat mutatja, hogy nevüket kiejteni általában tilos. A főisten tiszteletét főleg a pásztornépek őrizték meg. A nomád zsidók, egyéb isteneik mellett a megnevezhetetlen viharistenségüket már nagyon korán különleges tisztelettel, kultusszal övezték. (A kultusz nélküli „főszellem”, istenség nyomát a görög [Uránosz] és a mezopotámiai [An] vallásban is megtaláljuk.)
A termelés korában némileg átalakulnak a totemek körüli hiedelmek is. Egy-egy nagyobb törzs azonosságát kifejező lényként továbbra is megmaradnak, de már nem igazi ősök. Az eredetmondák kezdik elleplezni az állati származást, ekkor keletkezhettek azok a mítoszok, amelyekben az emberi ősapa vagy ősanya kerül kapcsolatba egy állattal: elejtette, életét köszönheti neki, vezetésével jutott új hazájába. (Ebben a kései változatban maradt ránk a csodaszarvas és a turul mondája.)