A diplomácia szerepe az ókorban

A civilizációk megteremtették a háborút a nagy társadalmak, népcsoportok, országok között, de létrehozták a biztos, magától értetődő békét ezeken a kereteken, vagyis az országhatárokon belül. Az államisággal feleslegessé váltak azok a biztosítékok, melyeket az egyének és családok közötti háborús helyzet megelőzésére kellett létrehozni (házassági szabályok, ajándékozás). Megszűnt a folyamatos igyekezet a mindennapok békés állapotának biztosítására. Nem kellett minden férfinak fegyvert hordania magával. Ebben az értelemben a civilizáció békésebb korszak a korábbiaknál.
A békét biztosító óvintézkedések rendszere az államközi kapcsolatokba került át. A házasságnak és ajándéknak itt is nagyon nagy jelentősége volt. Az egymással békés kapcsolatokat ápoló országok uralkodói testvéreiket adták egymáshoz feleségül és rendszeresen ajándékokkal halmozták el egymást. Számos levél maradt fenn, amelyben Egyiptom vagy Mezopotámia ura a neki járó feleséget vagy ajándékot reklamálja. (Fennmaradt Samsi-Adad asszír király levele a Kr. e. XVIIII. századból. Ebben fiát korholja, akinek nem tetszik a kijelölt feleség: „A korábbi királyok, ők talán nem palotájukban adtak szállást feleségüknek? ...És te azt akarod, hogy Ishi-Adad lánya a pusztában lakjék? Majd apjának fülébe jut, és szíve elégedetlen lesz. Erről tehát szó sem lehet.") A gazdasági célú külkereskedelmet ekkor nehéz különválasztani a diplomáciai célzatú ajándékozástól. A diplomáciai leveleket futárok hozták-vitték, sőt már Mezopotámiában megjelentek az első „meghatalmazott követek”, vagyis olyan személyek, akik tartósan egy másik uralkodót képviselnek valamely udvarban. Ha kétségbeesünk a háborúk gyakoriságán és értelmetlenségén, azt is kell látni, hogy sok törekvés irányult arra, hogy konfliktushelyzetben megőrizzék a békét, tárgyalásosan rendezzék a hatalmi nézeteltéréseket és hogy maradandó szerződéseket kössenek. Különösen a hettiták békeszerződései ismertek, melyek – a háborús ideológia tükörképeként – megfogalmazzák a békeideológiát, vagyis kijelentik, hogy a béke megszegői mindkét nép szövetkezett isteneinek közös ellenségei, akiket a két istenvilág együttesen fog üldözőbe venni.
Szó esett a vendégbarátságról, a föníciaiaknál és görögöknél megtalálható kapcsolatról, ez is a békés együttműködést, a bizalmatlanság és rosszhiszeműség eloszlatását szolgálta.
A diplomáciának nemcsak a béke biztosítása volt a célja, hanem háborús szövetségek megteremtése, sőt, fenyegetőzéssel behódolás vagy adó kicsikarása. A diplomácia is élt a propaganda fegyverével. Az említett látványos vérengzések, győzelmi oszlopok is – láthattuk – részben a külföld megfélemlítését szolgálták. A Biblia (Kir. II. 18, 13-16) elbeszélése szerint egy alkalommal Szín-ahhé-eriba (Szanherib) asszír uralkodó követei nagy sereg élén Jeruzsálem alá érkezve (Kr. e. 701) a köznépnek érthető héber nyelven és hangosan mondták el fenyegetéseiket, hitegetéseiket, pedig a zsidó küldöttség külön kérte, hogy más nyelven tárgyaljanak. Céljuk az volt, hogy a zsidó tömegekre hassanak, akik félelmükben majd nyomást gyakorolnak Ezékiás királyra és megakadályozzák az asszírokkal szembeni védekezést. Az akciónak természetesen része a felvonuló, de be nem vetett nagy hadsereg látványa is. Ebben az esetben a propagandának hasonló szerepe volt, mint a közelmúltban, a hidegháború idején az ellenséges országok területére sugárzott rádióadásoknak. Az sem ritka az újabb korszakokban, hogy maguk a diplomaták vagy a külföldre látogató vezetők próbálják meggyőzni nyilatkozataikkal, beszédeikkel a fogadó ország népét. Ahogy ismert a katonai erőfitogtatás, fenyegető felvonulás is diplomáciai céllal. A bibliai esetben ez együtt jelentkezik, a harc nélküli diplomáciai nyomásgyakorlás példájaként.

Egy líbiai görög gyarmat, Küréné királya felügyeli egy észak-afrikai gyógynövény zsákokba töltését