A házasság szempontjai a civilizáció korában
A házasságkötéseket a civilizációkban – miután a család elvesztette kizárólagos társadalomszervező szerepét – már nem a társadalmi békét és kapcsolatrendszereket biztosító szabályok alapján kötötték. Igaz, a nagypolitikában, uralkodók és politikusok házasságánál erre is bőven volt példa (amire még visszatérünk), és valószínűleg a társadalom más rétegeinél is előfordulhatott ilyen meggondolás. Ám a házasságok igazi szervezője a vagyon lett. Ez a szempont a törzsi házasságokéhoz hasonló merev szabályokat tudott teremteni. A görögöknél például, ha nem volt fiúörökös a családban, akkor a lány köteles volt az apa legközelebbi férfi rokonához hozzámenni, nehogy a vagyon más nemzetségre szálljon. A zsidó özvegyasszonyok – hasonló okból – az elhunyt férj egyik testvéréhez voltak kötelesek hozzámenni. Egyes feltételezések szerint a korai görögöknél a férj azért is tartott ágyast, nehogy sok törvényes gyereke (örököse) szülessen, és emiatt az örökség elaprózódjon. A Távol-Keleten a parasztok között nagyon gyakori volt az anyagi megfontolásokból gyerekkorban kötött házasság. Jellemző, hogy ezekben a kultúrákban általában csak családtag örökölhetett, ezért ha valaki a családon kívül talált örököst, az illetőt örökbe kellett fogadni. Az állam gyakran törvényben védte az örökbefogadók és örökbe fogadottak jogait, mivel a hagyományos gondolkodásmód sok esetben csak a vérszerinti kapcsolatokat érezte teljes értékűeknek.
Többnejűség
Az ókori Közel-Keleten továbbra is elterjedt a többnejűség, mégpedig, akárcsak a törzsi viszonyok között, – itt is nő a feleségek száma a társadalmi ranglétra teteje felé, vagyis a nők – illetve családjaik – igyekeznek „felfelé” házasodni, rangosabb, előkelőbb férjet találni. (A „felfelé” házasodás szokását hívják hipergámiának).
Hiszen – láthattuk – így látják leginkább biztosítva utódaik életét, egészségét, jólétét. A zsidó Talmud például azt tanácsolta, hogy „a nő emelkedjen a férje által, s ne süllyedjen általa”, amit feltehetően nem csak szellemi, hanem anyagi és társadalmi értelemben is kell érteni.
Mivel a társadalmi piramis csúcsa és alapja itt a törzsi társadalomhoz képest jóval „távolabb” van egymástól, az előkelők feleségeinek száma is ennek arányában minden korábbinál nagyobb lehet, nem ritka a több száz vagy több ezer fős hárem sem. (Ennek a többnejűségnek már nem sok köze van a vadászok biológiailag is „ésszerű” házasságaihoz, a feleségek száma elsősorban a rang és gazdagság mércéje.) Mivel az előkelő férfiak sok nőt gyűjtenek maguk köré, a többiek nehezebben jutnak értékes (szép, fiatal) feleséghez. Biológiai okai is vannak, de elsősorban kulturális jelenség, hogy az előzőek megőrizni, megvédeni, elzárni próbálják értékes feleségeiket, az utóbbiak viszont megszerezni. Ekkor és itt alakul ki a nők elfátyolozása és elzárása az idegenek elől. Minél magasabb rangú a család, annál elzártabban élnek a nők. (Észak-India hagyományos társadalmaiban például megfigyelhető: minél magasabban vannak egy ház ablakai, és minél kisebbek, annál gazdagabb család lakik ott. A legelőkelőbb hölgyek házasságuk után ki sem tekinthetnek az utcára.) A háremet eunuchokkal őriztetik. Az elkülönítésnek sok vonása (például menyasszonyi fátyol, jegygyűrű, kísérő násznagy az esküvőn) máig megmaradt. A társadalom alsó rétegében élők viszont megelégedtek egy feleséggel is. A többnejűség szokásban volt Indiában és az ókori zsidó államban is, míg Kínában inkább csak akkor vettek a háztartásba újabb nőt, ha az első gyermektelen volt. A többnejűség nem jelentette azt, hogy a feleségek egymással azonos jogokat birtokoltak volna. Lehetett fő- és mellékfeleség, nem is beszélve természetesen a gazdag férfi házában élő ágyasokról.
Monogámia
Az európai kultúra szempontjából fontos fejlemény, hogy mindezzel szemben az ókori görögök és rómaiak jogilag monogámiában éltek. A férfiaknak csak egyetlen feleségük volt, ami persze nem jelentette azt, hogy ne lehettek volna szerelmi kapcsolataik más nőkkel. De a feleség jogai és kötelezettségei csak egy nőre hárultak, és az ő gyermekei számítottak törvényes utódnak. A rómaiaknál a férfi és nő szertartás és szerződés nélküli együttélése egy év letelte után jogilag házasságnak minősült. Ez volt a római házasságkötés legelterjedtebb formája, bár elterjedt volt a szerződéses és szertartással kötött házasság is.
Esküvő és válás
A házasságkötést a civilizációkban nem csak szertartás, hanem tanúk által hitelesített írásos megállapodás is kísérte a régi babiloniaktól fogva. Ez elsősorban a két család vagy fél közötti gazdasági szerződés volt. A görögöknél a fátylat, a rómaiaknál már a jegygyűrűt is megtaláljuk, és azt a szokást, hogy a friss feleséget a férj karjában viszi be a házba, nehogy megbotoljon a küszöbön, ami rossz előjelnek számítana. Az esküvő szokásaival, a lakomával, áldozatokkal a házasság termékenységét és boldogságát próbálták mágikus úton elősegíteni. A válás szintén részben gazdasági kérdés volt, meg kellett osztozni a férjnek és feleségnek, illetve családjuknak a vagyonon. Ennek módját törvények írták elő, bírák döntöttek róla. A válást a nő is kezdeményezhette.
A család nagyon erős köteléket jelentett valamennyi civilizációban, jóllehet feltehetően kevésbé volt bensőséges, mint a mai. Az apa uralma, a feleség és főleg a gyermekek alávetése jellemezte. A gyerekeket gyakran verték, nekik inkább csak anyjukkal lehetett szorosabb kapcsolatuk. Mindez azonban akkor nem okozott visszatetszést. A családtagok ennek ellenére szerették egymást, és erős volt az összetartozás tudata, amit a családi istenek és oltárok is kifejeztek és erősítettek. A legfontosabb kultuszok, félelmek és reménykedések – szó lesz még róla – nem a nagy isteneket, hanem ezeket a családi védőszellemeket és istenségeket övezték (melyeket a rómaiak „lar"-oknak neveztek). A családi tűzhely, mely ma is a családi összetartás, otthon szimbóluma, nem csak a meleget és élelmet jelentette, hanem az isteneknek bemutatott égő áldozatokat is.