Az "árpavilág" és "búzavilág" eltérése

Római pék Étkezés: árpavilág, búzavilág

A gabona és egyéb termelvények felhasználása nagyon hasonló ahhoz, amit a törzsi népek kapcsán láthattunk. Mezopotámia és az ettől keletre eső területek elsősorban árpát termeltek. Az árpából nem készíthető igazi kenyér, inkább kovásztalan lepény, ez adta itt a tömegek táplálékát. A fő zsiradék arrafelé a szezám nevű fűféle magjából nyert olaj, a legfontosabb gyümölcs pedig a datolya volt. A datolyapálma jól termett a fokozatosan szikesedő mezopotámiai talajban is, termése nagy tápértékű, jelentősége a gabonákéhoz hasonlítható ebben a térségben. Levét erjesztve is itták vagy felhasználták az árpasör készítésénél.
Mezopotámiától nyugatra, a Földközi-tenger és a Nílus vidékén megfelelő feltételek voltak a búza, a szőlő és az olajfa termesztéséhez. A búzából már kelesztett kenyeret lehetett készíteni, bár lepényt és kását is gyakran ettek a szegényebbek. Legfőbb zsiradék az olajbogyó kisajtolt leve volt, legfőbb ital a szőlőből készített bor. (Akkoriban a sörnek és bornak kevesebb alkoholtartalma volt, mint a mainak, fiatalok is itták. Vizet inni kockázatos volt.)
Az említett növények mellett különböző – vízben párolt – zöldségféléket fogyasztottak. A húsok közül a szarvasmarha, a juh és a sertés, illetve a liba és a kacsa játszott szerepet. Tyúkot csak nagyon ritkán tenyésztettek. A sertés fokozatosan visszaszorult Mezopotámiában. Az ótestamentumi étkezési előírásokból arra lehet következtetni, hogy ezen az éghajlaton „tisztátalannak”, fertőzőnek bizonyult. (Annak tartották az egyiptomiak is.) A vajat és a sajtot valószínűleg nem ismerték, tejet keveset fogyasztottak. A halat, ami fő táplálék volt a görögöknél és a rómaiaknál, a keletiek megvetették, tisztátalannak tartották, bár fontos kiegészítője volt a szegények étrendjének.
A nagy tömegek konyhája mindenhol egy-két fontos növényre épült, ami például Mezopotámiában az árpa és a datolya volt, annak Amerikában a kukorica és burgonya, Kínában a rizs, máshol a yam felelt meg és így tová Athéni nő gabonát őröl (Kr.e. 5. század) bb. Az étkezés a mai konyhához képest egyhangú volt, középpontjában a kásával és lepénnyel, illetve a csaknem mindig ugyanúgy készített hússal, mártással. Ezért nagy jelentőségük volt a fűszereknek (Közel-Keleten fokhagyma, hagyma, koriander, kömény, mustár, Távol-Keleten bors, fahéj), amelyekkel élvezhetőbbé tették az ételeket. Édesítőül a Közel-Keleten mézet, Távol-Keleten a cukornádból nyert cukrot használták.
A fűszereknek fontos szerepük volt az előkelők jóval változatosabb konyhájában is. A nagy kereskedővárosok kiváltságosai messzi földről hozott halakkal, vadakkal, madarakkal, zöldségekkel és gyümölcsökkel töltekezhettek. A vadászat és vadhúsfogyasztás is kiváltsággá vál ik. A nagy, zenészeket és táncosnőket felvonultató társasági lakomák Mezopotámiától Rómáig jól ismertek, azzal a különös római szokással együtt, hogy gyakran kiöklendeztek egy-egy adagot, hogy újra ehessenek, pusztán az evés érzéki öröme kedvéért. Ez azonban a szűk elit kiváltsága volt ott is, nem általánosan jellemző; a proletárok a „cirkusz” mellé Rómában is elsősorban „kenyeret” kértek, és ez akkor valóban kenyeret, vagy legalábbis gabonát jelentett. A pórnép „lakomái” ünnepi étkezései (például halotti tor vagy ünnep esetén) elsősorban abban különböztek a szokásos étkezésektől, hogy ilyenkor húst is ettek.