Románia létrejötte

A 14. század során jött létre először a Havasalföldi, majd a Moldvai Fejedelemség. A 15-18. század között a fejedelemségek ugyan nem kerültek közvetlenül török uralom alá, de adót fizettek a Portának. A 18. századtól kezdve a törökök gazdag görögöket (fanariótákat) helyeztek a fejedelemségek élére, hogy megtörjék a lakosság ellenállását. A 19. század első harmadától Oroszország "a görögkeleti vallású keresztények oltalmazójaként" beavatkozott a fejedelemségek életébe. Ezzel egy időben az erősödő nemzeti mozgalom is a függetlenséget és az egyesülést szorgalmazta, melyet 1848-ban forradalommal kísérelték meg kivívni. Ezt azonban a török és orosz udvarok megakadályozták.

A forradalom leverését három év katonai megszállás, egyben egy konzervatív fordulat követte. A szultáni és cári udvarok 1849. évi megállapodása visszavonta a fejedelemválasztás jogát, a kinevezett uralkodó mellett ún. ad-hoc dívánok működtek a klérusból és nagybojárságból kijelölt tagokkal. A politikai elit haladó személyiségei, akik az 1848-ban vezető szerepet játszottak (Balcescu, Ghica, Rosetti), emigrációban éltek, s kapcsolatban álltak a lengyel és magyar emigrációval, továbbra is a forradalmi felszabadító háborútól remélték a fejedelemségek függetlenségének visszaszerzését.

1853-ban kitört krími háború kezdetén Havasalföld hadműveleti területté változott, a Duna mentén folytak az orosz-török csatározások, mígnem 1854 nyarán 3 évre Ausztria csapatai vonultak be a két fejedelemségbe, visszahozva az 1849-ben elmenekült fejedelmeket. A háborúval a román egység kérdése az európai politika homlokterébe került. A háborút lezáró párizsi béke megszüntette az orosz protektorátust, helyébe a nagyhatalmak kollektív védnökségét állította, egy európai bizottságot küldött ki, amelynek a belső berendezkedés és az esetleges unió kérdésében állást kellett foglalnia. Az emigránsok hazatérhettek, a politikai élet pezsgésnek indult.

Az 1858-as párizsi konvenció döntése szerint "Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségeket" két kormánnyal, két törvényhozással, két fejedelemmel, külön zászló alatt, de közös törvények, közös bíráskodás által kellett kormányozni, s bárki, bárhol tisztséget vállalhatott. A Porta fennhatósága fennmaradt.

1859 januárjában fejedelemválasztás volt Moldvában, ahol a haderő mérsékelt liberális parancsnokát, Alexandru Ioan Cuza ezredest választották uralkodónak. Havasalföldön bár a fejedelemválasztó testület főként konzervatívokból állt, Bukarest népének nyomására, itt is Cuzát kiáltották ki fejedelemnek.

Cuza kettős megválasztását sem a Porta, sem Ausztria nem akarta elfogadni. III. Napóleon támogatásával azonban sikerült a hatalmak hozzájárulását - csak Cuza életére szólóan - megszerezni. Az egységes román nemzeti állam 1861. december 23-án született meg, felvéve a Románia nevet.

Cuzát az egyesülés mellett az általa végrehajtott polgári reformok emelték a román történelem legnagyobbjai közé. 48-as forradalmár múltjához híven, erős hazafias és szociális gondolkodás hatotta át, így a konzervatív nagybojárság természetes ellenfelének tartotta őt, de a liberális tábor számára is túlságosan radikális volt az új uralkodó.

Amikor a liberális jobbágyfelszabadítási javaslatot a parlament elutasította, Cuza 1864-ben államcsínnyel feloszlatta a törvényhozást, új alkotmányt bocsátott népszavazásra, amely megemelte a választók számát, ugyanakkor egy megerősített fejedelmi hatalmat teremtett, kezébe adta a törvények kezdeményezésének jogát, korlátozta a parlament hatáskörét. A közoktatást a konzervatívok ellenállásával szemben kötelezővé tették, iskolákat létesítettek, szegény tanulók számára ösztöndíjakat alapítottak. A még 1860-ban létesült Iasi-i egyetem után 1864-ben újabb egyetemet alapítottak Bukarestben. Korszerűsítették az igazságszolgáltatást. Cuza reformjai hatalmasat lendítettek a fejlesztést nagyon is igénylő országon.

Azonban bőséges politikai ellentétek halmozódtak fel. További reformokat már nem igényelt a politikai elit, ezért a konzervatívok és az autokrata kormányzás ellen lázadó liberálisok összefogtak ellene. 1866 februárjában az ellene létrejött szövetség nevében néhány katonatiszt lemondatta Cuzát.

A parlament - népszavazással megerősítve - Hohenzollern-Sigmaringen Károly porosz herceget, III. Napóleon rokonát tette meg fejedelemmé. A külföldről jött uralkodó - bár eleinte sok nehézségbe ütközött - hozzájárult a pártpolitikai konfliktusok kihatásainak csökkentéséhez, egészében a polgári politikai viszonyok konszolidálásához, Románia modernizálásához.

Szerbia újjászületése

Szerbiát 1389-ben hódították meg a törökök és olvasztották be a birodalomba. A 18. században a függetlenségért folyó harcok kudarcba fulladtak. (Ennek következménye volt az utolsó nagyobb szerb betelepülés Magyarországra.) A napóleoni háborúk hatására a szerbek Karagyorgye vezetésével felkelést indítottak 1804-ben, melyhez Oroszország támogatását is megnyerték. Ennek eredménye a szerb autonómia és alkotmány helyreállítása volt. A Török Birodalom a szerb önállóságot napóleoni háborúk lezártával megszüntette. A szultán 1817-ben Obrenovics Milos vajdát nevezte ki Szerbia fejedelmévé, aki azonban szembefordult Törökországgal, s elérte, hogy a Porta Szerbiát mint autonóm fejedelemséget elismerje, s csak a városokban és erődökben állomásoztasson török helyőrséget. 1831-től Milost "örökjogú fejedelemnek" nevezték ki. A fejedelem autokrata uralmat vezetett be, amely általános ellenállást váltott ki. Végül lemondatták (1838), s fiát, Mihályt is eltávolították. A szerbek fejedelmükké 1842-ben a törökök elleni harcban szintén kiemelkedő szerepet játszó Karagyorgye család tagját, Sándort tették meg. Vele a gazdag kereskedők kerültek hatalomra. Gyorsan erősödött a nemzeti eszme a szerbek balkáni szerepéről és hivatásáról. A krími háború idején Szerbia semleges maradt. Nem akart nyugati hatalmakkal szemben fellépni Törökország ellen. Sándor fejedelem és követőinek népszerűtlenségét növelte ez a tétlenség, amely a fejedelem lemondásához vezetett. Most a másik szerb uralkodócsalád, az Obrenovicsok kerültek trónra. 1860-ban Milos fia, Mihály lett a fejedelem. Mihály is merész terveket kovácsolt: megszerzi országának a teljes önállóságot, sőt idővel az egész Balkán-félszigeten vezető szerepre tesz szert. 1861-ben bevezette az általános hadkötelezettséget, hogy katonailag felkészüljön a nagy összecsapásra az Ottomán Birodalommal. A többi balkáni ország és nép támogatását is igyekezett biztosítani, egyelőre még a teljes egyenlőség alapján. 1867-ben végleg megszüntették az amúgy már csak formális török fennhatóságot, s kiűzték a mindössze négy török helyőrség legénységét. Hiába ért el Mihály látványos sikereket a függetlenedés terén, önkényeskedő belpolitikája egyre növelte ellenfelei számát, s 1868 májusában összeesküvők meggyilkolták. Unokaöccse, a még kiskorú Milán lett a fejedelem, aki helyett régenstanács vezette az országot. Tevékenységüket konzervatív politikai fordulatok jellemezték - megszüntették a miniszterek felelősségét, és a szkupscsina tagjainak negyedrészét kinevezéssel és nem választással jutott be. 1882-ben Szerbiát királysággá nyilvánították, Milán királyként uralkodott tovább.

Görögország terjeszkedése

A Porta 1832-ben elismerte a görög függetlenséget. A görögség háromnegyede azonban kívül rekedt az új állam keretein, nagyrészt török uralom alatt maradt. A görögök szerint az állam határait addig kell kiterjeszteni, míg minden görög a királysághoz kerül. A Balkán azonban vegyes lakosságú volt, ezért csak más népekkel együtt kerülhettek volna egy államba a görögök. A görög politikusokat ez nem nyugtalanította. A görög kultúra fölényére hivatkozva szövegezték meg "Nagy Görögország" terveit. A Jón-szigetek Görögországhoz való csatolását 1864-ben jóváhagyta London. A sikeren felbuzdulva a kormány tovább akart lépni, Kréta is csatlakozni akart az anyaországhoz. Azonban a nyugat-európai kormányok és a cár úgy határoztak, hogy Kréta továbbra is török tartomány marad, a szultánnak azonban kötelessége, hogy az itteni keresztény lakosságnak kiváltságos helyzetet biztosítson (ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy legalább egyenjogú legyen a mohamedánokkal). A "Nagy Eszme" ezúttal kudarcot vallott. A görögök azonban csak az alkalomra vártak, hogy ismét megpróbálkozzanak vele, mihelyt a balkáni helyzet lehetővé teszi azt.

Bulgária újjászületése

A császári Franciaország 1870-ben bekövetkezett összeomlását az orosz külpolitika azonnal kihasználta arra, hogy a krími háborút lezáró 1856-os párizsi békeszerződést felülvizsgálja, s a számára leghátrányosabb előírásokat, így a Fekete-tenger semlegesítését érvénytelenítse. A nagyhatalmak az adott helyzetben kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy balkáni, illetve a tengerszorosokra vonatkozó terveiről Oroszország a krími háború ellenére sem mondott le. Aktív fellépésre azonban az 1870-es évek közepéig a cár nem szánta el magát. Ekkor azonban törökellenes felkelésekre került sor a Balkánon, amelyek - mint korábban annyiszor - most is állásfoglalásra kényszerítették a nagyhatalmakat. A felkelés 1875 nyarán Hercegovinában tört ki, átterjedt Boszniára, majd Bulgáriára, rövidesen - 1876 -ban- szerb-török háborúhoz vezetett, 1877 áprilisában pedig orosz-török háborúvá szélesedett. Az oroszok 1878 elején elérték Konstantinápolyt, s a kilátástalan helyzetbe került Törökország békekötésre kényszerült. A San Stefanói béke gyakorlatilag kiszorította a törököket a Balkánról. Oroszország területeket kapott a Kaukázus vidékén, s visszakapta az 1856-ban (párizsi béke) Romániához csatolt Besszarábiát. Biztosította továbbá a békeszerződés Szerbia, Montenegro és Románia függetlenségét, Bulgáriát pedig autonóm fejedelemséggé nyilvánította. Az orosz támadás, majd a békekötés elsősorban Angliát és az Osztrák-Magyar Monarchiát érintette kellemetlenül. Az előbbit a tengerszorosok ügye aggasztotta, a Monarchiát pedig egy nagy délszláv állam létrejötte (azaz "Nagy-Bulgária", amelynek területén a békekötés szerint még két évig bent maradhattak az orosz csapatok), mert az szívó hatást gyakorolhatott az Ausztria-Magyarországon élő szláv népekre. Így a két hatalom összefogott, nemzetközi kongresszus összehívását követelte a San Stefanói béke revíziója céljából. A berlini kongresszus a tervezett Bulgária egy részét (Macedónia) visszajuttatta Törökországnak, más részének (Kelet-Rumélia) közigazgatási autonómiát biztosított, hozzájárult továbbá ahhoz, hogy Ausztria-Magyarország megszállja Boszniát és Hercegovinát, de a török fennhatóságot továbbra is elismerte ezekben a tartományokban. Végül a San Stefanóban Oroszországnak ítélt területeket jóváhagyta és elismerte Szerbia, Montenegró, valamint Románia függetlenségét.