Tananyag választó:
Oroszország külpolitikája a 18-19. században
Jegyzet szerkesztése:
A krími háború
Eszköztár:

A krími háború

Oroszországnak, "Európa csendőrének" hatalma és tekintélye lényegesen megnőtt 1849 után, olyannyira, hogy haladéktalanul meg kívánta valósítani régi vágyát, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzését. Ezért 1853-ban háborút provokált Törökország ellen - számítva Ausztria "hálájára" és Franciaország belső megosztottságára. Anglia azonban nem tűrhette a status quo megsértését, III. Napóleon pedig a "nemzeti nagyság" feltámasztását és saját helyzetének megszilárdítását remélte a háborútól, ezért az angol-francia-török csapatok partra szálltak a Krím-félszigeten - miközben Ausztria semleges maradt. A nyílt csatákban a korszerűen felszerelt és modern eszközöket alkalmazó (például vasutat építő és a hadifelszerelést azon szállító) szövetségesek gyorsan győzelmet arattak, Szevasztopol ostrománál viszont megmerevedtek a frontok és kialakult a világtörténelem első állóháborúja. Az évekig tartó vérfürdő (csak orosz részről több mint 600 ezer halott) az elmaradott Oroszország vereségével végződött, s a krími háborút (1854-1856) lezáró párizsi béke szavatolta a Török Birodalom függetlenségét és területi sérthetetlenségét.

I. Miklós

Miklós I., orosz cár (ur. 1825-1855). Bátyjának, I. Sándor cárnak halála után 1825. december 1- I. Miklós I. Miklós én ő foglalta el Oroszország trónját. A trónra lépése után kitört dekabrista felkelést kegyetlen szigorúsággal nyomta el; egész uralkodása alatt kérlelhetetlen ellensége maradt minden alkotmányos és szabadabb törekvésnek (a Vas-cár). Ellensége volt minden idegen befolyásnak; az orosz ifjak külföldi iskoláztatását megtiltotta, Kijevben egyetemet alapított. Az orosz egyházat teljesen hatalma alá hajtotta, a katolikusokat és protestánsokat pedig üldözte. Lengyelországnak a bécsi kongresszuson (1815) biztosított alkotmányát semmibe vette. Ezért tört ki aztán 1830 végén Varsóban a lengyelek felkelése, melyet 1831-ben levertek. Egy újabb lengyel felkeléstől való félelem és az abszolutizmus elvének fenntartása késztette később arra, hogy a magyar szabadságharc leverésére Ausztriának felajánlja segítségét. 1849. május 21-én találkozott Varsóban Ferenc József császárral s ezután Paszkijevics alatt június közepén 200 ezer főnyi sereget küldött hazánk ellen. Seregét a duklai hágóig kísérte s ott megáldotta. A világosi fegyverletétel után közbenjárt az osztrákoknak kiszolgáltatott magyar honvédtábornokok érdekében, de csak Görgey számára tudott kegyelmet kieszközölni. Külpolitikája a török hatalom letörésére irányult. Ezért támogatta még Metternich akarata ellenére is a szabadságukért harcoló görögöket. A szultánt még az 1829. szeptember 14-i drinápolyi béke megkötésére kényszerítették. E békében Oroszország megkapta azt a jogot, hogy mint a Balkán keresztény népeinek fővédnöke, bármikor beavatkozhatott Törökország belső ügyeibe. Az 1848-49-es forradalom leverése után elérkezettnek látta az időt a törökök végleges kiűzésére és Konstantinápoly elfoglalására. 1853-ban az Al-Dunáig nyomuló orosz hadak azonban Ausztria ellenséges magatartása miatt kénytelenek voltak a román fejedelemségeket elhagyni, mire a francia és angol hadak a Krím-félszigeten kötöttek ki és Szevasztopolt vették ostrom alá. A Krímben elszenvedett veszteségek egészen megtörték,s még a háború befejezése előtt öngyilkos lett.