A Habsburg birodalom a 18. században
A 18. századra egy sajátos hatalmi egyensúly alakult ki Európában, mely lényegében két évszázadig fennmaradt. A kontinenst uraló öt nagyhatalom kölcsönösen megakadályozta egymást abban, hogy bármelyikük túlsúlyra és egyeduralomra tegyen szert. Erre az egyensúlyra leginkább Nagy-Britannia ügyelt, mely minden esetben - jól felfogott érdekéből - a gyengébbik fél oldalára állt. Sikeresen akadályozta meg azt, hogy Franciaország visszaszerezze XIV. Lajos korabeli vezető szerepét. A szigetország viszont, bár a legnagyobb tengeri és gyarmati hatalom lett, már földrajzi helyzeténél fogva sem lehetett a kontinens egyedüli ura. Franciaországgal szemben Anglia legfontosabb katonai és diplomáciai szövetségese az új Habsburg Birodalom, a dunai monarchia lett. Nem véletlenül: tengeri igényei nem voltak, viszont Európa közepét birtokolva minden irányú hatalmi terjeszkedésnek útjában állott. Szintén Franciaországot ellensúlyozta kelet felől egy másik, hirtelen emelkedő német hatalom, Poroszország, mely ugyanakkor kész volt a Habsburgok ellen is fordulni, aszerint, hogy mit kívánt az egyensúly és saját területi mohósága. A két német nyelvű állam a szintén erősödő Oroszországot is ellensúlyozta, mely a Balkán és a Fekete-tenger felől egyre inkább fenyegette a nyugati hatalmak tengeri érdekeit. Törökország, Hollandia, Spanyolország vagy Svédország ekkor már nem tekinthető önálló nagyhatalomnak. Csak rövid időre billentette ki ebből az egyensúlyi állapotból Európát Napóleon (1799-1815), és csak fenyegették, de nem tudták kibillenteni a 19. századi német, lengyel, olasz, magyar és balkáni nemzeti mozgalmak. (E nemzeti törekvéseknek azonban döntő szerepük lesz abban, hogy az I. világháborúval mindez felborul.) A század folyamán ennek megfelelően állandóan dúltak a nagy, nemzetközi koalíciók háborúi. A spanyol örökösödési és az északi háború után a század derekán robbant ki az osztrák örökösödési háború (Habsburg-angol szövetség a porosz-francia szövetség ellen, 1740-1748) és a hétéves háború (Habsburg-francia szövetség a porosz-angol szövetség ellen, 1756-1763). E háborúk európai vesztesei a Habsburgok, gyarmati vesztesei a franciák voltak. A 17. század termést és lakost pusztító zsoldos-háborúi után a 18. század óriási háborúi szinte "felüdülést" jelentettek. Ekkor ugyanis részleges hadkötelezettségen és toborzáson alapuló óriási, állandó hadseregek jöttek létre. Ezek számára kevés lett volna a fosztogatás, így központilag felállított raktárhálózatra támaszkodtak. Az ellátás stratégiai jelentőségű lett, ami azt is eredményezte, hogy a katonák nem hatoltak be az ellenséges térségbe olyan mélyen, hogy ellátási vonalaiktól eltávolodjanak. A tökéletesedő technika (tüzérség, kézi lőfegyverek) és az egyre nagyobb katonatömegek így is hatalmas emberveszteséggel fenyegettek. Hogy ezt elkerüljék, kialakították az óvatos, nagy csatákat kerülő, inkább az ellenség mozgását, ellátását nehezítő harcmodort, az ún. metodizmust. A 17. század végéig a Bécs központú osztrák-Habsburg térség a Habsburg Birodalomnak csak kisebb részét tette ki. Ekkortól azonban gyors gyarapodásnak indult. Előbb Magyarországot és Erdélyt szerezte meg (1699), majd Belgiumot és Észak-Itáliát (1714). Ez a birodalom ugyanakkor még középkorias volt, eltérő kormányzatú és erős rendiségű tartományokból állt össze. A 18. század közepétől kiütközött ennek hátránya a modern szervezetű Poroszországgal és Franciaországgal szemben: Ausztria elvesztette az osztrák örökösödési (1740-48) és a hétéves (1756-63) háborút, és ezzel leggazdagabb tartományát, Sziléziát is. A válság rákényszerítette a kormányzatot, hogy gazdasági, közigazgatási és jogi rendszerét modernizálja, ahogy azt a porosz vagy francia uralkodók már megtették. E munka egy ponton a rendek ellenállásába (főleg a magyarokéba) ütközött, de a felvilágosult abszolutizmus módszereivel végül is sikeres lett. Így a század végén már mint Poroszország szövetségese nyert kárpótlást Lengyelország egyharmadának (Galícia) megszerzésével (1772, illetve 1795). A Habsburg "dunai monarchia" Európa fontos hatalmi tényezője maradt a 19. században is.
Magyarország a Habsburg birodalomban - 18. század első fele
A Habsburg Birodalom két részre oszlott. Az úgynevezett "örökös tartományokat" vagy "Ciszlajtániát" gyenge rendiség, adózó nemesség és általában fejlett ipar jellemezte. Így ezt a részt az uralkodó a 18. és 19. században abszolutisztikus eszközökkel irányíthatta. Ezek a tartományok: Alsó és Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Tirol, Vorarlberg, Cseh- és Morvaország, illetve 1772-től Galícia. A Habsburg monarchia területének felét, lakóinak 43%-át "Transzlajtánia" (Lajtán túl), a "Magyar Korona Országai", vagyis Magyarország (vagy Magyar Királyság), Horvát-Szlavónia, Erdé
Mária Terézia magyar királynő
ly és a katonai irányítás alatt álló Határőrvidék alkották. Ennek a résznek és egyben a Habsburg monarchia területének is legnagyobb tartománya a Magyar Királyság volt. Törvények mondták ki, hogy Magyarország önálló ország, melyet saját törvényeivel és rendi intézményeivel (országgyűlés, megyerendszer), saját rendi alkotmánya tiszteletben tartásával kell kormányozni. Mindez bizonyos rendi önkormányzatot jelentett, ami Ciszlajtániában nem létezett. Másfelől azt is törvény mondta ki, hogy a magyar trónon a Habsburg-ház uralkodói követik egymást, és Magyarország elválaszthatatlan többi tartományuktól (1687, 1723). Külön központi kormányszékek intézték a magyar igazgatást, magyar vezetőkkel és hivatalnokokkal. Így elsősorban a Magyar Kancellária (Bécsben), az ennek alárendelt, utasításait végrehajtó és előkészítő helyi szervezet: a Helytartótanács (Pozsonyban majd Budán) és a Magyar Kamara (Pozsonyban, pénzügyek intézése). Ezek azonban nem a magyar országgyűlés, hanem a hasonló birodalmi hivatalok alá voltak rendelve, azok utasításait továbbították. A katonaság, a külügyek és a pénzügyek pedig (az adómegszavazást kivéve) közvetlenül az uralkodó hatáskörébe tartoztak. Nem tartozott Magyarországhoz - és még kisebb önállósággal rendelkezett - a "Magyar Korona Országainak" jelentős része, így Erdély és a déli határőrvidék sávja. Csökkentette továbbá a magyar rendiség mozgásterét, hogy vele szemben a nemzetiségekre és a kiváltságok nélküli magyarokra (főleg a jobbágyokra) lehetett támaszkodni. Ha pedig a rendi gyűlés nem szavazta meg az adót, a király saját hatáskörében emelhette a Magyarországot sújtó vámbevételeket. Az uralkodónak csak arra kellett ügyelnie, nehogy annyira sértse a nemesség érdekeit, hogy megtagadják a központi intézkedések végrehajtását a megyékben. Ebben az esetben ugyanis Magyarország kormányozhatatlanná vált volna. Így mindkét fél a kompromisszumok keresésében volt érdekelt. (Ez, néhány rövidebb-hosszabb időszakot kivéve -1790, 1823, 1848-61 - sikerrel járt, még a fokozatosan polgárosodó 19. századi országban is.) A monarchia belső egyensúlya tehát - szintén kisebb megszakításokkal - ugyanúgy kitartott a 20. század elejéig, mint Európáé. A kompromisszum megteremtője III. Károly volt (1711-1740). Ő kötötte meg az együttműködés alapjául szolgáló szatmári békét (1711) és fogadtatta el a keretet adó Pragmatica Sanctiót a magyar rendekkel (1723). Ez leszögezte azt az öröklési rendet, amivel a Habsburg uralkodók egymást követik az ország trónján a fiú-ág kihalása esetén is. Megerősítette tehát azt az 1687-es törvényt, melyben a magyarok lemondtak a szabad királyválasztásról. Kimondta a törvény továbbá, hogy Magyarország ugyan önálló ország, saját törvényekkel, de a birodalom egyéb részeitől elválaszthatatlan. (Ez a törvény a kiegyezéshez - 1867 - is alapul szolgált. III. Károly munkájának folytatója lánya, Mária Terézia volt (1740-80), aki számos látványos békítő lépést tett a magyar nemesség felé. Úgy tudta megnyerni őket, hogy közben a Birodalom érdekein nem esett csorba. Jól mutatja ezt, hogy a magyarok biztos támaszai voltak a sziléziai háborúkban (osztrák örökösödési háború 1740-48, hétéves háború 1756-63), sőt, jóformán ők mentették meg a teljes összeomlástól. Hasonlóképp a magyar rendek a napóleoni háborúk idején sem próbálják meg kihasználni a birodalom nehézségeit, nem kísérelik meg az elszakadást a Habsburgoktól. Csak a nemesség megadóztatásának és a jobbágyvédelemnek terve ütközött a pozsonyi országgyűlés ellenállásába. Itt Mária Teréziának már az abszolutizmus eszközeihez kellett nyúlnia (1765 után).
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
